logo

XVI December AD

Utazás sietség nélkül.

A rómaiak többsége gyalogolva rótta az utakat és ezt a törvényhozás is tekintetbe vette. Amikor meghatározta, hogy egy idézés kézhez vétele után mikorra kell az ügyfélnek a hatóság előtt megjelennie, a gyalogos teljesítményét napi 20 mérföldben (mintegy harminc kilométer) állapította meg. (Dig. 2, 11, 1.)
Ez megfelelt egy római legionárius napi menetteljesítményének, pedig a katona még fegyverzetét, menetfelszerelését is maga vitte. A legionarius ugyanis poggyászában köteles volt magával vinni az előírt felszerelést, ezenkívül jutott hely az élelmiszereknek és a személyes használati tárgyaknak is. A tizenöt-húsz kilogramm súlyú iszák mellett még három-négy kilogramm súlyú hajítódárdát, kardot, sisakot és mellvértet is hordozott.

Az elkényelmesedett polgár-katonák restellték ezt a sok terhet cipelni, s ezért szekereken szállíttatták maguk után felszerelésüket. Amikor Gaius Marius, a kiváló hadvezér és szervező, i. e. 104-től kezdődően néhány év alatt megreformálta a római hadseregszervezetet, elrendelte, hogy a legionariusok maguk kötelesek vinni fegyverzetüket és menetpoggyászukat.
A katona a teher megkönnyítésére az iszákot egy vállának támasztott, villás végű rúd végére köthette. A nehéz málhát hordozó legionáriusokat ezért - talán becézve, talán gúnyosan - Marius öszvéreinek (muli Mariani) nevezték el.

romaikor_kep



Később az engedékenyebb hadvezérek hozzájárultak, hogy - ha erre mód nyílt - a legionariusok poggyászát a menetoszlopot követő társzekerek szállítsák. A legionariusoknak sokat kellett gyalogolniuk, említettük már, hogy ha a szükség úgy parancsolta, egész legiókat (egy teljes létszámú legio 6000 fő volt), olykor csak egyes csapattesteket messzi vidékekre vezényeltek át. Az óriási távolságokat napi harminc kilométeres menetteljesítménnyel kellett bejárni. A római birodalom óriási méreteit hadd jellemezzük egy adattal: a Hadrianus császár építtette skóciai erődvonaltól Egyiptom provincia déli határáig a távolság légvonalban hétezerötszáz kilométer.

A hosszú, olykor több évtizedes katonai szolgálat alatt a tisztek és a legénységi állományú katonák nemcsak megszokták a gyaloglást, hanem meg is szerették. Ezért számukra a gyalogszerrel megtett utazás nem jelentett különösebb megerőltetést.
Az ifjabb C. Plinius Secundus egyik levelében beszámolt ismerőse, Vertricius Spurinna megöregedett katonatiszt tervszerű életmódjáról. Hajnalban kelt, hat óra körül háromezer lépésnyi sétát tett, délután ismét ezer lépést gyalogolt, s mindig nyugodtan töltötte napjait szórakozással, olvasással. A levél megírásakor Spurinna hetvenhét éves volt.
(Plin. Epist. III. 1.)

Hadrianus császár is megszokta és megkedvelte a gyaloglást. Ha utazásai során katonai tábort keresett fel, a menetelő legionariusokhoz csatlakozott, és teljes fegyverzetben napi húsz mérföldet gyalogolt. A műutakon gyalogló utasember számára, ha nem volt málhája, legfeljebb csak a legszükségesebb holmit vitte magával, ez a húsz mérföld - harminc kilométer - nem jelentett különösebb megerőltetést, hiszen a szokásos napi teljesítmény harminc kilométer volt.

romaikor_kep



Sokan olykor még a hosszabb pihenőkről is lemondtak, hogy hamarabb érjenek célhoz. Persze, ha a helyzet úgy kívánta, a katonáktól is nagyobb teljesítményt követeltek, többet és gyorsabban kellett menetelniük. Az i. e. II. században a bispaniai harcvonalon harcoló legionariusok napi hatvanhárom hatvannégy kilométert gyalogoltak, néha még többet is, sőt a hadsereg parancsnoka pihenőnapot sem tartva, azonnal ütközetbe vetette be őket. Ezt azonban, valamint a kengyelfutók, gyalogos hírnökök csúcsteljesítményeit sem lehet a rendszeres közlekedés, az utazás mércéjével mérni.

