logo

XIX September AD

Egyiptomi úti célok

A római turistákra Egyiptom látnivalói is ellenállhatatlan hatást gyakoroltak. Kultúrájának „mássága” nagy vonzerővel bírt. Egyiptomnak csak egy jelentős, de kisebbik része volt hellenisztikus módra „glοbalizált”: Alexandria és környéke. Az ország vonzerejét az is növelte, hogy a császárkor korai időszakában csak külön császári engedéllyel volt látogatható, legalábbis a legfelső birodalmi elit tagjai számára. Valószínűleg azért volt ez így, mert az egész birodalomban egyedülálló státussal bírt: inkább császári magánbirtoknak, mint provinciának számított.
Ennek legfőbb indoka a birodalom élelmezésében kulcsszerepet játszó gabonatermelése volt. Egyiptom kiemelt stratégiai jelentőséggel bírt. A „tiltott gyümölcs” különösen felcsigázta a rómaiak érdeklődését. A látogatási tilalom okát Tacitus is említi évkönyvében, Germanicus római hadvezér egyiptomi utazásának tárgyalásakor. Germanicus (Kr. e. 15-Kr. u. 19) Tiberius császár unokaöccse és a későbbi Caligula császár (Kr. u. 37-41) apja volt.

Egyiptomi útjának legfőbb okát Tacitus Germanicus kíváncsiságában és a műemlékek iránt érzett vonzalmában látta. Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a hadvezér megnyitotta a gabonaraktárakat, csökkentve ezzel az árakat. Germanicus utazása során ellátogatott a már említett, laza erkö1cseíről híres Kanóbοsz (latin: Canopus) városába, megtekintette a Memnón-kolosszusokat, a piramisokat, és egészen az Asszuán térségében található Elephantíné szígetéíg, pontosabban az annak közelében fekvő, ma már csak romjaiban létező, hasonló nevű városig jutott. Ez volt Egyiptom déli határa. A gyanús körülmények között elhunyt hadvezér - állítólag Tiberius gyilkoltatta meg - halálában az engedély nélküli egyiptomi út is közrejátszhatott. A Memnón-kolosszusok vonzó látványosságnak számítottak a római turisták körében. Erről a szobrokon található bevésések is tanúskodnak:

„A sok közül, aki csupán ennek kedvéért Thebaebe zarándokolt, néhányan nevüket, részben ottlétük napját, s hosszabb, rövidebb megjegyzéseket, sőt költeményeket majdnem mind a szobor lábaiba vésették be, mely körülbelül térdig föliratokkal van borítva. Hetvenkettő közül ott van a kelet is, az első Nero idejéből való, a legtöbb Hadrianuséból, ennek saját neve, valamint nejéé s kíséretének különféle egyéneié tanúskodnak a 130. évi november havában tett látogatásról.
[...] A Memnon kolosszuson kívül a görögök és rómaiak leginkább a királyok sírjait bámulták [...], akkor is ép Olyan kinézése volt, mint mai nap, midőn a legszomorúbb pusztaság teszi a halottak igazi tanyájává: sem bokor, sem fűszál nem talál a meredek, kopár sziklafalon csak parányi helyet, melyben gyökeret verhetne. [...] A királyi sírok, mélyen a sziklába vájt kamarák és bolthajtások, folyosók és csarnokok; a görögök syringeknek (csöveknek) nevezték el. Itt is számos (száznál több) utazóktól eredő föliratot találtak, fáklyafény mellett hamarosan belekarcolva, vagy veres festékkel festve; többnyire római időkből, a keltezettek Traiantól Constantinig, s egy sem régebbi a FtoIemaeusok uralkodásánál. Legnagyobb részük csak neveket és dátumokat tartalmaz, vagy csodálkozást jelentő rövid kifejezéseket. Akik ezt nem látták, semmit sem láttak, így hangzik egy görög fölírat IX. Rhamses sírjában, boldogok, akik látták.”

