logo

XIX September AD

Görög úti célok.

Mielőtt a görög úti célok ismertetésébe kezdenénk, beszélnünk kell a rómaiaknak a görögség iránt érzett vonzalmáról. A rómaiak szemében a kultúra nagyra becsült értéket képviselt. Valóságos kulturális elit-tudattal rendelkeztek: magukat tartották a világ legműveltebb „nemzetének” Ez a „kultúrsοviniszta” állítás annyiban kétségkívül megállja a helyét, hogy a görögök mellett ők voltak a hellén kultúra legbuzgóbb terjesztői és egyben továbbfejlesztői is. Bár a hellenisztikus kultúra kétségkívül görög „találmány, a világban való elterjedésében, „szervülésében” óriási szerepe volt a rómaiaknak.
Egy kicsit hasonló a helyzet a kereszténység esetében is. A zsidó eredetű és különböző hellenisztikus, keleti misztériumok hatását is magán viselő vallás elterjedésében és elfogadásában szintén kulcsszerepe volt - ha nem is ellentmondásoktól mentesen - a birodalomnak.

A rómaiak nélkül a mai európai műveltség két legfontosabb alappillére, az antik kultúra és a kereszténység nem alkothatott volna szintézist, nem fejthetett volna ki termékeny kölcsönhatást, és valószínűleg nem maradhatott volna fenn - csak legfeljebb felemás formában - a későbbi korok számára. Ami a rómaiaknak a görögséghez való viszonyát illeti, a görögökben a kultúra megteremtőit, Hellászban pedig a kultúra szülőhazáját tisztelték.

Livius római történetíró (Kr. e. 59 k.-Kr. u. 17) A római nép története a város alapításától című művében megörökíti egy átlagpolgárnak nem nevezhető politikus és tábornok, Lucius Aemilius Paulus Macedonicus (Kr. e. 229-160) nagyon is „átlagos” görögországi utazásának részleteit. Utazónk Kr. e. 168-ban, a harmadik makedón háború idején, a püdnai csatában legyőzte Perszeuszt, az utolsó makedón királyt, és ezzel meghódította Makedónfát Róma számára. A kővetkező évben turistaútra indult Görögországba:


„Ősz felé járt az idő, s Paulus elhatározta, ennek az évszaknak a kezdetét arra használja fel, hogy beutazza Görögországot, s megtekintse azokat a látványosságokat, amelyeket a hír annyira felmagasztal, hogy hallás után nagyobbnak gondoljuk, mint amekkorának a szeműnk valóban látja őket. [...] elindult Thessalián keresztül Delphibe, a híres jóshelyre.
Itt áldozatot mutatott be Apollónak, s elrendelte, hogy a szentély előcsarnokában készülő oszlopokra, amelyeken Perseus szobrait akarták felállítani, a győztes, vagyis az ő szobrait helyezzék el. [...] Majd megérkezett Athénba, amely nemcsak a dicső múlt emlékeivel van tele, de ahol sok nevezetes látnivaló is akad: a fellegvár, a kikötő, a Píraeust a várossal összekötő falak, a hajóépítő műhelyek, a nagy hadvezérek emlékművei, s az isteneket ábrázoló, anyaguk és mestereik sokfélesége miatt nagy hírű szobrok.
Itt áldozatot mutatott be Minervának, a fellegvár védőistennőjének, majd folytatta úήát, s a második napon megérkezett Corinthusba. A város, amelyet később leromboltak, ekkor messze földön híres volt; fellegvára és az Isthmus gyönyörű látványt nyújtott. [...] Majd meglátogatta Lacedaemont [Spártát, S. T.], amely hírnevét nem nagyszerű épületeinek, hanem fegyelmének és alkotmányának köszönheti, innen pedig Megalopolist is útba ejtve átment Olympiába. S noha itt sok egyéb, megtekintésre érdemes látnivaló fogadta, lelkét mégis a szinte jelenlevő Iuppiter [Zeusz szobra, S. T.] látványa ragadta meg. Ezért, éppúgy, mintha a Capitoliumon óhajtana áldozni, egy, a szokottnál nagyobb áldozat előkészítését rendelte el.
Így utazta be Görögországot, anélkül, hogy bárhol akár csak egyetlen szóval is tudakozódott volna az után, hogy ki-ki egyénileg vagy hivatali tisztségében milyen véleményt nyilvánított a Perseus ellen folyó háborúban, nehogy bármiféle félelmet keltve megzavarja a szövetségesek hangulatát.”

