logo

XII December AD

A nők úti öltözéke

A nők ruházata bonyolultabb volt, mint a férfiaké. A legtöbb római asszony igyekezett lépést tartani a divattal, ha többre nem tellett, hajviseletben és öltözködésében törekedett valamicske fényűzésre. A római polgárasszony ruházkodása már az i. e. III. század vége táján is egész sereg kézművest foglalkoztatott.
Titus Maccius Plautus (i. e. III. század második felében született, 184-ben halt meg) élénk színekkel ecsetelte a nők - akkor még viszonylag szerény - öltözködését.

„Hát még mikor fizetni kell a férjnek!
Ott áll az ötvös, tímár és takács,
A hímző, rőfős, ingkereskedő,
A ruhafestő, sárga, kék, píros,
A varga, divatárus és szabó.
Itt a sarukészítők, mályvafestők,
Amott a szűcsök kérik pénzüket,
Meg a szalag- és övkereskedők.
S ha azt hiszed, hogy végeztél velők,
Százával állnak még ajtód előtt
A rojtkészítők, ácsok és takácsok.
Fizetsz s azt gondolod, hogy vége van,
Midőn a sáfrányfestő lép a szobádba,
Vagy bármi más nyűg, aki pénzt akar.”

(Plaut. Aulul. III. 5. - Csengery János fordítása.)



Ez idő tájt Róma még alig heverte ki a második pun háború okozta pusztításokat, ezért tehát feltételezhető, hogy Plautus inkább csak a gazdag, előkelő nők öltözködéséről írt, s ez nem általánosítható. Az i. e. I. század eleje óta azonban mindinkább tért hódított a fényűzés, az igények megnőttek, noha még mindig szerényebbek voltak, mint a császárság korában, amikor a császár hitvese, illetve az udvar diktálta a divatot. És ha - anyagiak hiányában - az egyszerű polgárasszony nem is tudta követni az előkelő hölgyeket, a maga módján egyszerűbb eszközökkel tett eleget a divat parancsainak.

A római nő ruházata három darabból állott, és csak a kelme finomságában, színeiben, szabásának eleganciájában mutatkozott meg a különbség. Valamennyi nő tunicát hordott, hosszabbat, mint a férfiak, ezt magára a testre öltötték fel (ezért tunica intimának is nevezték).
A tunica alatt-csak melltartót viseltek, hogy jobban érvényre jusson a női kebel szépsége, az öv pedig a karcsú alakot hangsúlyozta. A tunica fölé bokáig érő stólát vettek fel, amelyet elöl csak kapcsok fogtak össze. (Á kapcsok, a fibulák anyagának megválasztásával s művészi kivitelével még a kevésbé módos nők is kifejthettek némi fényűzést, s bizonyíthatták egyéni ízlésűket.)

A női ruházat ünnepélyesebb jellegét az ugyancsak bokáig érő palla adta meg. Ez egy négyzet alakú ruhadarab volt, amelyet vállra borítva viseltek. Szintén fibula fogta össze úgy, hogy lazán fedje be a nő testét, s a redőzetet művészi gonddal rendezték el. Bár a rómaiak a ruházkodásban a fehér színt kedvelték, a nők szívesen hordtak pasztellszínű stólákat.

romaikor_kep



A női lábbeli nemcsak anyagában, de szabásában is eltért a férfiak viseletétől. Otthon a nők is szandálszerű cipőben jártak, de ezt utcán nem volt illő viselni. Ha elhagyták otthonukat, könnyű, gyakran színes, finomabb, könnyebb bőrből készült cipőket vettek fel, sőt a császárkorban az aranyozott cipő sem volt ritka.
Az ügyes, élelmes vargák ötletes szabású lábbelik készítésével örvendeztették meg női megrendelőiket. Minthogy a könnyű, puha bőrcipő az esős, hideg időben nem védte meg a női lábat (hacsak nem gyaloghintón közlekedett), ezért parafa talpbetétet tettek bele.
Esős, csapadékos időben nem mulasztották el a római hölgyek, hogy esernyőt is vígyenek magukkal, és mindig velük volt a finom vászonból készült kendő (a mai zsebkendőnek felel meg), amelyet lazán megkötve gyakran a nyakon viseltek.

Minthogy sem a férfiúi, sem a női öltözéknek nem volt zsebe, az övre vagy a nyakra akasztott erszényben (crumena) vitték magukkal a pénzt vagy egyéb értéktárgyakat. Az asszonyok ilyen kis tasakba tették ékszereiket, ha útra indultak, s utazás közben nem is vették elő, nehogy értéktárgyaikra felhívják a figyelmet.

Az előkelő, gazdag római hölgy utazásra nemcsak számos ruháját, cipőit, ékszerelt, pénzét és testápolási eszközeinek egész garmadáját vitte magával, hanem szolgálóit is, akik saját öltözetűket is becsomagolták. Így érthető, hogy egy rangbéli asszony egész sor kocsival utazott, külön járművek egész sora szállította a személyzetet és a sok bőröndöt. Ennek ellenére az előkelő asszonyok kőzött is alig akadt olyan, aki utánozhatta volna a császár hitvesének úti felkészülését.
Nero feleségéről, Poppaea Sabináról az a kissé felnagyítottnak látszó hír járta, hogy a kocsiját húzó öszvérek vagy lovak lábára aranyból készült papucsokat tétetett és szerszámuk is aranyozott volt. Ötszáz vemhes szamárkanca követte a császárné menetét, hogy naponta tejükben fürödhessék. A fényűzésben persze Nero sem maradt el.


Forrás: Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak? Panoráma 1979 ISBN 963 137 5