logo

IX December AD

Híres római utazók

Mitikus utazásokban és utazókban a rómaiak szegényebbek, mint a görögők. A Vergilius által az Aeneis című eposzban megénekelt hősről, Aeneasról azért mindenképp részletesen kell szólnunk. Nem csupán a Róma városát alapító testvérpár „ősapjaként” tartjuk őt számon, de a római identitást is hozzá kell kötnünk. Vergilius eposza és annak hőse megkerülhetetlen, nemcsak irodalmi értéke miatt, de mint az eddigi történelem egyik leghatékonyabb, önazonosságot teremtő „nemzeti ideológiájának” kulcsfigurájaként is. Egyrészt kapcsolatot teremtett a birodalom és a rómaiak által mindennél jobban tisztelt görög múlt és kultúra kőzött. A trójaiak valamennyire görögök, Is mégsem azok.
A kultúra, a vallás azonos, és mégis ellenfelekként álltak szemben egymással. Furcsa kettősség, és alkalmas arra, hogy tőlük származtassák magukat a rómaiak: azonosak, de különböznek is. A történet megidézése pedig elégtétellel, az előkelő ősöktől való származás tudatával, az igazi „hazatalálás” élményével ajándékozhatott meg minden művelt rómait. Mert Aeneas kalandozása is egyfajta Odüsszeia, és a műben számos utalás található Homérosz eposzaira.

Aeneas útja, akárcsak Odüsszeuszé, a meseföldrajz és egy lehetséges, valós utazás (vagy utazások) elegye. Az utazás egyes állomásait nehezebben tudjuk azonosítani, mint a nagy görög előd esetében. A trójai királyi családból származó hős anyja Aphrodité (latin: Venus), apja Anchises. Utazásának célja az új haza megtalálása volt. Trója romjai alól a hős először valahová Τhrákiába, tehát a mai Törökország európai részébe vetődik hajójával. Innen a Jón-tengerben található Sztrophadesz-szigetek valamelyikére kerül, ahol a hárpiák éltek. Majd az ugyancsak görög Actium (Prevéza) érintésével a Jón-tenger másik felében található Szicília lesz az út következő állomása, amelynek királynője Aeneas rokona, Andromakhé, Hektór egykori hitvese volt. Utoléri azonban őt is Héra (latin: Iuno) haragja, és miután a küklopszοk szigetén találkozik Odüsszeusz egyik társával, az istennő bosszúja miatt Karthágóba, a rómaiak későbbi legnagyobb ellenségeinek földjére kerül. Didót, az ottani királynőt - akivel szerelembe esik - elhagyva ismét Szicíliában száll partra. Útjának kővetkező fontosabb állomása Cumae, ahol a meghallgatja a Sibylla jóslatát annak barlangjában, majd felkeresi az alvilágot. Ennek bejárata egy krátertónál, az Aνernusi-tónál (Lago d Averno) található:

„Ezt befejezve Sibylla parancsa szerint cselekszenek. Erdők árnya, sötét tükrű tavak őrzik a szörnyű Mély barlang meredek szikláit, a rengeteg ajtót, Merre madár sem jár, mert megjárná, ha merészen Arra felé venné útját: a homályos üregből
Oly mérges gőzök csapnak fel az égre szünetlen.”


Az alvilágban apja felvilágosítja a hőst Róma küldetéséről:

„Μás faj - elismerem - élethűbb ércszobrokat alkot,
S arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány,
Jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját
Mérőbotjával, vagy számon tartja kelésük:
Ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
El ne feledd - hogy békés törvényekkel igazgass,
És kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!”


Aeneas utazása itt minőségében eltér Odüsszeuszétól, hiszen a mindenség egy másik dimenziójába is ellátogathatott. Innen útja már Latiumba vezetett. A rómaiak esetében a híres valóságos utazások és közismertté vált utazók száma is kisebb, mint a példaképül szolgáló görög elődeik esetében. Ennek okairól már többször szóltunk. Ezek között megemlíthetjük, hogy az ismeretlen messzeség kisebb vonzerőt gyakorolt rájuk, mint a görögökre, akiknek mitológiájában és valós életében is fontos toposz volt az ilyen bizonytalan, távoli vidékeket feltérképező, kalandos utazás. Nem véletlen, hogy a görög Odüsszeusz alakja vált a turisták archetípusává.
A rómaiaknak nem voltak híres felfedezőik, főképp a szolgálatukban álló görög és más nemzetiségű kereskedő hajósok, valamint a légiók tolták egyre kijjebb az ismert világ határait, és ők járták be a perifériákat is. De ez csak az érem egyik oldala. Ugyanakkor a császárkor első századaiban élte fénykorát az ókori turizmus. Eddig soha nem látott tömegek keltek útra, és utazták be a birodalom területén fekvő vidékeket. A birodalmon belül komoly turisztikai infrastruktúra állt az utazók rendelkezésére.

