logo

XXIII Junius AD

Kiküldetési költségek

Az utazás mindig kiadással jár. Ha valaki kedvtelésből vagy saját ügyében utazott, a felmerült költségeket természetesen maga fedezte. Ha azonban valakit valamilyen hivatalos céllal felettesei más városba vagy tartományba küldtek, a kiküldött személy utazási költségeit a kincstár fizette. Az állami postaszolgálat bevezetése után a császári tisztségviselők úti kiadásai jelentősen csökkentek, hiszen a közlekedési eszköz, a szállás, sőt esetleg még az ellátás is térítés nélkül állott rendelkezésükre.

A köztársaság korában a hivatalos kiküldött némi költségmegtérítést kapott. A tisztségek viseléséért fizetés nem járt (ellenben igen sokba kerültek), a tartományokba küldött tisztségviselők kiadásairól viszont a provincia gondoskodott.
Bár nem kiküldetési költség, mégis itt kell megemlíteni a vasariumot, azt az összeget, amelyet a senatus a kiküldött magistratus úti felszerelésére megállapított. Ebből kellett megvásárolnia maga és kísérete számára a szükséges sátrakat, lovakat, öszvéreket, kocsikat, felszerelési és berendezési tárgyakat, hogy Róma kiküldöttje rangjának megfelelően utazzék. A vasarium nagysága attól is függött, hogy milyen viszonyban volt a kiküldött senator a senatus tagjaival. A senatus azonban rendszerint nem volt szűkmarkú, jól tudta, hogy a kiküldött Rómát képviseli.

Lucius Calpurnius Piso (Caesar későbbi apósa), midőn két évre (i. e. 57-56) Macedoniába utazott helytartónak, tizennyolcmillió sestertius vasariumban részesült. Ez feltűnően nagy összeg lehetett, mert többen hevesen kifogásolták. Cicero egyenesen azzal vádolta Pisot, hogy ezt az összeget saját hasznára fordította és nem a meghatározott célra költötte eb Való igaz, hogy a kiküldött ezt könnyen meg is tehette, hiszen a senatus engedélyezte költségtérítéssel nem kellett elszámolni.
Minthogy a helytartó otthonától, Rómától távol élt, háztartási és egyéb költségeit a tartománynak kellett megfizetnie. Ez nem is lehetett csekély összeg. Az átlagon felül becsületes, a tisztességére nagy gonddal ügyelő, lelkiismeretes Cicero egy éves ciliciai proconsulsága alatt annyit takarított meg, hogy egymillió sestertiust befizetett a kincstárnak, és még így is tekintélyes összeget utalhatott át bankárjának.
Kísérete ezen nem ütközött meg, csak azt kifogásolták, hogy a senatus kincstárának adta. Jobban szerették volna, ha hívei között osztja szét. Cicero azonban ellenállt minden unszolásnak, mondván: „jó hírneve mindenek felett áll”.
(Att. VII. 1. 6.)

A helytartónak kellett azon személyekről gondoskodnia, akik illetményre való igény nélkül elkísérték a provinciába. (Ezért zúgolódtak Cicero hívei.) A kíséretnek ezen tagjai, addigi tisztüket, rangjukat figyelembe véve, egyfajta napidíjat (congiarium, salarium) kaptak, amelyet a helytartó kincstárosa, a quaestor folyósított nekik. A közérdekből követségbe küldött személyek utazási, szállítási és ellátási költségeit (viaticum) is közpénzekből fedezték.

Az augustusi reformok ezt a kérdést is rendezték. A helytartók, a főtisztek rendszeres havi illetményben részesültek, de a császári kiküldöttek továbbra is kaptak viaticumot. Jelentős összeg volt ez, de hát a kiküldöttek nem élhettek a tartományok lakosainak a nyakán. (Mint említettük, a cursus publicus bevezetése - később - ezt megváltoztatta.)

A magángazdaságban sem volt ismeretlen a „napidíj”. Említettük már, hogy ha egy kereskedő útnak indította alkalmazottját, a törvény gondoskodott arról, hogy minden költséget a kiküldőnek kell megfizetnie.



Forrás:
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak
Panorama 1979