logo

XII December AD

Híres utasok, nevezetes utazások.

Az i. e. 44. év március havának 15. napján a senatusban az összeesküvő senatorok megölték Róma nagy fiát Gaius Iulius Caesart. A merényletet követő vérzivataros évekből csak nehezen sikerült a kibontakozás valamilyen járható útját megtalálni. Két államférfi, Gaius Octavianus, Caesar örökbe fogadott fia, és Marcus Antonius, Caesar kedvelt híve egymás között felosztották a birodalmat.

Antonius a gazdag, kulturált Keletet, Octavianus pedig a Nyugatot, s ami a legfontosabb, Itáliát és Rómát választotta. Ez a rendezés azonban nem elégítette ki az ellentétes álláspontokat képviselő feleket, mindketten a főhatalom megszerzésére törekedtek. Előbb azonban elhatározták, hogy tárgyalások útján kísérlik meg az ellentétek kiküszöbölését, így legalább a végső leszámolásra is időt nyerhetnek.
Az i. e. 37. év kora tavaszán került sor a találkozóra a két római államférfi között, a calabriai Tarentum városában (ma Taranto). Mind Octavianus, mind Antonius tanácsadókat is hívott a tárgyalásokra.
Octavianus egyik legjobb diplomatája Gaius Cilnius Maecenas volt, aki már több alkalommal bebizonyította kiemelkedő tárgyaló képességét. Természetes tehát, hogy Octavianus őszinte hívét, Maecenast is meghívta.
Maecenas szerette a költészetet, ezért őszinte támogatója volt az irodalomnak, a művészeteknek; több költő tehetségét ő fedezte fel, és minden támogatást megadott nekik. (Azóta is mecénásnak nevezik a művészetek, tudományok bőkezű pártolóit, neve tehát fogalommá lett.)

Maecenas kedvelte a fényűző életmódot és mindennél többre becsülte a független, kényelmes életet. Abban a viharos időben, amikor annyi jó rómainak kellett az életével fizetnie azért, mert máshogy képzelte el Róma és a birodalom sorsát, Maecenas nem kívánt részt venni a politikai életben, nem akart tisztségeket vállalni. Seneca feljegyezte egy mondását:
„A hegycsúcs fölött az égbolt már önmagától is dörög.”
(Sen. Epist. II. 7, 9.)


Ezzel Maecenas azt akarta mondani, hogy aki a hatalom csúcsára ér, veszélynek teszi ki magát. Ekkor ugyan Augustus tanácsadójaként lépett fel, de azért megmaradt előkelő magánembernek. Maecenas a római nagyurak módján kísérettel akart Tarentumba utazni. Ahogy a tekintélyes senatorokat számos lekötelezett hívük kísérte a Forum Romanumon, ugyanúgy kívánt Maecenas a tárgyalások színhelyén megjelenni. De nem lett volna Maecenas, ha nem a szellem embereivel, költőkkel es írókkal akart volna útra kelni. Nem államférfiak és katonák társaságára vágyott, hanem a művészekére, hiszen a velük való társalgás útközben és a nehéz tárgyalások után szellemi felüdülést jelentett számára.

A fiatal, még alig ismert, mindössze huszonnyolc esztendős Quintus Horatius Flaccust is felkérte, hogy csatlakozzék társaságához, s útközben még más költőkkel is találkozva, együtt utazzanak a tárgyalás színhelyére. Horatius erről az utazásról vidám, gunyoros hangvételű, önmagát sem kímélő költői elbeszélésben számolt be. Elmondta, hogy Rómából együtt indult el Heliodorus görög filozófussal és szónoklattanárral.
A Via Appián utaztak, valószínűleg kocsin, de már tizenhat mérföld megtétele után megpihentek Aricia egyik szerény vendégfogadójában. Másnap reggel nagy kényelmesen folytatták útjukat, de akkor sem tettek meg többet huszonhét mérföldnél, s így Forum Appiba értek.
A költő meg is állapította, hogy lusták voltak, mert két nap alatt tettek meg egy napi utat, mintegy negyven kilométert. Forum Appi-ban nyüzsgő, színes élet fogadta utasainkat, és a belvízi hajósokkal megállapodtak, hogy az éjszaka folyamán öszvérek vontatta bárkájukon végig hajózniuk a pontinusi mocsarakat átszelő csatornán.
Horatius azonban - még hajóra szállás előtt - a rossz víztől elrontotta a gyomrát, étlen-szomjan várta, hogy az útitársai megvacsorázzanak. Ezután útnak indultak, de a költő gyomorrontása miatt nem lelt nyugalomra.

