logo

XXI September AD

Úti alkalmatosságok – szárazföldön

A római birodalom terjeszkedésének talán legmélyebb benyomást keltő emlékei közé tartoznak a műutak ma is látható maradványai. Rajtuk meneteltek a római legiók vagy azért, hogy a határokat megvédjék, vagy hogy újabb hódításokra induljanak. Rajtuk nyargaltak megeresztett gyeplőkkel a köztársaság, később pedig a császári kormányzat küldöncei, hírvivői, hogy utasításokat, parancsokat vigyenek a közeli vagy távoli tartományok helytartóinak, a hadseregek parancsnokainak.

A műutakon sok ember utazott, hogy ügyes-bajos dolgát a közeli városban vagy éppen Rómában elintézze, bevásároljon, vagy ha a helyzet úgy hozta, valamelyik gyógyfürdőben gyógyíttassa betegségét, esetleg folytassa tanulmányait egy híres szónok, filozófus vagy jogász mellett. Előfordult, hogy csak világot akart látni, nevezetes helyeket, épületeket kívánt felkeresni. Természetesen vetődik fel tehát a kérdés: milyen járműveken utaztak a rómaiak szárazföldön és vízen?

Hadd bocsássuk előre: kisebb távolságokra a szegényebb emberek gyalogszerrel vágtak neki az utaknak. Ló, öszvér vagy szamár hátán kevesebben utaztak, lovakon főként küldöncök, hírvivők vágtattak céljuk felé.
Az itáliai lovak, a rómaiak paripái főként hidegvérű, erős, nehezebb állatok voltak, nem lovaglásra, hanem vontatásra alkalmasak. [Egyes feltevések szerint a római lovak leszármazottai a mai pinzgauiak (Ausztria); kitűnő, hidegvérű, erős igénybevételre alkalmas állatok.]

A római lovak marmagassága1,55-1,60 méter volt, a nálunk manapság tenyésztett lovaké 1,60-1,70 méter. A hidegvérű lovak ugyan lassúbbak, de ellenállóbbak is, jobban bírták a kemény, rugalmatlan műutak kövezetét.
Minthogy a rómaiak a patkolást csak nagyon későn ismerték meg, a fémpapucsba bújtatott patájú lovakat nem lehetett nagyobb sebességre ösztökélni, mert könnyen lesántultak. A lovak mellett a rómaiak szívesen használták az öszvéreket is, akár kocsi húzására, akár lovaglásra. Az öszvérek még ellenállóbbak, még kisebb igényű állatok, mint a lovak.

A rómaiak sokáig nem ismerték a nyerget, de azért nem szőrén ülték meg a lovakat, hanem rendszerint lótakaró pokrócot tettek maguk alá. Ugyanígy ismeretlen volt a kengyel is. Ezért a műutak szélén sok helyen kisebb, oszlopszerű köveket helyeztek el, hogy arról lehessen a ló vagy az öszvér hátára ráülni - hacsak lovász nem segített a lovason.
A lovaglás sportja nem vált általánossá Rómában, de azért akadtak lovaglótanárok, ugyanis a római lovagoknak lóháton kellett az időnként rendezett szemléjükön megjelenni. És jaj volt annak a lovagnak, akinek hátasa ápolatlannak látszott, vagy ő maga nem ült elég délcegen a ló hátán!

romaikor_kep



Az előkelő családok fiai közül is többen hódoltak a lovaglás nemes sportjának, de népszerűvé ennek ellenére sem vált. Tudjuk, hogy egyes nagy családok, mint a Domitius Ahenobarbusok sarjai, szenvedélyesen űzték a lósportot, akár kocsihajtókként, akár lovasokként. E nagy nemzetség utolsó sarja, a hírhedt Nero császár (54-68 között uralkodott), túlzott odaadással szentelte magát és idejét a kocsihajtásnak. Azt meg különösen rosszallták a senatori rangú rómaiak, hogy az uralkodó versenykocsisként is fellépett a római és görög circusokban. (Természetesen eredményesen, hiszen a császárnak győznie kellett!)

