logo

XIX December AD

Apollonius utazásai

Apolloniosról még életében is sok monda járt szájról szájra és ezeket az idő múlásával számos sallanggal bővítették ki. Az i. sz. III. században valóságos kultusza támadt, amely nagyrészt Philostratos művén alapult.
Philostratost Iulia Domna, Septimius Severus császár özvegye, Caracalla édesanyja bízta meg, hogy az Apolloniosról keringő történetek és a róla szóló kisebb-nagyobb írások alapján írja meg a tyanaí vándor filozófus csodálatos életútját. A görög bölcselő eleget is tett Iulia Domna kívánságának, tehát voltaképpen a császárnénak köszönhetjük a reánk maradt művet.

Philostratos nem veszett bele a száraz adatokba, hanem képzeletének szüleményeivel egészítette ki őket és egyfajta „regényes életrajzot” írt és szinte egyik előfutára lett ennek a századunk első felében oly divatos műfajnak.
A hitelesnek látszó adatokat olyan történeti, néprajzi, földrajzi részletekkel bővítette ki, amelyek ugyan nem helytállóak (különben is ki járt ezeknek akkortájt utána?), de legalább elképesztették az ókori olvasókat.

Apollonios valószínűleg i. sz. 3-ban született a cappadociai Tyana városában. Már serdülőkorában filozófiával foglalkozott, Pythagoras tanait követte, ezek előírása szerint élt önmegtartóztatóan, kevéssel beérve.
A regényes életrajz szerint egész életében utazott, eleinte azért, hogy tanuljon, később pedig, hogy tanítson. Öt esztendeig Kisázsiában maradt, s miután úgy találta, hogy itt már többet nem tanulhat, elhatározta, hogy elmegy Indiába és az ottani bölcselők tanítását megismeri. (Amikor elhatározta, hogy elhagyja a római birodalmat, a határállomáson, Zeugmánál történt az az esete a vámnál, amelyről már megemlékeztünk.) Eljutott a mai Pakisztánba, majd önkéntes kísérőivel együtt elment a brahmanok és jogik közé, hogy az ő magasabb rendűnek tartott ismereteiket elsajátítsa.

Kevés rómainak, talán csak néhány vállalkozó szellemű kalmárnak volt némi tapasztalata India bűvös varázslatairól, éppen ezért a leírásoknál Philostratos nem fukarkodott képzeletének szüleményeivel.
Amikor Apollonios úgy érezte, hogy tanulmányait befejezte, elhatározta, hogy visszatér Kisázsiába. Most azonban nem a fárasztó szárazföldi utat választotta, hanem a Perzsa öbölben, majd az Euphrates folyón hajózva, Babylonba, innen pedig Nínivébe utazott, majd pedig a Kisázsia nyugati részén virágzó görög városokat kereste fel.

Ephesosban, ebben az élénk forgalma, nagy kikötővárosban híre már megelőzte. Amikor és ahol megjelent, már külseje is tiszteletet parancsolt. Magas termetű, nagy, lengő szakállú férfiú volt, termetét libegő-lobogó, bő fehér köntös fedte. Ha az ephesosiak megtudták, hogy szólni akar a néphez, mindenünnen özönlöttek az emberek, hogy hallgassák a tyanai Apollonios tanításait. Pedig beszédei nem legyezgették az ephesosiak hiúságát, szigorú szavakkal megrótta könnyelmű életmódjukat, gondolkodásukat, ami persze nem nagyon tetszett a helybelieknek.
Megjövendölte azt is, hogy rövidesen pestisjárvány tizedeli meg a lakosságot. Jóslatát szemfényvesztésnek tartották, kinevették. Közben a közeli görög városok küldöttségeit fogadta, akik azt kérték, legyen vendégbarátjuk, keresse fel őket. Miután látta, hogy nem képes megváltoztatni az ephesosiak könnyelmű gondolkodását, elutazott a görög városokba.