Vegyük közelebbről szemügyre Livius szövegét! Már az első mondata is rendkívül beszédes, és egy minden turistát fenyegető „veszélyre” hívja fel a figyelmet. A rómaiak is pontosan tisztában voltak azzal, hogy a látnivalók híre gyakran nagyobb, mint a látogatóra tett hatásuk, és sokszor túlértékeli őket a sznob hírverés. Ez természetes jelenség, része a turista konformizmusra épülő attitűdjének.
A látnivalók katalógusa mindenki számára „kőtelező, megtekintésük általában elvárt a turistától, aki épp attól válik „vérbeli utazóvá, hogy megnézi az adott attrakciót. Ezután már a mindent látott bennfentesek közé sorolhatja magát, szándékosan megemeli a látottak értékét, hogy magát és utazását is értékesebbnek tüntethesse fel. Természetesen turistája válogatja! Ez a szöveg „rosszindulatú” olvasata, amely egyszerre tekinti a turistát konformistának és sznobnak.
Másképpen nézve: a szükséges látnivalók megtekintése valóban elengedhetetlen része az utazásnak. A megtekintés által valóban megváltozunk, egy hasznos és személyiségünket gazdagító élménnyel növelhetjük tudásunkat. Az igényes és művelt utazó azonban képes reális értékén szemlélni a látnivalókat.

Második megjegyzésünk az út idézett állomásaival kapcsolatos. Már az ókorban kirajzolódott a „klasszikus görög kulturális körút” útvonala. Az idő múlása változtatott rajta - mi már nem láthatjuk például Zeusz szobrát Olümpiában -, de lényegét tekintve egy mai klasszikus görög körút nem sokban különbözik Lucius Aemilius Paulus Macedonicus útjának állomásaitól. Harmadik megjegyzésünk az utazó személyiségével kapcsolatos.
Hősünk nem volt híján az önbizalomnak. Minden erkölcsi megfontolás és aggály nélkül megkövetelte magának a lehető legnagyobb fokú elismerést: felállíttatta saját szobrait a delphoi szentélyben. Ez azonban számunkra mellékes, és összefüggésben állhat a tábornok korabeli politikában játszott, történelmi léptékű szerepével is. Ennél fontosabb és érdekesebb az, hogy egy római mennyire magáénak tekintette a görög civilizációt, mitológiát és vallási kultuszt.

Delphoi, Apollón, Zeusz, Athéné, a spártai alkotmány, mint tudjuk, a görög kultúra jellegzetes „hívószavainak” számítottak. Azt is tudjuk, hogy a görög isteneknek megvoltak a római megfelelőik. De csak a szöveg elmélyültebb tanulmányozása során válik világossá, hogy mindez a hétköznapokban a rómaiaknak akár a görög kultúrával való teljes azonosulását is jelenthette. Áldozat bemutatása a Capítoliumon vagy Olümpiában: teljesen egyre megy. Számukra valószínűleg sokkal kevesebbet, alig valamit vagy semmit sem jelentett a két kultúra közötti különbségtétel.
Negyedik megjegyzésünk az irigységé. A szövegből kitűnik, hogy az utazó milyen magától értetődő természetességgel, milyen könnyedén utazgatott. Ez még akkor is elmondható, ha számításba vesszük, hogy egy győztes tábornok útjáról van szó. Lucius Aemilius utazása nem hivatalos diadalmenet, nem megszervezett parádé volt; a szöveg azt sugallja, hogy szinte rangrejtve utazott, legalábbis a Delphoiban történt szoborállítás intermezzójától eltekintve.