A sportlovasok és a versenykocsisok természetesen nem hidegvérű lovakat használtak, hanem a versenyzésre gyorsabb járásúakat tenyésztettek. Főként észak-afrikai (mauretaniai, numidiai) származású lovakat használtak hátasként, de a kocsiversenyeken is. A versenyekre való lovakat főként Itália déli nagy legelőin, Apuliában, Calabriában tenyésztették.
A lótenyésztők meghatározott lófajtákat kereszteztek egymással, hogy az igényeknek megfelelő állatokhoz jussanak. Lótenyésztőként vált ismertté Ofonius Tigellinus, aki később a lóbarát Nero kedvelt pajtásaként a testőrség hírhedt parancsnoka lett.
Minthogy a hidegvérű lovak vontatta járművek nem haladtak elég sebesen, hamar megkedvelték az afrikai telivérekkel keresztezett itáliai fajtákat. Ámbár a rómaiak azt is tudták, hogy az utazást nem szabad gyorsítani, különösen, ha kényelmesen akarják elérni úti céljukat.

A gazdagok - ha rövidebb távolságra indultak - olykor a Városon kívül is gyaloghintón, lefüggönyzött hordszékben utaztak. Ehhez több rabszolgára volt szükség, két - néha négy - ember a vállán vitte a rudakra erősített szekrényt, amelyben gazdájuk helyet foglalt, és több rabszolga is ment velük, hogy a kimerült teherhordókat felváltsák.

romaikor_kep



Cicero is hordszéken menekült el birtokáról, hogy a közelben horgonyzó hajón találjon menedéket az őt üldöző pribékek elől. Persze Cicero ez esetben nem a kényelmet kereste, de a lovas kocsi jobban feltűnt volna az üldözőknek, mint a hordszék. Égy felszabadított rabszolgája azonban elárulta a nagy szónokot, és megmutatta a katonáknak, merre menekült. A katonák utol is érték és meggyilkolták (i. e. 43. december 7-én).

Az utasember a műutakon többféle járművei találkozott és több típusú kocsi között válogathatott, ha arra szánta el magát, hogy így utazzék. Igen kedvelt volt az etruszk eredetű, kétkerekű carpentum. Látszólag könnyű, elegáns szekrényét gazdagon díszítették, sarkaiból négy felfelé nyúló rúd tartotta a kocsi domború tetejét. Oldalai bőrből vagy selyemből készültek, hogy megvédjék az utasokat a mostoha időjárástól vagy a kíváncsiak kandi tekintetétől.
Főként előkelő hölgyek szerettek a kényelmesen berendezett carpentumban utazni. Minthogy C. Iulius Caesar i. e. 45-ben alkotott városi törvénye (lex Iulia municipalis) megtiltotta, hogy a Vesta-szüzeken kívül bárki más nappal kocsival közlekedjék a városok, különösképpen pedig Róma utcáin.

Azok az utasok, akiknek útja a városokon át vezetett, csak a nap leszállta után, az éjszakai órákban kocsizhattak át akár Rómán, akár más városon, hogy folytathassák utazásukat. A teherhordó társzekerek is éjjel közlekedtek a városok utcáin.
A súlyos terhekkel megrakott járművek a nem sima kövezeten dübörögve szállították árujukat és ez, no meg a kocsisok kurjongatása még a jó alvókat is felverte álmukból. Decimus Iunius Iuvenalis, aki minden visszásságot kipellengérezett szatíráiban, sokat méltatlankodott az éjszakai lárma miatt:
„Vagyonba kerül Rómában az alvás!Innen a baj. Ha szekér dörög át, kanyarodva, a keskeny utcán, s szitkokat ont - míg áll csordája - a hajcsár, még Drusus vagy a tengeri borjú is felijedne!”
(Iuven. III. 235-238. - Muraközy Gyula fordítása)

