logo

XIX September AD

Az utazás viszontagságai - Az útonállás

Az útonállás kárhozatos „mestersége” csaknem egyidős az utazással. A zord, barátságtalan, rosszul termő vidékek szinte ellátatlan lakosai hamarosan ráeszméltek arra, hogy szerény megélhetésüket aránylag könnyen, kevés munkával és kockázattal biztosíthatják, ha az áthaladó kalmárokat megtámadják és kirabolják.
Lesbe álltak hát, rajtaütöttek az utazó kereskedőkön, és ha a megtámadott ember védekezett, súlyosan bántalmazták, esetleg meg is ölték. Árujukat és pénzüket elrabolták, ruházatukat elszedték, s idővel a szerencsétlen utasokat fogságba is vetették, hogy majdan váltságdíj ellenében bocsássák őket szabadon, vagy - ha nem tudnak fizetni - eladják rabszolgának. Az utazó kereskedők úgy igyekeztek magukon segíteni, hogy az egy irányba haladó kalmárok összeszövetkezve, csapatban utaztak, s vagy alaposan felfegyverkeztek, vagy fütykössel ellátott, erős szolgákkal kísértették magukat.
Az utasok tehát csak magukra számíthattak. Itáliának a pún háború (i. e. 218-201) következtében elnéptelenedett vidékein, különösen a nagybirtokok, a legelőgazdálkodás földjén, Apuliában és Lucaniában az útonállást alig lehetett megszüntetni. (De így volt ez Görögországban, Kisázsiában és Afrikában is.)
A nagy műutak mentén megbújtak a betyárok, hogy kirabolják vagy elrabolják a tehetősebbnek vélt utasokat. (Az útonállót latronak vagy grassatornak nevezték. A grassator eredeti értelmében kóborló, a latrok - amelyből talán a mi lator szavunk származik – zsiványt jelent.

A bandák újonnan alakított egyesületek cégére alatt verődtek össze, hogy gaztetteket kövessenek el. Augustus a megfelelő, alkalmas helyeken őrségeket szervezett, hogy az útonállást megfékezze; a rabszolgatömlöcöket megvizsgáltatta, és az egyesületek, ha nem voltak régiek és nem törvényes alapon működtek, feloszlatta.”
(Sueton. Aug. 32.)

A tartományokban sem volt jobb a helyzet. A kisázsiai Isauria lakosai előbb útonállással kezdték, majd a római uralom ellen lázadó emberek közül egyre több csatlakozott hozzájuk, úgy hogy végül Augustus hadseregének valóságos háborút kellett ellenük folytatnia. Hispaniában például egy Coracotta nevű bandita tette bizonytalanná a környék lakosainak életét és a helyi hatóságok sem bírtak vele.
Augustus - aki Hispania „megbékítése” érdekében több háborút is vezetett - maga is felháborodott a bandita merészsége miatt. Olyannyira, hogy kétszázötvenezer denarius (egy millió sestertius ) vérdíjat tűzött ki Coracotta fejére. Amikor azonban a bandita önként jelentkezett, nemcsak hogy bűnbocsánatban részesült, hanem a vérdíjat is kifizették neki. (Végeredményben a zsivány elérte célját: nagy vagyonhoz jutott és azt teljes biztonságban élvezhette.)

Augustus minden igyekezete és erélye ellenére sem sikerült egy csapásra az utakon a közrendet maradéktalanul helyreállítani. Ekkor egy Sabinus nevű lovagrendi katonatisztet bízott meg az itáliai banditizmus felszámolásával. Sabinus az elfogott útonállók nagy részét kivégeztette, és egy év leforgása alatt közbiztonságot teremtett.
Erre ekkor már nagyon is szükség volt. Augustus idősebb kortársa, Marcus Terentius Varro „A mezőgazdaságról” írt művében arra figyelmezteti olvasóit, hogy nem ajánlatos ott földműveléssel foglalkozni, bármily jó legyen is a termőföld, ahol a szomszédok rajtaütésétől kell tartani, ezért különösképpen óvakodni kell Hispaniától és Sardiniától. (Varro agr. I. 16.2.)

Gyakran szökött rabszolgák és katonaszökevények, akik nem bírták a szigorú fegyelmet, az erős igénybevételt, verődtek csapatokba, hogy útonállással keressék meg a kenyerüket. I. e. 185-ben - írja Titus Livius - ”nagyarányú rabszolgalázadás tört ki Apuliában.
Tarentum (ma Taranto) Lucius Postumius praetor provinciája volt, ő vezette a szigorú nyomozást az összeesküvő pásztorok ügyében, akik útonállásukkal bizonytalanná tették az utakat és közlegelőket, és mintegy hétezer embert ítélt el. Sokan elmenekültek, sokat kivégeztek.”
(Liv. XXXIX. 29, 41. - Muraközy Gyula fordítása.)