Amikor azonban meghallotta, hogy Ephesosban járványos betegség szedi áldozatait - beszéli Philostratos -, tüstént ott termett. A betegeket csodálatos módon meggyógyította és megszüntette a járványt! Ezután folytatta a görög városok látogatását, felkereste Iliont is, és az éjszakát a homerosi hős, Achilleus sírhalmán töltötte, akinek árnyalakja meg is jelent neki, és tanácsokat adott a filozófusnak.
Görögországba érve felkereste a legnevezetesebb városokat, Athént, Corinthust, Spártát.
Corinthusban megtekintette a híres szorost és kijelentette: a földnek ezt a nyakát átvágják, és mégsem vágják át. (Philostratos ezt a homályos mondatot adta hőse szájába, hiszen ő már tudta, hogy Nero megkísérelte a corinthusi szoros átvágását, de a nagy művet nem fejezhette be.)
Apollonios Spartában megrótta a férfiakat, amiért feladták régi, híres, lemondásokkal teli életmódjukat és elpuhultak. Hála beszédének, a spártaiak felhagytak a kényelmes életformával, és ismét őseik mintáját követték. Mint másutt, Apollonius itt is az istenek tiszteletét, a régi, egyszerű erkölcsök követését ajánlotta hallgatóinak.

Ezek után elhatározta, hogy Rómába utazik, és a birodalom fővárosában fog tanítani. Nero uralma (i. sz. 54-68) nem kedvezett a filozófusoknak, a császári kormányzat azt gyanította, hogy bölcseleti elméleteik terjesztése hátrányos az uralkodóra. Börtönbe vetettek nem is egy filozófust, többet pedig kiutasítottak a Városból.
Apollonios számot vetett a várható veszéllyel, ezért felszólította kiserőit, tanítványalt, fontolják meg, ki követi őt a Városba. Senkitől nem veszi zokon, ha ilyen kockázatos körülmények között elhagyja őt, ám dicséretesnek tartja, ha minden veszéllyel dacolva követik őt. Híveinek jó része kitartott mestere mellett.

I. sz. 66-ban híveivel együtt megérkezett Rómába, „abba a városba, amely a lakott föld nagy része fölött uralkodik.” (Jellemző Philostratosra, hogy művében csak kevés olyan tényről emlékezik meg, amelyből az időpontra következtetni lehetne.)
Apollonios érkezését itt is megelőzte a híre: az esztendő egyik consulja, Gaius Luccíus Telesinus magához kérette őt és hosszasan faggatta tevékenységéről, útjának céljáról. Minthogy minden tekintetben megnyugtató választ kapott, elbocsátotta a filozófust. Ezek után Apollonios - szokása szerint - a templomok lépcsőjén állva beszélt az egybesereglett hallgatósághoz.
Tevékenysége nem ébresztett gyanút a hatóságokban, mert mindig csak a nagy nyilvánosság előtt beszélt. Nem udvarolt az előkelőségeknek, nem jelent meg a nagyurak reggeli fogadásain, ami pedig régi szokás volt a Városban.

Amikor Apollonios egyik korinthusi barátja, bizonyos Demetrios bölcselő is Rómába érkezett, mindjárt felkereste a tyanai filozófust. Dernetrios azonban nem volt óvatos: a nyilvánosság előtt tartott beszédeiben leplezetlenül támadta Nerót.
A hatóságok azt gyanították, hogy ezeket a beszédeket maga Apollonios sugallta barátjának, de bizonyosat nem tudván, megelégedtek Demetrios kiutasításával. Apollonios pedig folytatta tevékenységét, tanított, sőt egy előkelő leányt is feltámasztott halottaiból. Megjósolta, hogy súlyos vihar pusztít majd Itáliában, utána pedig betegség támadja meg a rómaiakat. Minthogy jóslatai igaznak bizonyultak, mind többen hittek neki, és féltek tőle.

Okkult ismeretei felkeltették a hírhedt testőrparancsnoknak, Ofonius Tigellinusnak a gyanúját is, aki a bölcselőt egy kijelentése miatt ítélőszéke elé idézte. A nyilvános tárgyaláson Tigellinus nem bírt a filozófussal, ezért a titkos kihallgató helyiségbe vezette. A kihallgatás és a vallatás után azonban kijelentette: „Menj, ahova akarsz. Erősebb vagy nálam, nincs hatalmam feletted.”
A kegyetlen testőrparancsnok karmaiból ép bőrrel kikerülni valóságos csodának számított. A Várost azonban el kellett hagynia társaival együtt.