A bárka maglehetősen lassan haladt a csatornán. Ámbár sötétedéskor indultak el Forum Appi-ból, délelőtt tíz órakor szálltak csak partra, de hát az ókori utasok nem szoktak nagyobb sebességhez. Reggeli után útjuk hegynek felfelé vezetett, s három mérföldet tettek meg, amikor megérkeztek a „ragyogó-falú, kőre rakott Anxurhoz”. (Ma a Terracing fölött emelkedő hegyen láthatók romjai.)

A megbeszélés értelmében Anxurban csatlakoztak Maecenashoz, akivel együtt utazott Lucius Cocceius Nerva senator. Nerva mind Octavianusszal, mind Antoniusszal baráti kapcsolatban állott, és már korábban is megbékítette a most ismét szembeforduló vetélytársakat. (Ez a senator alapította meg - még Caesar idejében - a hírnevét annak a családnak, amelyből dédunokaöccse, a későbbi Nerva császár származott. Uralkodott i. sz. 96-98-íg.)
Velük utazott Gaius Fonteius Capito, Antonius feltétlen és odaadó híve, aki a keleti tartományokból érkezett Rómába és csatlakozott Maecenashoz, hogy részt vegyen a tárgyaláson. Huszonhét mérföldet, mintegy negyven kilométert utaztak, míg Formiaebe értek, ahol Aulus Terentius Varro Murena villájában szálltak meg, az étkezésekről pedig Fonteius Capito vidéki háza gondoskodott.

Említettük már, hogy számos előkelő, gazdag rómainak Itáliában több helyen is volt kisebb-nagyobb birtoka, kényelmes lakóházzal, hogy ott megpihenhessenek, távol a Forum Romanum zajától. A házak arra is szolgáltak, hogy a birtokos vagy barátai - ha útjuk arrafelé vezetett - szálláshoz és étkezéshez juthassanak. Nos, Murena igen szívélyes viszonyban állott Maecenas-szal, aki később Murena nővérével házasságot kötött.

„Másnap sokkal kellemesebb nap várt, mivel addig Vergilius, Varius meg Plotius összefutottak mind Sinuessában: lelkek, kiknél ragyogóbba nem hord föld, s nálam jobb hívük nincs e világon. Mily ölelések voltak, mekkora volt a vidámság! Míg eszem ép, tudom én: nincs oly kincs, mint a barátság!”

Tehát másnap mintegy harminc mérföldnyi utazás után a társaság megérkezett Sinuessába, ebbe a kis tengerparti városba, amely éppen Campania es Latium határán feküdt. (Ma Mondragone közelében csak a romjai láthatók.) Itt ki- egészült a társaság, végre megérkezett Publius Vergilius Maro, akit Maecenas méltán szeretett és becsült, valamint két poétatársa, Lucius Varíus Rufus és Plotius Tucca.
Varius műveit a maguk korában nagyra értékelték, de reánk csak olyan csekély töredék maradt, hogy abból nem lehet költészetére következtetni, Plotius Tuccától pedig semmi nem maradt fenn. De Vergiliusnak jó barátai voltak, s nekik tulajdonították Vergilius nagy hőskölteményének, az „Aeneis”-nek a kiadását.

A kis csapat együtt ment tovább a két államférfi találkozójára. Horatius akkor még „két elfordult régi barátnak” tartotta Octavíanust és Antoniust, nem ismerte fel - mint sok kortársa -, hogy a kettejük közötti ellentét áthidalhatatlan. Maecenas és útitársai nem hajszolták magukat: kényelmesen utaztak a Via Appián, amely - Horatius szava szerint - „nem fárasztja a lustát”.
A társaság Capuában Cocceius Nerva nagyszerű villájában pihent meg. Úti társuk és egyben vendéglátójuk kitűnő vacsorát adott tiszteletükre, s hogy szórakoztatásukról gondoskodjék, két helybeli bohócot léptetett fel, akik meglehetősen otromba tréfáikkal megnevettették a jó ételektől, boroktól némileg felhevült társaságot. „Kellemesen telt hát az idő, míg megvacsoráztunk” - jegyezte meg Horatius.

Capuából Beneventumba utaztak, ahol a fogadós ki akart tenni magáért, hogy előkelő vendégeit méltó módon fogadja, és amíg soványka rigóit a konyhában nyárson sütötte, a lángok felcsaptak, s majdnem leégett az egész fogadó a fogadóssal együtt.Ezután a társaság - úgy látszik - meg akarta rövidíteni útját, és elhagyva a Via Appiát, samniumi hegyeken át vágva igyekezett a tengerpart mentén vezető útra rátérni. Estére eljutottak az 1090 méter magasan fekvő hegyi város-kába, Trivicumba (ma Trevico).