Később a császári ház néhány hölgye abban a kitüntető megtiszteltetésben és kiváltságban részesült, hogy ünnepélyes alkalmakkor kocsiban közlekedhetett a Város utcáin. Ilyen kedvezményben részesítette Claudius császár a feleségét, Messalinát, majd későbbi feleségét, Agrippinát. Ez annál is nagyobb kitüntetésnek számított, mert éppen Claudius újította fel Iulius Caesarnak ekkorra némileg feledésbe merült - előbb említett - törvényét, miután többen nem tekintették már magukra kötelezőnek.
A későbbi császárok is követték Claudius példáját, és hasonló kiváltsággal kedveskedtek asszonyaiknak, sőt a császári hölgyek képmását feltüntető pénzérmék hátlapjára is - sokat mondóan - a carpentum képét verették. A lex Iulia municipalist Hadrianus, majd Marcus Aurelius császár is felújította, sőt meg is szigorította.

Később, az i. sz. III. században a magasabb rangú császári tisztviselők Rómában is kocsikon közlekedtek. Alexander Severus császárról (222-235 között uralkodott) írja életrajzírója, Aelius Lampridius: „Minden senatornak megengedte, hogy Rómában ezüsttel diszített raedát és carrucát tartson; úgy vélte, emeli Róma tekintélyét, ha egy ilyen nagy város senatorai ilyeneket használnak.”
Flavius Vopiscus Syracusius feljegyezte Aurelianus császárról (270-275 között uralkodott), hogy „egy alkalommal sebesülése miatt nem tudta a lovat megülni, s így kocsin hajtatott Antiochiába abban az időben gyűlöletesnek minősült a városban kocsit használni.” (SHA. Aurel. 5.)

A carpentumon kívül még többféle kétkerekes kocsit használtak a római birodalomban. Ilyen volt a könnyű, tető nélküli cisium is. Két, néha három lovat vagy öszvért fogtak elébe, s mivel gyors közlekedésre is alkalmasnak bizonyult, nagyobb távolságokra is használták. E könnyű építésű járműnek az volt a hátránya, hogy nagyobb málhát nem lehetett reárakni.
Ennek ellenére igen elterjedt, és azoknak a társadalmi rétegeknek, amelyek nem tarthattak kocsit és lovakat, nagy szolgálatot tettek a cisiariusok, a szállítási vállalkozók. Bérbe lehetett venni fogatukat, és nagyobb távolságokra is lehetett járműveiken utazni.

A raedát leginkább nagyobb utazásra használták. Iuvenalis megjegyzi, hogy ennek a kocsinak a mélye akár egész háznépet befogadhatott. Ellentétben a legtöbb kocsifajta tömör kerekével, a raeda szekrényét négy küllős kerék vitte, s aránylag könnyen gördült, még rosszabb minőségű utakon is.
A kocsis elől felmagasított bakról hajtotta a befogott négy lovat vagy öszvért. A kocsi szekrényének két oldala mellett padok húzódtak, és - ha nem volt túl sok - az utasok málhájukat is elhelyezhették benne.

romaikor_kep


Raeda



A császárkor kezdete óta terjedt el a tarruca, a raedához hasonló, de elegánsabban kiképzett jármű. Szintén nagyobb távolságokra való utazásra használták. Akárcsak a raedák, aállomásaikon pihent lovakkal lehessen a fáradt állatokat felváltani.
Egyik észak-itáliai városban, Mantuában előkerült felirat a gyors kocsikat dicséri. A numidiai Madaurában (ma Algéria) született Lucius Apuleius egyik regényalakja Ostiában partra szállva ilyen bérkocsit fogadott fel, hogy Rómába siessen. Szinte minden város kapuja előtt ott tartózkodtak ezek a bérkocsisok is, és hangos szóval kínálták alkalmatosságukat azoknak, akik a Várost el akarták hagyni.

A rómaiak használta kocsitípusok közül több kelta, gallus eredetű volt. A gallus, a rómaiaktól eltérően lovas nép lévén, szerette a lovaglást, a kocsizást és természetesen a lovakat is. Lovaikat külön istenség, Epona védelme alá helyezték. A lótenyésztés, a lótartás elterjedésével Epona tisztelete birodalom szerte ismertté vált. Tudjuk, hogy Pannóniában is hódoltak az istenségnek, hiszen a provincia őslakosai - akárcsak a gallusok - kelta (illyr) eredetűek voltak.