A leírásból kiérezhető az, amit a római kori turizmus sajátosságai közé soroltunk: a háttérben állandóan jelenlévő, az utazás biztonságát garantáló hatalmas és erős birodalom, a nyelvi korlátok hiánya, az egységes pénzrendszer, a kor viszonyaihoz képest jól kiépített utazási infrastruktúra és nem utolsósorban a jólét és a gazdagság. Mindez a római öntudattal párosulva olyan hátteret biztosított az utazásokhoz, hogy azok, legalábbis a jómódúak esetében, valóban irigylésre méltó könnyedseggel zajlottak.
Az út privát jellegét valószínűsíti az idézet utolsó mondata is. A tábornok különbséget tudott tenni társadalmi pozíciója, az általa betöltött politikai szerep és utazásának magánjellege kőzött. Nem keverte össze a kettőt: Lucius Aemilius, a turista nem volt kíváncsi arra, hogyan vélekednek az emberek Lucius Aemilíusról, a győztes hadvezérről és nagyhatalmú római politikusról. Az utazás privát személyiségének magánügye volt.

Lucius Aemilius hadjáratának egyik helyszíne egyébként később a rómaiak egyik kedvelt úti céljává vált. A híres thesszáliai Tempé-völgyet Ovidius is megénekelte az Átváltozások első könyvében; ott változott babérfává az Apollón vad szerelme elől menekülő Daphné. A völgy elsősorban ennek köszönhette kedveltségét, és nem a későbbi korokban legendássá vált természeti szépségéről, amely sok írót és költőt megihletett, és aminek mai népszerűségét is köszönheti.

Szintén természeti szépségéről híres a Pauszaniasz által is megtekintésre érdemesnek tartott Κόrükion-barlang:

„Valamivel korábban már említettem, hogy ez a barlang a Κόriikia nevű nimfáról kapta a nevét. Az általam ismert valamennyi barlang közül szerintem ezt éri meg a leginkább megtekinteni. [...] A Korlikion-bar1ang nagyobb, mint az előbbiek, és fáklyák nélkül is be lehet egészen a mé1yéig hatolni. Teteje elég messze van a talajtól, és víz is akad benne, ami részben forrásokból ered, nagyobb részben pedig a boltozatról csöpög aki, úgyhogy ennek következtében a talaj az egész barlangterületén tele van cseppkőképződményekkel.”

Ebben az esetben inkább a látnivaló különössége jelenti a rómaiak számára a vonzerőt, és nem a természetben megtestesülő szépség. Pauszaniasz leírásában a barlangokat mint kultuszok helyszínelt tartja figyelemre méltónak, nincs szava a szépségükre.
A görög városokat felkereső római turistákat nem zavarta, ha a látnivalókat elhanyagolt, romos állapotban találták. Úgy lehettek ezzel, mint a modern kori turisták közül oly sokan: a romok között járva is érezhető volt számukra a „múlt levegője , és az elhanyagoltság egyfajta patina képzetét keltette bennük. A görög városok közül lepusztultságában is kedvelték Athént, szívesen keresték fel a császárkor idejére teljesen római nagyvárossá vált Korinthoszt (latin: Corinthus), és kedvelt célpontjuk volt Epidaurosz (latin: Epidaurus), elsősorban az Aszkléρiοsz-szentély és a színház miatt.

A görög szigetvilágban keresett úti cél volt Rhodosz (latin: Rhodos), mint ahogy azt már a Kolosszus ismertetésénél említettük. Valóságos zarándokhely volt Trója (latin: Troia; Truva, Törökország), ahol szabályos idegenvezetés folyt.
A kis-ázsiai úti célok közül megemlíthetjük még Epheszoszt (latin: Ephesus), Szmürnát (latin: Smyrna) és Milétoszt (latin: Miletus). A szigetek közül sűrűn látogatták még Leszboszt (latin: Lesbos; Lézvosz, Görögország) és Szamoszt (latin: Samos; Sziszam Adasszí, Törökország) is.


Forrás: Sándor Tibor - Ókori utak - Ókori utazók