A fogadó itt felettébb egyszerű lehetett:
„...Itt füst volt, könnyre fakasztó,
mert nedves gallyal s lombbal volt tömve a kályha.”

Horatiusnak megtetszett a szolgálóleány, és a költő, könnyű úti kalandot remélve, megbeszélte vele, hogy éjszaka a szobájába jön. Úgy látszik azonban, hogy az alacsony termetű, hízásra hajló poéta nem nyerte el a szolgáló tetszését. Horatius éjfélig hiába várta, a leányzó nem jött el.
Másnap huszonnégy mérföldnyi utat tettek meg, hogy egy másik hegyi városkába érjenek. A vízellátás itt nem volt kielégítő, sőt még a silány minőségű vízért is pénzt kértek, viszont kitűnő kenyeret lehetett. kapni.

Horatius megjegyzi: „A gondos utas vállán visz az útra belőle.” Amíg annál is inkább megfogadandó jó tanács volt, mert a következő állomáson, Canusiumban a kőkemény, rossz kenyér szinte csikorgott a fogak alatt. Horatiusnak ez a közlése csak azért feltűnő, mert a görögök alapította Canusium jelentékeny szerepet játszott Itália déli részén. Itt már csak mintegy húsz mérföldre voltak az Adriai-tengertől. Ekkor Varius, érzékeny búcsút véve, elvált útitársaitól, akik esőben, a rossz, felázott úton harminc mérföldet utazva jutottak el Rubiba.
Nagyon fáradtan tértek pihenőre, hogy másnap jó időben, de változatlanul rossz úton jussanak el Bariumba (ma Bari), onnan pedig Gnathíába érkeztek. (A kis városnak ma már csak a romjai láthatók Fasano közelében.)
Itt megtekintettek egy természeti tüneményt, a városnak azt a nevezetességét, hogy az egyik szentélyében a tömjén tűz nélkül enyészett el. Jót mulattak rajta, egyikük sem hitte el a „csodát”. Viszont Horatius ezt az alkalmat használta fel, hogy költeményét rövid és derűs vallásbölcseleti elmélkedéssel fejezze be.

A természetfölötti dolgokban hívő zsidók hihetnek az efféle „csodákban”, ő azonban nem, hiszen az epikureusi bölcselet híveként elutasította azt a föltevést, hogy az istenek beavatkoznak a földi élet bármely megnyilvánulásába.

„... - én tudom azt, hogy az istenek élete vidám, es ha a természet csudadolgot művel e földön, azt nem az istenek adják tág mennybéli lakukból. Brundisiummal vége az útunknak s e levélnek.”
(Horat. Sat. I.5. - Bede Anna fordítása.)

Úgy látszik, az utazás itt befejeződött, nem utaztak el Tarentumba. Octavianusnak és Antoniusnak ugyanis az eredeti megállapodás értelmében Brundisiumban kellett volna találkoznia, Octavianus azonban bizalmatlankodott, és csak nővérének, Octaviának, Antonius hitvesének unszolására lépett kapcsolatba ellenfelével, de most már Tarentumban.
Az egyezség létrejött ugyan közöttük, de egyik fél sem tartotta meg, hanem folytatta a maga politikáját.
Hat évvel később, i. e. 31. szeptember 2-án az Actiumnál vívott nagy tengeri ütközet döntötte el a hatalmi kérdést (az actiumi csata volt az ókor utolsó nagy tengeri ütközete). Octavianus győzött, s ezzel véget ért a több mint egy évtizede tartó vetélkedés a hatalomért. A győztes új korszakot nyitott meg Augustus néven a rómaiak történelmében.

Horatius körülbelül két hétig utazott Rómától Brundisiumig, s vidám hangvételű művének írásakor bizonyára elfelejtette a kellemetlen eseményeket. Horatius költői elbeszéléséből, leírásaiból tehát elképzelhetjük, hogyan utazhattak az ókori rómaiak a jó és rossz utakon.
A mai turista szemével nézve szinte elképesztő, hogy a hozzávetőleg hatszázkilencven kilométernyi utat Horatius és társasága csaknem két hét alatt tette meg, de hát útjuk nem volt sürgős, ráértek.
Arról viszont egy szót sem ejtett, hogy hány rabszolga kísérte őket, hogy gondoskodjanak uraik, valamint útitársaik kényelméről.


Forrás:
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak
Panorama 1979