Mintegy száz esztendőnek kellett eltelnie, amíg végre i. e. 81-ben Lucius Cornelius Sulla dictatorként törvényt hozott (talán egy régebbi jogszabály felújításaként), amely az útonállást az orgyilkossággal, a méregkeveréssel azonosan elbírálandó súlyos bűncselekménynek minősítette, és szigorú megtorlást helyezett kilátásba a bűnösök ellen.
Nyilvánvaló, hogy a Sulla dictaturáját megelőző polgárháború következtében keletkezett zűrzavaros belpolitikai helyzetet sokan arra használták fel, hogy útonállásra adják a fejüket. Hiszen egyéb sem kellett, mint hogy a polgári fegyelem és közrend meglazuljon, a végrehajtó hatalom bizonytalanná váljék, az útonállás máris felütötte a fejét.
A Iulius Caesar meggyilkolását követő polgárháború idején Itáliában ismét felborult a rend, s noha a béke helyreálltával a félsziget gazdasági élete újból felvirágzott, az útonállás megszüntetésének sürgető követelése soha nem kerülhetett már le a napirendről.

Bár Itália közjogilag a senatus felügyelete alá tartozott, mégis a császárnak kellett katonáival a rendet biztosítania. Augustusról meséli Suetonius, hogy „igen sok rossz, a társadalomra veszélyes jelenséget számolt fel, amely a polgárháborúk okozta törvényen kívüli állapot kezdete óta, vagy éppen már a béke idején keletkezett.
Útonállók kószáltak mindenfelé bandákba verődve és - mint ők mondták - önvédelmükre nyíltan viselték fegyverüket. Válogatás nélkül rabolták el az utasokat, akár szabad emberek, akár rabszolgák sok gondot okoztak Augustusnak. Az ott dúló útonállás megfékezésére és felszámolására lovagrendi, jól bevált katonatisztet küldött ki, javaslatára a senatus a helytartói posztra nem is nevezett ki senatort.

romaikor_kep



Birodalmi viszonylatban tehát nem sikerült Augustusnak az utazást teljesen veszélytelenné tenni és az útonállást végérvényesen felszámolni. Utódjának, Tiberius császárnak (i. sz. 14-37) még maradt ezen a téren is elég tennivalója. Tiberius ismét elrendelte a vidéki földbirtokosok rabszolgatömlöceinek vizsgálatát, mert az a nem éppen alaptalan gyanúja támadt, hogy útonállók, kalózok által elrabolt békés utasokat, távoli provinciákból származó szabad embereket tartanak fogva bennük.
Suetonius szerint a császár legfőbb gondjai közé tartozott, hogy a közbiztonságot a kóborló útonállók támadásától, valamint a lázongó elemektől megvédje. Gondoskodása különösen Itáliára terjedt ki, ezért a szokásosnál nagyobb számú katonai őrsöket szervezett.
(Sueton. Tib. 37.)

Ez a közlés arra látszik utalni, hogy már akkoriban is igyekeztek a római uralom ellen felkelt tartományok népeit, valamint a társadalmi és gazdasági helyzet miatt lázongó lakosságot az útonállókkal közös nevezőre hozni. Az is lehet különben, hogy az útonállók nagy része éppen az ő soraikból került ki.

Claudius császár (i. sz. 41-54 között uralkodott) a kikötőkbe érkező vagy onnan szállításra váró áruk védelmére Ostia és Puteoli kikötővárosokba helyőrséget telepített, továbbá Augustus és Tiberius nyomán a leginkább veszélyeztetett itáliai vidékeken megszaporította a katonai őrségek számát.
Voltaképpen a városok vezetőségének lett volna a feladata, hogy a környék biztonságára ügyeljen. A provincia helytartóját jogszabály is kötelezte arra, hogy a „tartományt a gonosztevőktől megtisztítsa, a rablókat felkutassa és megbüntesse.” (Dig. I. 18, 13.) A rablók és az útonállók garázdálkodását azonban mindezek ellenére sem lehetett soha teljesen felszámolni.