I. sz. 67-ben ugyanis Nero Görögországba utazott és mindennemű bölcselő tevékenységet betiltott Rómában. Apolloniosnak tehát semmi keresnivalója nem maradt a Városban, ezért kisszámú követőivel Hispaniába utazott, hogy felkeresse Hercules oszlopait (a mai Gibraltári szorost). Az ókori közhit szerint itt volt a föld végső pontja. Híre mindenütt megelőzte itt is a filozófust és a hispaniai városokban nagy tisztelettel fogadták.
Miután pedig elég időt töltött az Ibériai-félszigeten (amelynek két helytartója, Servius Sulpicius Galba es Marcus Salvius Qtho már készülődött, hogy Nero uralma ellen felkeljen), Afrikába, majd innen ismét Görögországba utazott. A Nero halálát követő polgárháború híre Görögországban érte, ahol éppen újabb utazásalt készítette elő.

Ez idő tájt Alexandriában tartózkodott Titus Flavius Vespasíanus, akit Iudaeában harcoló serege császárnak kiáltott ki és Egyiptom római helytartója már uralkodónak is tekintette. Vespasianus itt akarta megvárni, hogy az uralkodói hatalomért Itáliában és Rómában folyó polgárháború megszűnjék.
Apollonios is érdeklődéssel figyelte a helyzetet, s miután Chios és Rhodos szigetén megpihent, i. sz. 69-ben áthajózott Alexandriába, ahol - írja Philostratos - úgy várták, mint barát a barátot. A nagyvárosba érve mindjárt csodát művelt. Tizenkét elítéltet vezettek a vesztőhelyre és Apolloníos rögtön megállapította, hogy az egyik, akire rámutatott, ártatlan. Elérte, hogy utolsónak végezzék ki, és lám, még mielőtt sor került volna reá, futár érkezett a paranccsal hogy bocsássák azonnal szabadon, mert ártatlan!

Vespasianus is magához kérette a hírneves filozófust, aki hosszabb beszélgetés után megjósolta neki, hogy valóbancsászár lesz, és tanácsokkal látta őt el. Dicsőségét azonban megirigyelte két görög filozófus, Dion és - a már említett - Euphrates. Mondvacsinált ürüggyel bevádolták Vespasianusnál, aki átlátva a vádaskodók mesterkedésein, elégtételt adott Apolloniosnak, s meghívta, tartson vele és költözzék hozzá.
Apollonios azonban tovább akart utazni. Tanítványaival együtt átlépte Egyiptom - s egyben a római birodalom- déli határát és a rejtélyes, alig ismert Aethiopiába (ma Nubia) ment, hogy megismerkedjék az ott élő, szemlélődő életmódot folytató bölcsekkel, akiknek ugyan olyan nagy hírük volt, mint az indiai brahmanoknak és jogiknak.

Alig akadt római, aki eljutott volna ebbe az országba, ezért Philostratos szabadjára engedte csapongó képzeletét, és akárcsak India esetében, most is mesés leírásokkal hökkentette meg olvasóit. Apollonios nem sokáig maradt a bölcsek között, rájött, hogy semmi újat nem tanulhat tőlük, ezért visszatért Alexandriába. Itt Euphrates tovább folytatta áskálódásait, Apollonios azonban nem törődött vele.

Időközben megérkezett Alexandriába Vespasianus fia, Titus (akivel Apollonius korábban már Tarsusban találkozott), miután befejezte a „zsidó háborút”. Apollonios megjósolta a fiatal hadvezérnek, hogy a hatalomban követi atyját és császár lesz. Titus kérésére tanácsokat is adott neki, hogyan kormányozza a birodalmat. E szavakkal búcsúzott el tőle:
„Ellenségeidet fegyverrel győzd le, atyádat pedig erényeiddel!”

Apollonios pedig - Philostratos írása szerint - továbbra is fáradhatatlanul folytatta utazásait. Ekkor már hetven éves lehetett, tehát csak kisebb utakra vállalkozott, főként a görög lakta területeken.