Az utazás bizonyos értelemben a mindennapok részévé vált, legalábbis a gazdagabbak körében. Tömeges jellege miatt így kevésbé számított kirívó, feltétlen megörökítésre méltó eseménynek. A görögökétől eltérő utazási szokások mellett ebből is kővetkezik a fennmaradt, nevesített, híres utazók viszonylag kisebb száma.
Néhányat azonban meg kell említenünk közülük. Első csoportjukat a művelt utazók alkotják. Időben az első helyen a Kr. e. II. században élt szatíraköltő, Gaius Lucilius áll. Műveiből csak töredékek maradtak fenn. A szicíliai utazásáról tudósító szatírája a római utazásokat megörökítő irodalom első darabja. Az ő követője Horatius, aki nagy utazónak számított. Leghíresebb útjára abból az alkalomból került sor, hogy csatlakozott pártfogója, Maecenas kíséretéhez, aki tanácsadóként vett részt Antonius és Octavianus Kr. e. 37-ben Tarentumban tervezett, megegyezésűket szolgáló találkozóján. Szatíráinak első könyvében Horatius részletesen dokumentálja utazását, nem feledkezve meg az út körülményeinek ecseteléséről sem. Mint eddig is sokszor, az irodalmi mű számunkra hiteles történelmi forrásként szolgál:

„Fenséges Rómát elhagyva, Aricia várt rám egyszerű szállással. Társam volt Heliodorus rhetor, messze a legbölcsebb minden görögök közt. Majd Forum Appiumot láttuk, sokféle hajóssal s rossz kocsmárossal. Nagy lustán egy napi utat két nap tettünk: Appia nem fárasztja a lustát.”

A végtelenül egyszerű és ugyanakkor élvezetesen megírt kezdő sorok akár egy útinaplóból is származhatnának. Minden fontos információt tartalmaznak: az út állomásait, a fogadók minőségét, és utalnak a két nap alatt megtett út hosszára is, amely egyébként 40 kilométert tett ki.
A Via Appián utaztak, feltételezhetően kocsival, Rómából dél felé indulva, a tengerpart vonalával párhuzamosan. Forum Appiumban öszvérek vontatta bárkára szálltak; előzőleg Horatius elrontotta a gyomrát. Az éjszakát a hajón töltötték.

Az út során innentől kezdve többször is villákban szálltak meg. Mint tudjuk, a gazdag rómaiak csak azért, hogy útközben megpihenhessenek, kisebb villákat tartottak fenn vidéken. Az út vége felé baleset érte őket: felgyulladt egy nyárs, Is majdnem leégett egy fogadó. Útjuk utolsó előtti állomása Gnatia volt, a mai Fasano városának közelében:

„Majd az idő jobb lett, de az út rosszabb, míg elértünk halban gazdag Bariumig, hol a lymphaharaggal épült Gnatia volt nevetésünk tárgya ezútta4 mert meg akartak győzni, hogy itt a láng nélkül is ég a tömjén egy szentelt küszöbön. Na, Apella zsidó tán elhiszi - én tudom ám, hogy az istenek élete könnyed, és ha a természet csudadolgot művel e földön, azt nem az istenek adják tág mennybéli lakukból. Brundisiummal vége az útunknak s e levélnek.”

A „lymphaharaggal épült Gnatía” szójáték, jelentése: a vizek istennőinek - a lymρháknak, akiket a nimfákkal azonosítottak - haragja által sújtott helyen. Az Apella zsidóra való utalás pedig azt jelenti, hogy a zsidókkal ellentétben az epikureus filozófiát magáénak valló Horatius nem hitt az emberi kéz érintése nélkül, önmagától meggyulladó tömjénben. Azt is megtudhatjuk, hogy soha sem érkeztek meg Tarentumba, a találkozó színhelyét kőzben Brundisiumba tették át (a történelemben is brundisiumi egyezség néven ismert az esemény). Ezekből az idézetek ismét megerősítik, hogy milyen irigylésre méltóan kellemes-kedélyes körülmények kőzött utazgatott a császárkorban a római elit.
A híres utazók másik csoportjába a római császárokat sorolhatjuk. Utazásaik során elsősorban a provinciákat kívánták ellenőrizni. Augustus életéből több mint nyolc évet szánt ilyen utazásra, Is szinte az egész birodalmat bejárta. Caligula útjaira excentrikus egyénisége nyomta rá a bélyegét: egyetlen háborús kalandja is abszurd, kegyetlenkedésekkel tarkított, gyakran komédiába fúló utazásnak tekinthető inkább. Germaniai „hadi útjáról” így számol be Suetonius:

„végül, mintha egy csapással befejezni szándékozná a háborút, csatasorba állította a sereget az Oceanus partján, felállítva a golyóvető és egyéb hadigépeket; senki sem tudta, nem is sejtette, mihez akar vajon kezdeni, mikor hirtelen parancsot adott, hogy mindenki gyűjtsön kagylókat, töltse meg vele sisakját, ruhája elejét; ezeket - mondta Oceanustól zsákmányolják, mert a capitoliumi meg a palatinusi istenek adósa. Győzelme emlékére egy magas tornyot emelt, és az, mint a Pharos, utat mutatva a hajóknak, világított éjjel, majd a bőkezűség hallatlan példájaként bejelentette, hogy katonáinak fejenként száz dénár jutalmat ad, és így szólt hozzájuk: »Menjetek hát örvendezve, menjetek hát gazdagon. «»


Nero Kr. u. 66-ban járt görög földön. Részt vett az olimpiai, az iszthmoszi, a püthiai és a nemeai játékokon is. Az összes ünnepi játék megrendezését úgy kellett időzíteni, hogy a császár mindegyiken részt vehessen. Nero nem díszvendégként volt jelen a versenyeken, hanem versenyzőként és előadóművészként is indult rajtuk. Az összes lehetséges díjat elnyerte, de mondanunk sem kell, nem tisztességes versenyben. A legjellemzőbb „győzelmét” kocsihajtóként aratta az olimpiai kocsiversenyen: tíz paripa húzta kocsiját, és egyedüli versenyzőként lett az első.
A sokat útra kelő császárok között megemlíthetjük még Traianust is, bár az ő utazásait a hódítások vagy egyéb más katonai célok motiválták. A leghíresebb és legtöbbet utazó császár azonban Hadrianus volt. Őt nem a birodalom nagyobbításának vágya késztette erre. Hivatásos utazó volt, a szónak abban az értelmében, hogy uralkodói feladatainak ellátásához elengedhetetlennek tartotta a folyamatos helyváltoztatást. Így a Kr. u. 120-as években gyakorlatilag állandóan úton volt. Az aszkéta hajlamokkal is rendelkező császár azonban valószínűleg örömét lelte mindebben. Aelíus Spartianus jegyezte fel róla:

„Rajongott az utazásokért; személyesen akarta látni mindazt, amit a világkülönböző részeiről olvasott.”

Aelius Spartianus Hadrianus-életrajzából az is kiderül, hogy a császár szinte mániákusan törekedett feladatainak optimális ellátására, és mindenről személyesen kívánt meggyőződni. Ugyanakkor utazásai során a lehető legtöbb élmény átélésére is törekedett:

„Ezek után Asia provincián át, a szigetek érintésével Achaiába utazott (123-125), ahol Héraklész és Philipposz (Nagy Sándor atyja) példáját köνetνe beavattatta magát az eleusziszi misztériumokba; az athéniakat elhalmozta kegyeivel, és elnökölt a nyilvános versenyjátékokon. [...] Hadrianus innen Szicília szigetére hajózott, s megmászta az Etna hegyet, hogy onnan lássa a napkeltét, amely - mint mondják - sokszínű, minta szivárvány. Szicíliából Rómába ment, onnan átkelt Africába (128), és sok jót tett a provinciákkal. Aligha volt még egy császár, aki ilyen gyorsan annyi földet járt volna be, mint ő.
Miután Afrikából visszatért Rómába, máris újabb utazásra indult, ezúttal Keletre. Útba ejtette Athént, ahol felavatta az általa kezdett építkezéseket, köztük az Olümpiai Iuppiter templomát (Olűmpieion) és a saját tiszteletére emelt oltárt; majd keresztülhaladt Kis Ázsián, ahol szintén felavatta a nevét viselő templomokat; végül Kaρρadokiából (Cappadocia) rabszolgákat vett át tábori szolgálatra.”