Lóháton általában nemigen utaztak a rómaiak, viszont a fullajtárok, az állami posta futárai lovon nyargaltak az utakon, hogy a rájuk bízott leveleket, híreket minél hamarább eljuttassák a címzetthez. A hadseregparancsnokok ritkán ültek lóra, hacsak ütközetben nem. Ezenkívül csak akkor, ha siettek, hogy minél előbb eljussanak a reájuk bizott hadsereghez.

Lucius Aemilius Paullus az i. e. II. században így számolt be nem mindennapi teljesítményéről:
„Egyetlen nap alatt keltem át az Ión-tengeren Brundisiumból Kerkyrába (Korfu), ötödik nap már Delphoiba érkeztem, ott áldozatot mutattam be az isteneknek, majd öt nappal később átvettem a hadsereg parancsnokságát Makedóniában.”
(Plut. Aem. Paul. 36. - Máthé Elek fordítása.)

Nem vitás, hogy Aemilius Paullus a szárazföldön lovon utazott, és öt nap alatt öt-hatszáz kilométert tett meg. Ez a teljesítmény még egy lovas katonának is becsületére vált volna, de hát általában nem így utaztak a rómaiak.

Az előkelő római nemigen ismerte a sietséget - legalábbis személyére vonatkoztatva. Szívesen utazott gyaloghintóban. Inkább lassan, de kényelmesen - ez lehetett a jelszavuk. A műutakon is békésen baktató lovak, öszvérek húzták a kocsikat, csak a cisiariusok, a bérkocsisok kedvelték a gyors utazást. Jó lovaikkal, könnyű kocsijaikkal meg is tehették, hogy megeresztett gyeplőszárral vágtassanak a jó utakon, minduntalan megelőzve a többi kocsit.

Miután a törvényhozók is felfigyeltek erre - ha más nem, a sok szerencsétlenség figyelmeztette őket -, hozzáláttak e hajszolt utazás megakadályozásához. Ez meg is történt. Domitius Ulpianus, az i. sz. III. század nagy jogtudósa leszögezte, hogy ha egy cisiarius előzés közben bárkinek a kocsiját felborítja, egy rabszolgát elgázol vagy éppen megöl, akkor bűnösnek minősül, mert mérsékeltebb gyorsasággal kell hajtania. (Dig. 19. 2. 13. pr.)

Cicero sem kedvelte a sietséget. Siciliai quaestor korában ötven nap alatt utazta be a szigetet és így alkalma nyílt, hogy a lakossággal érintkezzék, megismerje panaszaikat, sérelmeiket. (Cic. Verr. I. 2. 6.)
Ugyancsak Cicero derítette ki Sextus Roscius Amerinusért mondott védőbeszédében, hogy az ő védencének vesztére törő bűnöző egyik szabadosa váltott lovakkal gazdájának tíz óra, tehát egyetlen éjszaka leforgása alatt hozott hírt. Ismerve az utat, kiszámították, hogy ez kereken napi nyocvanhárom kilométeres sebességnek felelt meg, ami szép teljesítménynek számított! (Cic. Rosc. 7.)

Az i. e. 49. év januárjának elején, a polgárháború kitörésének megelőzésére két senator felajánlotta, hogy békítés végett felkeresik Ravennában Caesart és vállalták, hogy hat napon belül tájékoztatják a senatust tárgyalásuk eredményéről. A Róma-Ravenna útszakasz háromszázhetvenöt kilométer, s minthogy éjjel pihentek, naponta mintegy százhuszonöt kilométert akartak - természetesen váltott lovakkal - megtenni. (Caes. B. c. I. 3.)
Augustusról feljegyezték, hogy idősebb korában legszívesebben gyaloghintón utazott, de majdnem mindig éjjel, lassan és többször megállapodva, úgy, hogy a Rómához közel eső Tiburig (ma Tivoli) vagy Praenestéig (Palestrina) két napra volt szüksége. Ha azonban valahová tengeren lehetett eljutni, szívesebben utazott a nagyobb kényelmet nyújtó hajón. (Sueton. Aug. 82.)