Minél általánosabbá vált a kocsizó utazás, annál többfajta kocsi került divatba. Valamennyinek volt előnye és hátránya. A galliai belgák és a britannusok használta harckocsikból alakult ki a kétkerekű, könnyű essedum, amelyet már Cicero korában is használtak. Az erősebb építésű essedumot pedig teherszállításra alkalmazták. Ugyancsak belga vagy britanniai mintára készült a covinus, amelynek a szekrénye csak elől volt nyitott, s belülről hajtották a lovakat, az öszvéreket.
Kevésbé kényelmes járműnek számított az ugyancsak galliai származású petorritum, amely még nevében is utalt eredetére, s egyben kerekei számára (kelta-gallus nyelven petor jelentése: négy, rit: kerék). Nem annyira személy-, mint inkább csomagszállító eszköznek számított.
Ha a módos római kényelmes kocsiján útnak indult, málháját - és cselédségét - petorritum szállította. (Már Horatius is megkülönböztette és ismerte a teherszállító kocsikat.) A vagyonos római polgár, valamint a családja szintén galliai eredetű raedán utazott szívesen. Ez a kocsi - különösen mióta az állami posta (cursus publicus) is használta – birodalom szerte népszerű közlekedési eszköznek számított.

A III. század végén pedig Aurelianus császár megengedte, hogy minden polgár úgy díszíthesse tarrucáját, ahogy akarja, ha kedve van akár arannyal is, nem úgy mint régen, amikor legfeljebb bronz-vagy elefántcsontdíszek kerülhettek a kocsira.
A carrucát úgy készítették, hogy tulajdonosaik egyfajta „hálókocsinak” is használhatták, ezeket carruca dormitoriának nevezték. Leginkább asszonyok helyezkedtek el kényelmesen bennük, vagy akik hosszabb útra indultak. Ezeken a főbb kocsi típusokon kívül más járművekkel is lehetett a műutakon találkozni.

romaikor_kep


Carruca



Teherszállításra általában a plaustrumot használták, amelyek rendszerint két tömör keréken gördültek. Minden bizonnyal ez lehetett a legrégibb szállítóeszköz. Kerekeit a tengelyhez rögzítették, és már ezért is oly éktelenül nyikorgott, hogy Vergilius (Aen. XI. 138.) s Ovidius (Trist. 10. 59. 12. 31.) fülét is bántóan hasogatta.

A plaustrumot főként a mezőgazdaságban használták, valamint a városokban szemétfuvarozásra. Több más teherszállító járműről is megemlékeznek forrásaink: a sarracum is kis átmérőjű tömör (korong) keréken gördült, szálfák vagy egyszerre több ember szállítására volt alkalmas. A katonák poggyászát carrusban vitték a menetelő legiók után, az arceráben pedig - többek között - főként betegeket szállítottak.

Az ókorban, legalább is a Földközi-tenger térségében, a kocsit, szekeret húzó állatokat a fejükre vagy a nyakukra helyezett szerszámmal fogták be a jármű elé. (A könnyű szűgyhámot és a hidegvérű lovak hámigáját, az ún. kumetet amiknek révén az állat egész testével húzhat akkoriban még nem ismerték.)
Érthető tehát, hogy így csak kisebb erőkifejtésre voltak képesek a befogott állatok. A járművek megterhelését szabályozták is, II. Theodosius császár 438-ban közzétett törvénykönyve, a Codex Theodosianus pontos előírásokat tartalmazott, amelyek főként a császári és állami postára vonatkoztak.

A jogszabály nyilván a már régóta érvényben levő előírásokat foglalta össze, amikor egyes kocsifajták legnagyobb terhelését megállapította. A könnyű, személyszállításra használt birota 200, a vereda 300, a currus 600 font terhet vihetett magával (1 római font 327,45 gramm volt), a raeda és a carpentum 1000-1000 fontot szállíthatott, a lassú, áruszállításra alkalmas angariát és a clabulát pedig 1500 font súllyal lehetett megterhelni.