Kizártnak tartjuk, hogy az örökké tevékeny császár ne lelte volna örömét mindebben. Hadrianus minden bizonnyal a szenvedélyes utazó típusát személyesítette meg. Az egész ismert világot bejárta: Európának nem volt olyan, a birodalomhoz tartozó vidéke, ahol ne fordult volna meg, de beutazta Kis-Ázsiát, Szíriát, Észak-Afrikát, járt Palmüra városában az Eufrátesz vidékén, Arábiában, Júdeában és természetesen Egyiptomban is. Igazi restitutor, azaz helyreállító volt: utakat, vízvezetékeket, csatornákat, kikötőket, színházakat, templomokat, fürdőket, stadionokat építtetett, és karbantartásukról is gondoskodott.
Tibur dombjain emelt nyári palotájának hatalmas birtokán felállíttatta az ismert világ csodálatos építményeinek, városainak, tájainak mását. Voltak ott Athén városát idéző épületek: így az Akadémia, a Prütaneion, a Sztoa csarnoka és mások. Egyiptomot szentélyek és Kanóbosz városa képviselte, de helyet kapott az óriási birtokon a Tempé-völgyet utánzó táj, sőt még az alvilág mása is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy korunkban a Disneyland-jelenség csak késel visszfénye Hadrianus nagyszabású vállalkozásának. Ahogyan talán akkor sem járunk messze az igazságtól, ha a császár alakjában az ókor név szerint ismert egyik legnagyobb, legsokoldalúbb utazóját véljük felfedezni.

A művelt turista Horatius és a szenvedélyesen útra kelő Hadrianus mellett a híres római kori utazók harmadik típusát azok alkotják, akik számára az utazás vallási, kulturális missziójuk betöltését szolgálta. A hellenisztikus kultúra által uralt római világot a sokféle vallás egymás mellett élése és keveredése jellemezte. Ezért szokás a hellenisztikus kor vallásalt, köztük a kialakuló kereszténységet is szinkretikusnak nevezni. Ennek következtében az úton járók között megjelentek a vándorfilozófusok, a vándorprédikátorok, valamint a különféle szekták és vallások utazó prófétál. Ők az előző történelmi korszakokhoz képest viszonylag nagy számuk miatt az utazók egy új típusát képviselték. Voltak köztük pogányok és keresztények egyaránt. A pogány igehirdető utazók közül említést érdemel a Τaanában (latin: Tyana; Kemerhísar, Törökország) született Apollóniosz (latín: Apollonius), aki valószínűleg a Kr. u. I. században élt. Legismertebb élet rajzának szerzője egy Phílosztratosz nevű, a II-III. században élt szofista filοzófus, Az ő művének szavahihetőségét azonban több ponton - Apollóniosz csodatételeinek hitelességén túlmenően is - megkérdőjelezi a modern kutatás.

A legendák ködébe vesző Apollóniosz élete mindennek ellenére jól példázza a híres római kori utazók harmadik típusának jellegzetességeit. Apollóniosz a Püthagorasz tanításait kővető filozófusok közé tartozott. Ez a filozófiai iskola számos olyan jellemzővel rendelkezett, ami a szektaszerű misztérium vallásokkal rokonítja híveinek életét és tanításalt. Apollóniosz élete és cselekedetei feltűnően emlékeztetnek Jézuséra. Születését ugyanúgy csodás előjelek és jelenségek kísérték. Képes volt kiűzni a szenvedőkből a démonokat, betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, halálakor pedig mennybe ment.
Egyik leghíresebb csodatételére Epheszoszban került sor: rávette a város fiataljait, hogy kövezzenek halálra egy koldust, akit ő a várost sújtó pestisjárványt előidéző démonnak tartott. Miután kővettéé utasítását, a koldus egy oroszlán nagyságú kutyává változott át, a járvány pedig megszűnt. Híres jósnak is tartották, jövendölései rendre valóra is váltak. Kr. u. 96-ban ugyancsak Epheszoszban tartózkodott, és nemcsak egyszerűen megjósolta, hanem a Rómában történő eseménnyel azonos időben részletesen meg is „idézte” Domitianus császár (Kr. u. 81-96) meggyilkolásának a valósággal teljesen megegyező részleteit. Kr. u. 66-ban Rómában bebörtönözték, de földöntúli képességeivel rávette az őt vallató hírhedt testőrparancsnokot, hogy engedje szabadon.
Vespasianusnak és Nervának (Kr. u. 96-98) is megjósolta későbbi trónra lépésüket. Mint a vándorfilozófusok és vándorprédikátorok általában, ő is utazással töltötte egész életét. Bejárta az egész Római Birodalmat, sőt állítólag gyakran járt annak határain kívül is, így például, Babilonban, Arábiában, Etiópiában és Indiában is.

A birodalmon kívüli utazásalt sokan kétségbe vonják, teljes bizonyossággal azonban nem zárhatóak ki. Híres volt igénytelenségéről: általában gyalogosan utazott, mindig híveitől kísérve, nemegyszer tolmácsok társaságában. Élettörténetében teljesen összekeverednek a valós és csodás elemek. Ez is jellemző az igehirdető, vándorprédikátor típusú utazókról ránk maradt forrásokra.



Forrás: Sándor Tibor - Ókori utak - Ókori utazók