A cursus publicus bevezetése előtt, ha valaki nem akarta a saját lovait igénybe venni, vagy éppen nem volt sem lova, sem kocsija, még ha hivatalos kiküldöttként utazott is, gyakran fanyalodott a bérkocsisok szolgálatára.
Caesar ifjú korában is reájuk bízta magát. Később - a történetírók feljegyezték - nagy távolságokat tett meg kocsin, és mindig nagy sietséggel utazott. „A hosszú utakat, az egyszerű táplálkozást, a szabadban való alvást vélte a legalkalmasabb eszköznek betegsége távoltartására.” (Plut. Caes. 17.)

Caesarnak valószínűleg epilepsziaszerű betegsége volt és úgy hitte, hogy a tábori élet jó hatással van rá. Amikor Rómából a Galliában táborozó hadseregéhez utazott, a Rhodanusig hét nap alatt jutott el, ami napi százötven kilométeres utazásnak felelt meg. (Plut. Caes. 17.) Caesarnak hasonló csúcsteljesítményéről számol be Suetonius is, kiemelve, hogy málha nélküli bérkocsin naponta száz mérföldet (mintegy százötven kilométert) tett meg. (Sueton. Caes. 57.) Gyakran még éjjel is utazott, kocsiban vagy gyaloghintóban aludt, ha pedig ébren volt, titkárának diktált, egy percet sem hagyott kihasználatlanul.

Hadd emlékezzünk meg egy másik csúcsteljesítményről is. Tiberius (a későbbi császár), midőn arról értesült, hogy öccse, Drusus súlyos betegként fekszik, azonnal hozzá sietett, és napi háromszori fogatváltással, naponta háromszáz kilométert megtéve, Pannonia tartomány déli részéből, az Alpokon átkelve, az Elba folyóig utazott. Drusust még életben találta. Tiberius utazási teljesítménye nemcsak a sebesség, hanem az út nehézsége miatt is kiemelkedő volt, nyilván azért emlegették annyiszor az ókori írók.
(Val. Max. V. 5. 3. - Plin. Nat. Hist. „VII. 84.)

A hajón való utazás sebességét jelentékenyen befolyásolta a kedvező vagy kedvezőtlen széljárás, nem kevéssé a parancsnok, a kormányos tudása, ügyessége, tapasztaltsága s végül a tengerész legénység gyakorlottsága is. A hadihajókon evező rabszolgák munkája a kedvezőtlen széljárás esetén is előrehajtotta a gályát.
A kereskedelmi hajók, a nagy vitorlások lassabban haladtak a tengeren. Részben nem szívesen hagyták el a part menti vizeket, hiszen bizonyos fokig mindig kockázatos kalandnak számított a nyílt tengeri hajózás, részben pedig a szállítóhajókat már eleve úgy tervezték meg, hogy nagy terhek szállítására legyenek alkalmasak, a gyorsaság nem volt lényeges szempont.

romaikor_kep



Így nem meglepő, hogy (a reánk maradt adatok szerint) kedvezőtlen széljárással egy kereskedelmi hajó az Alexandria-Massilia (Marseille) közötti ezerötszáz tengeri mérföldes (1 tengeri mérföld: 1,852 km), vagyis 2,778 kilométeres utat harminc nap alatt tette meg, ami 2,1 tengeri csomó sebességnek (1 csomó: 1852 m/óra) felel meg, vagyis mintegy 3,9 km óránkénti sebességnek. Ha a hajó kedvező széljárással vitorlázott, akkor Puteolitól Alexandriáig (1000 tengeri mérföld: 1852 km) kilenc nap alatt lehetett eljutni (4,6 tengeri csomó: 8519 m/óra sebességgel). Puteoliból, tehát a Nápolyi-öbölből a part mentén hajózva, kedvezőtlen széllel (120 tengeri méföld) Ostiáig az út két és fél napig tartott (2 tengeri csomó: 3704 m/óra átlagsebességgel).