A turisták tömegei azért voltak kíváncsiak a szobrokra, mert azok minden hajnalban „dalra fakadtak:



„Itt két kolosszus áll egymás közelében, egy kőből faragva, egyikük ma is épségben van, a másiknak azonban a felső része az ülőhelytől számítva egy földrengés következtében ledőlt, mint mondják. Azt hiszik, hogy a trónján és az alapzaton megmaradt rész naponként egyszer olyan hangot ad, mint egy nem nagy ütés. Mikor Aelius Gallusszal s kíséretében levő barátainak és katonáinak nagy társaságában azon a helyen voltam, az első órában én is hallottam a hangot, de azt már nem tudom megállapítani, hogy a hang az alapzatból jött-e, vagy a kolosszusból, vagy az alapzatot körülállók egyike hallatta-e szándékosan azt a hangot. Mert az oknak a bizonytalansága miatt mindent inkább el lehet hinni, mint azt, hogy az így elrendezett kövekből származik a hang.”

A furcsa hanghatás valószínűleg összefüggésben állhatott a reggeli nap melegével: ekkor a szobrok felmelegedő, sérült részeiből kis darabok pattanhattak le, és ez okozhatta a furcsa hangot. Más magyarázatok szerint is a kövek felmelegedésekor keletkezhetett valamilyen vibráló hang. A „csodának” Septimius Severus császár látogatása vetett véget. A császár ugyanis aggódott a szobrok leromlott állapota miatt, és a hiányzó részeket homokkő darabokkal egészíttette ki. A sérült részek eltűntével megszűnhetett a vibráció is, mert a szobrok „elnémultak”.
Septimius Severus császár, más római utazókhoz hasonlóan, felkereste a Sziva-oázisban Nagy Sándor sírját. Itt ismét „beavatkozott” az ókori egyiptomi turizmus történetébe: lezáratta a sírt. Fia, Caracalla császár (Kr. u. 198-217) aztán ismét megnyittatta.

A nevezetességek külön csoportját alkotta az egyiptomi specialitásnak számító szent állatok megtekintése. Ez unikumnak számító attrakció volt, hiszen sehol máshol nem léteztek ilyenek. Hermopoliszban (El-Asmunein) a szent íbiszmadár, Memphiszben az Apisz-bika, Krokodilopoloszban (Medinet el-Fajjúm) pedig Szobek istenség szent állata, a krokodil vonzotta a turistákat. Ezt a látnivalót Sztrabón sem hagyhatta ki:

„A mi házigazdánk, egy nagy tiszteletben álló férfi, aki nekünk ott a rejtelmeket magyarázta, velünk jött a tóhoz, s az ebédről hozott Valami lepényfélét, sült húst és egy korsó mézes tejet. Az állatot [a Sukhos névre hallgató szelíd krokodilt, S. T.] a parton fekve találtuk. A papok odamentek hozzá, egyesek szétnyitották a száját, egy pedig beletette a süteményt, majd a húst, azután beleöntötte a mézes tejet; az állat aztán beugrott a tóba, s átúszott a túlsó partra.”

A legdé1íbb látványosság, ahová még a rómaiak eljutottak, a Nilus első kataraktájánál (zuhatagos szűkületénél), Egyiptom és Szudán határához közel, Philai (latin: Philae) szigete (Antis el-Wagud) volt. Az asszuáni gát megépítésekor új helyszínre, Agilka szigetére költöztetett templomegyüttes ma is az utazási irodák kínálatában szereplő legdélibb attrakciója az országnak. Egyiptomi időszámítás szerint későn, a Kr. e. VI. században építették, és egészen Iustinianus bizánci császár (Kr. u. 527-565) koráig szentélyként működött.
Az Ízisz-szentélyen kívül számos római építészeti emlék is tartozik hozzá. Itt használták a legtovább az egyiptomi hieroglifákat. Az épületegyüttes sok más ősi egyiptomi templom sorsában osztozott: Szent István vértanúról elnevezett, kopt keresztény templom lett belőle.
Ami az egyiptomi utazások útvonalát illeti, a leggyakrabban valószínűleg hajóval utaztak Puteoliból Alexandriába; ez 9-12 napot vett igénybe. Innen aztán többnyire a Níluson hajózva folytatták útjukat délre, és időnként partra szállva tekintették meg a látványosságokat.

A mai egyiptomi turisták kőzött is talán ez a legnépszerűbb utazási forma. Az idegenvezetők szerepét általában papok töltötték be.


Forrás: Sándor Tibor - Ókori utak - Ókori utazók