Theodosius jogszabálya azt is meghatározta, hogy a raedát nyáron nyolc, télen tíz öszvér húzhatja, a kisebb kocsik elé viszont hármat foghatnak. Elrendeli még, hogy a carpentumok nem vihetnek több, mint két-három személyt. A jogszabályok az előírások megszegőire megtorlásként súlyos büntetéseket szabtak ki.
De nemcsak azt sújtották büntetéssel, aki a megengedettnél többet tétetett a járműre, hanem a rakodómunkásokat is. A szabad polgárok büntetése a száműzetés, a rabszolgáké pedig az életfogytiglani, bányában eltöltendő kényszermunka volt.

Már az ókori embert is érdekelte, hogy hány mérföldet tett meg kocsiján vagy hajóján utazva. Erről nemcsak a mérföldkövek tájékoztatták az utasembert, hanem olyan ügyes készülékek is, amelyekkel meg lehetett állapítani a megtett út nagyságát. Ktesibios, Alexandriában működő görög tudós már az i. e. III. században feltalálta azt a játékos gépecskét, amely megbízhatóan mérte a megtett utat.
Az i. sz. I. században az alexandriai Heron, majd a római építész, Vitruvius Pollio leírta ezt az ügyes készüléket, amelyet „hasznos és több ízben kipróbált berendezés”-nek mondott. (Vitr. Arch. X. 9.)

romaikor_kep



Ezt az ókori „taxamétert” hodometronnak nevezték, s lényege az, hogy a kocsikerékhez kapcsolódva annak minden fordulatát számolta, s egy készülék mutatta is a megtett távolságot. A Vitruvius által leírt hodometron viszont kis golyókat ejtett minden kerékfordulat után egy tartályba. Mivel ismerték a kerék kerületét, a golyók alapján pontosan ki lehetett számítani a megtett utat. A hajókra pedig kis lapátkereket szereltek, amelynek fordulatszámából - fogaskerekű áttétel révén - látni lehetett, mekkora távolságot tett meg a hajó.

Iulius Capitolinus írta Helvius Pertinax császárról (akit i. sz. 193-ban pár hónapos „uralkodás” után meggyilkoltak), hogy elődjének, a gyűlölt Commodus császárnak (180-192) hagyatékát elárvereztette. Többek között egy igen fényűző hintót is, amely úgy volt megszerkesztve, hogy kényelmes üléseit forgatni lehetett aszerint, hogy a császár mit kívánt inkább, napfényt vagy árnyékot. Ezen a járművön is volt olyan szerkezet, amely a megtett utat és az időt is mérte. Az író ezt az elmésen elkészített kocsit erősen rosszallta, és Commodus kicsapongásaival hozta kapcsolatba.

Az olasz reneszansz nagy festőművésze, Leonardo da Vinci, aki nem csupán a képzőművészet, hanem a természettudományok iránt is érdeklődött, szintén foglalkozott a hodometronnal. Nyilván ismerte Vitruvius és - bizonyára - Heron leírását, s ezek alapján ő is megpróbálkozott egy ilyenfajta gépezet szerkesztésével.

A római utazókocsik ábrázolását gyakran láthatjuk az észak-itáliai és a Duna menti tartományokban feltárt síremlékek domborművein, és a sírköveket díszítő faragványok között gyakran találkozunk raeda-, sőt plaustrum-ábrázolásokkal is.
A kutatók úgy vélik, hogy a halott túlvilágra vezető útjára utalnak ezek, de felmerült az a nézet is, hogy a halott foglalkozására vagy a mindennapi élettel kapcsolatos eseményre céloztak e kocsi ábrázolásokkal.
Nem hiányoznak róluk a kocsit húzó lovak, öszvérek, de még a kocsisok sem, akik az állatokat hajtják. Érdekes megfigyelni, hogy az ábrázolt utazó kocsik nem mindig azonos típusúak, olykor nyitottak, máskor zártak, a megrendelő hozzátartozók vagy a kőfaragók egyéni elképzelése szerint.



Forrás:
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak
Panorama 1979