I. sz. 81-ben Titus császár kétévi uralkodás után meghalt, s a méltóságban öccse, Domitianus (uralkodott: 8196-ig) követte, akiből hiányoztak apja és testvére erényei. Nem szenvedhette a bölcselőket, s amikor fülébe jutott, hova Apollonios egy senatornak, Marcus Cocceius Nervának megjósolta, hogy császár lesz, ítélőszéke elé rendelte a filozófust. Azonnal börtönbe is vetette, de ő itt sem szűnt meg tanítani.
Amikor az uralkodó elé vitték, hatásos és meggyőző érvekkel védekezett, s Domitianusnak még ideje sem volt arra, hogy ítéletet mondjon, mert Apollonios egyszerre eltűnt a teremből és máris a tengerparti városban, Puteoliban termett. Ilyen varázslattal szemben mind a császár és bírósága, mind a hatóságok tehetetlenek voltak.

A filozófus kísérőivel hajón Síciliába utazott, Messenéből (ma Messina) előbb Tauromeniumba (ma Taormina), majd Syracusaeba (ma Siracusa) mentek, s onnan hat napig tartó hajóút után Görögországba értek és Chalcisban (kb. a mai Pirgosnál) partra szálltak. Itt elfogyott a pénzük, de ez Apolloniusnak nem okozott gondot.
Elment a templomba, s megkérte a papot, adjon neki Zeus pénzéből ezer drachmát, ha az isten meg nem haragszik érte. (A legtöbb görög templom papjai a templom vagyonával valóságos bankári tevékenységet folytattak.) Az előzékeny pap azt válaszolta, hogy az isten feltehetően azért fog megharagudni, mert Apolloníos csak ilyen keveset kért. Két évet tanítással töltött Görögországban, majd elhajózott a görögök lakta kisázsiai városokba. Előbb Smyrnát, majd Ephesost kereste fel, de a többi városba is elutazott, s mindenütt nagy szeretettel fogadták.

I. sz. 96-ban éppen Ephesosban időzött, amikor látomása támadt arról, hogy meggyilkolják Domitianust. A látomás időpontjában valóban meg is ölték. A senatus az idős Nervát választotta császárnak, aki rögtön levelet írt Apolloniosnak, kérte, jöjjön hozzá és legyen tanácsadója. Apollonios azonban - ekkor mintegy kilencvenhárom éves lehetett - már nem akart útra kelni, és csak levélben adott tanácsot a császárnak, miként uralkodjék. És itt vége szakadt az életrajzi regénynek.
Philostratos szerint még azt sem tudták, hol halt meg Apolloníos. Tanítványainak gyakran eszébe jutott mesterük sűrűn idézett, állítólag Pythagorastól származó mondása: „Igyekezz elrejtőzve élni, és ha ezt nem lehet, elrejtőzve meghalni.”

Minek köszönhette nagy népszerűségét Philostratos műve? A modern kutatók egy része úgy véli, hogy Iulia Domna udvarában egy Jézushoz vagy Szent bálhoz hasonlítható embert akartak eszményíteni és a népnek bemutatni a kereszténység hatásának ellensúlyozására.
A vallásos hitet Philostratos művében a filozófia helyettesíti, s a regény főhőse mindig nyájas, jóindulatú, a pythagorasi filozófusok módjára egyszerűen , önmegtartóztatóan él, szeszes ital nem iszik, csodákat művel, halottat támaszt fel, mint a keresztények szentjei. Bennünket most csak az utazó Apollonios érdekel. Philostratos szerint mintegy hetvenöt évet töltött - talán csak a szerző elképzelte - utazással, távol szülőföldjétől.

Utazott, hogy tanuljon, tapasztaljon és tanítson. Utazott szárazon és vízen, lóháton, teveháton, kocsiban és hajón, de leginkább gyalogszerrel. Szinte az egész birodalmat beutazta, s két alkalommal határait is átlépte. Ámbár igénytelensége közismert volt, lakott királyi udvarokban, előkelőek palotáiban, gazdag polgárok házaiban, de aludt vendégfogadókban vagy éppen szabad ég alatt is. Soha nem utazott egyedül, tanítványai követték és a birodalom határán túl még tolmács is volt a kíséretében.



Forrás:
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak
Panorama 1979