A hajózás is ismert csúcsteljesítményeket, gyorsan lehetett utazni hadihajókkal, amelyeknek vitorlái és evezősei is voltak. Az evezős rabszolgákat kíméletlenül hajszolták, így a hadihajó olyan sebességgel tudott haladni, hogy a lovassággal is versenyezhetett. A part mentén vágtatva egy lovascsapat ugyanolyan gyorsan ért célba, mint a vele szinte egy vonalban hajózó ellenséges hajóhad. (Appian. B. c. V. 110.)

A belvízi, a folyami hajózás sebességéről viszonylag kevés adattal szolgálnak forrásaink. A folyókon való szállítás olcsóbbsága miatt érthető, hogy a hajókon főként árut szállítottak, és ez a kereskedelem szempontjából lényeges volt. A sebességre itt sem fordítottak nagy gondot. Galliát a Földközi-tengertől az óceánig harminc nap alatt lehetett átszelni.
Természetesen vízmentében hajózva növekedett a sebesség, amely különben a vízszint magasságától is függött. Magas vízállásnál ugyanis mintegy félszeresével nagyobb gyorsaságot lehetett elérni, mint alacsony vízálláskor.
A kedvező vízállást, időjárást jól ki lehetett használni, s olykor egész hadseregeket szállítottak folyami hajókon, hogy minél hamarabb harcba lehessen vetni őket. A hitehagyottnak (Apostatának) nevezett Iulianus császár (361-363) csapatait a németországi Fekete-erdőből kiindulva, a mai Ulm városánál ültette hajóra, hogy a Danuvius folyón a Dél-Pannoniában levő Sirmium városáig jusson el.
Hadereje tízezer főből állott, s feltételezve, hogy egy hajóra csak ötven katona jutott, Ulmnál mintegy kétszáz hajónak kellett várakoznia. Az ezerkétszáz kilométernyi utat húsz-huszonnégy nap alatt tették meg. (Am. Marc. XXI. 8.)

Említettük már, hogy a római világ közlekedésében az állami posta, a cursus publicus különleges helyet foglalt el. Szervezete (mindenekelőtt a fogatváltó-állomások, relék) lehetővé tette, hogy gyorsabban szolgálják ki utasaikat, akik így gyorsabban is utazhattak, mint máskülönben.
A gyors utazás nevezetes példájaként emlegették, hogy egy hírvivő i. sz. 68-ban napi kétszáz kilométert tett meg. Hasonló gyorsasággal utazott i. sz. 238-ban egy futár: Aquileiából, váltott lovakkal három nap alatt ért el Rómába. (SHA. Maxim. 25,2.)

Más példákat is ismerünk a cursus publicus kiemelkedő teljesítményeiről. I. sz. 387-ben Flavius Caesarius, magas rangú császári tisztviselő, erőltetett menetben utazott a, syriai Antiochiából Constantinopolisba (ma Isztambul), hogy uralkodója, I. vagy Nagy Theodosius császár (379-395) előtt megjelenjék. Éjt nappallá téve, egy könnyű raedán, többszörös fogatváltással nem egészen hat nap alatt tette meg az utat.

Minthogy a római birodalom az egész földközi-tengeri térséget magában foglalta, a szárazföldi utazást gyakran tengeri hajózással kellett összekapcsolni. A cursus publicusnak voltak postahajói, mozgékony, jól kormányozható vitorlások, ezeken a hivatalos úton levő utas átkelhetett a tengeren, megrövidítve a szárazföldi utat. Jó széljárással az állami posta hajói óránként 7,2-13 kilométeres óránkénti gyorsaságot értek el. Sokan azonban inkább a biztonságosnak érzett szárazföldi utat választották, még akkor is, ha kerülő utat kellett tenni.
Így többen a hosszabb, szárazföldi út mellett döntöttek, ha Rómából Constantinopolisba utaztak s Aquileia, Sirmium érintésével jutottak el céljukhoz. Persze sokkal rövidebb volt tengeri úttal kombinálva, ha Brundisiumban hajóra szálltak, s az Adriai-tengert átszelve Dyrrhachiumig (ma Durres, Albánia) vitorláztak, és innen folytatták tovább útjukat a szárazföldön.



Forrás:
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak
Panorama 1979