Egyiptomban sem volt sokkal jobb a helyzet, noha ott a Ptolemaiosok szigorú közigazgatása többé-kevésbé rendet teremtett. Megesett azonban az is, hogy a kormányzat jóindulatúan szemet hunyt és eltűrte a rablásokat.
Különös hagyományról emlékezett meg Iulius Caesar „ A polgárháború” című művében: Pharos szigetén, amely az alexandriai kikötő előtt fekszik, „az egyiptomiaknak vannak házaik, a helységük akkora, akár egy város. Az elővigyázatlanság vagy vihar következtében az útjuktól csak kissé is eltérő hajókat kalózok módjára ki szokták fosztani.” (Caes. B. c.III.112.)
Akárhogy vesszük, útonállás ez is, hiába próbálja elfogadhatóan magyarázni a hagyományra való hivatkozás.
A birodalom más tartományaiban is garázdálkodtak az útonállók. A rablótámadások élményeinek romantikus hangvételű ábrázolásaival nem ritkán találkozunk is irodalmi művekben.

romaikor_kep



Az i. sz. II. századi Apuleius „Az aranyszamár” című, görög földön játszódó, mulatságos kalandregényében a kóborló gonosztevők, útonállók nagy szerepet játszanak. Lukianos, az i. sz. II. században élt író egyik szatírájában a megholtak árnyai bizonyos Ismenodorosról
mesélik, hogy „őt a Kithairon közelében, útban Eleusis felé (tehát nem messze Athéntől) rablók gyilkolták meg: nyögött, mindkét tenyerét sebére szorította, s közben apró gyermekeit szólongatta, akiket árván hagyott, és átkozta magát vakmerősége miatt, hogy a Kithairoson, a háborúban teljesen lakatlanná vált Eleutherai vidékén át vette az útját, és mindössze két szolgát vitt magával, noha öt aranycsésze és négy aranykehely volt nála.”
(Lukian. mort. dial. 27, 2. - Jánosy István fordítása.)

Valóban, egyedül utazni nem volt tanácsos, még egy-két szolga kísérete sem nyújtott elegendő biztonságot.

A központi hatalom gyengültével a banditizmus megerősödött. A kisázsiai Isauria vidékéről került ki a legtöbb útonálló. Különösen a nagy fontosságú kereskedelmi útvonalak, amelyek egyfelől Ephesost Sardessel, másfelől Antiochiával Palmyrát kötték össze, az útonállók miatt állandóan veszélyben voltak. (A szájhagyomány úgy tudta, hogy az isauriai szegénylegények egyik vezetője, Trebellianus a császári bíbor megszerzésére is törekedett.)

Itáliában különösen Septimius Severus császár uralkodása alatt (193-211) harapózott el az országúti banditizmus. Az uralkodó szakított a hagyománnyal, és a testőröket, a praetorianusokat már nem annyira Itáliában, hanem Hispaniában, Macedóniában, Noricumban (a mai Ausztria déli részén) újoncoztatta.
Talán ez is közrejátszott abban, hogy sok fiatalember - menekülve a katonaság kényszere elől a kalandos élet vágya és a könnyebb pénzkereset végett a banditákhoz állott.

Cassius Dio írja: „Ez idő tájt az itáliai Felix Bulla hatszáz rablót toborzott és szinte a császár, valamint nagyszámú katonasága szeme láttára két esztendőn át sarcolta, fosztogatta Itáliát. Jelentékeny számú katonaságot küldtek ki ellene, és Septimius Severus erélyesen nyomoztatott utána. De látták őt, és mégsem látták, megtalálták és mégsem találták meg, és nem fogták el, mikor azt hitték, hogy már kézre kerítették. Ilyen bőkezűen vesztegetett, és ilyen ravasz volt.

Mindig tudta, ki utazott el Rómából vagy Brundisiumban ki szállt partra, hányadmagával érkezett és mennyi pénze van. Ha a készpénz egy részét elvette tőlük, azonnal szabadon bocsátotta őket; csak a művészeket tartotta egy ideig magánál. Igénybe vette szolgálataikat, majd gazdagon megajándékozva, útnak bocsátotta őket. Egy ízben bandája két tagját elfogták, és arra ítélték, hogy a vadállatok elé vetik őket. Ekkor elment a fogda őréhez, úgy mutatkozott be, mintha ő lenne a vidék legfőbb tisztségviselője, és éppen ilyen emberekre lenne szüksége.
Ily módon sikerült is kiszabadítani őket. Elment ahhoz a centunióhoz, akinek őt kellett volna kézre kerítenie, gyalázkodva beszélt saját magáról, és megígérte neki, hogy ha a centurio követi őt, a rablóvezért a kezére juttatja. Ekként elcsalta egy erdei völgybe, mintha Felix Bullához vezetné és könnyűszerrel elfogta. Bár a banditizmus birodalom szerte elterjedt, mégis az i. sz. első két évszázadban, amikor a gazdasági élet és a szabad emberek jóléte fellendült, az útonállók csak hellyel-közzel garázdálkodtak.

Az úton járók sorsa tehát kevésbé volt viszontagságos, mint a későbbi időkben.


Forrás:
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak
Panorama 1979