logo

XXIV Junius AD

Miért és hová utaztak a régi Rómaiak

Hódításaik során a rómaiak előtt kitágult a világ, látókörűk kiszélesedett. Le akarták gyűrni a távolságokat. Az i.sz. I. és II. század „római békéjének” áldásait élvezték, és egyre többen vágytak az utazás kalandos izgalmainak megismerésére. Nem törődtek a viszontagságokkal, vállalkozóbb szelleműek voltak, mint őseik. Nekivágtak az utaknak, hajóra szálltak, hogy megismerjék a világot, amelyről eddig csak olvastak vagy elbeszélésekből hallottak. Másokat pedig hívatásuk késztetett utazásra.
Az utazási láz tehát fellángolt. A nagy műutakon sokan gyalogoltak, kocsiztak s nem egyszer kellett az utasnak kitérnie, hogy helyet adjon egy-egy valóságos karavánnal utazó előkelőségnek. Az általánossá váló utazási vágyat így magyarázta Seneca: ,,...némelyek szerint valami velünk született izgalom fűti lelkünket, hogy lakóhelyűnket váltogassuk és szüntelen máshol és máshol vegyünk szállást; mert az ember lelke állhatatlan és nyugtalan; megállapodni nem bír sehol; ide-oda kalandozik; gondolatai ismert és ismeretien dolgokon szerteszét rajzanak; szüntelen kóborol, nem bírja a tespedés nyűgeit, a változatosság felettébb gyönyörködteti.” (Sen. Cons. Hely. VI. 2 - Révay József fordítása.)

A római birodalom hatalmas és egységes elvek szerint kormányzott gazdasági terület volt. Nem akadt olyan távoli pontja, amelyet a kereskedők fel ne kerestek volna, hogy az Ott beszerezhető értékes különlegességeket, ritkaságokat megvásárolják, és azokat a birodalom nagy városaiban piacra dobják.
A vállalkozó szellemű és merész kalmárok - mint többször is emutettük - nem állottak meg a birodalom határainál, messzi földekre is elkalandoztak, hogy az ottani népekkel kereskedjenek. Ezt igazolják a távoli Indiában, Kínában vagy az északi német földön kiásott pénzérme leletek.
A rómaiak terjeszkedése még alig lépte át a Város határalt, amikor már megjelentek az Itáliában élő görög kereskedők Rómában. A görög hajósok huzamosabb idő óta beutazták a Földközi-tenger nyugati medencéjének partvidékét, s velük tartottak a föníciai kereskedők, akik Byblus, Tyrus, Berytus vagy Sidon kikötőjében berakott kizsázsiai árukat hoztak magukkal, hogy a távoli Hispania vagy Gallia partjain létesített kereskedelmi kirendeltségeik közvetítésével értékesítsék vagy másutt kapós árukra cseréljék be.

Amint azonban Róma hatalmát mindinkább kiterjesztette, uralma alá vonta a Földközi-tenger egész medencéjét, s bekebelezvén a régi, független országokat, tartományként csatolta a birodalomhoz. Egyidejűleg mindenhol megjelentek a római és itáliai üzletemberek, és sikerült is nekik megvetni lábukat a meghódított vagy baráti, „szövetséges” országokban. Sok vállalkozó szellemű kalmár még a le nem győzött népekkel is kereskedett, tehát már a legiók előtt behatolt a távoli vidékekre.
A római üzletemberek sokat utaztak, s ha maguk nem vágtak neki, akkor megbízottaikat, alkalmazottaikat indították útnak. Ezeknek feladatai közé tartozott, hogy üzeneteket, híreket hozzanak-vigyenek, áruszállítmányokat kísérjenek, ügyeljenek a pontos kiszállításra és a vételár beszedésére. Sokszor viszont a pénzemberek maguk mentek távoli városokba, hogy összeköttetést létesítsenek az ott élő bankárokkal. Így elérték azt, hogy az utasnak nem kellett készpénzt vinnie magával, ami kockázatos és kényelmetlen volt (hiszen nagyobb összeg pénzérmékben tekintélyes súlyt jelentett), hanem az egyik bankár a másik bankárnak szóló hitellevelet irt, vagy csak kifizetési utalványt állított ki és az utas ezt vitte magával.
Biztos lehetett abban, hogy az utalványt vagy hitellevelet a másik bankár elismeri, ha az okirat átadója kellően igazolja személyazonosságát (például pecsétgyűrűje lenyomatával), s menten ki is fizeti a feltüntetett pénzösszeget.

A kereskedőknek azért is kellett sokat utazniuk, mert csak akkor tudtak jövedelmező üzleteket lebonyolítani, ha jó piac-, illetve áruismereteik voltak. A kalmárok általában nem szakosodtak, éppen úgy vásároltak és eladtak vasat, mint füstölt húst, selymet, tömjént, s általában mindent, ami éppen kínálkozott, és amiről tudták, hogy nagy keletje van. „Számtalan ember hajózik mostanában a megbékített tengereken, és bizonyosak lehetnek abban, hogy a partokon vendégszerető emberek barátságosan fogadják, azonban nem a tudás, hanem a nyereség vágya hajtja őket” - állapította meg az idősebb Plinius. (Pun. Nat. Hist. XVII. 12.)

A római kereskedő tehát, ha boldogulni akart (és ki ne akart volna?), szinte szüntelenül úton volt. Még a hajózás szempontjából aggasztó téli hónapokban sem pihent, ha szükségét látta, nekiveselkedett a kockázatos tengeri útnak, hogy áruját a megfelelő időben, a megfelelő piacra elszállítsa és ott értékesítse.
Valóban, a bátor hajósok, kalmárok, vakmerő tengerészek vállalkozó kedve és erőfeszítése lendítette fel a birodalom kereskedelmét, enélkül az általános jólét soha nem ért volna el magas színvonalat. Ahhoz azonban, hogy a távoli vidékek termékei a birodalom különféle piacaira elkerüljenek, a kereskedőknek sokat kellett tapasztalniuk, számos vészen, viharon át, verejtékezve küszködniük, míg a nélkülözéssel teli élet után befogadta testűket a hazai föld.

Végre megpihenhettek sírjukban, miként az a görög származású római hajós, akinek az i. sz. I. század derekán Puteoliban állítottak síremléket. A sírkőre rávésték:


„Gaius Octavius Agathopus Minor,
Keletről Nyugatra hajózva, elfáradtan nyugszik itt.”



A kereskedőkön kívül sok római utazott a tartományokba hivatalos minőségben, a tartományi lakosok közül pedig egyre többen vették útjukat Rómába. Itt székelt a császár, itt működtek a legfőbb hivatalok, bíróságok. Ha valaki perében a császárhoz fellebbezett, akkor - saját költségén - Rómában kellett a császári bíróság elé állnia. Hány hajdani nagy nép képviselője, követsége tartózkodott a Városban, hogy a senatustól vagy a császártól lehetőleg valamilyen vitás ügyben kedvező döntéssel térhessen haza.
Maguk a helytartók és a provinciák tisztviselői is gyakran fordultak tanácsért, útmutatásért Rómához; leveleiket, beadványaikat, kérvényeiket hordó küldönceik, futáraik szinte állandóan úton voltak. Hát még a tartományi küldöttek, akik csak azért jöttek, hogy a császárnak polgártársaik jókívánságait átadják. Sokan nyílván szívesen is vállalkoztak az ilyen nagy útra, hiszen kiadásaikat közpénzekből fedezték, és kit ne csábított volna a híres-nevezetes Róma városának talmi ragyogása?

A takarékos Vespasianus császár (uralkodott 69-79-ig) nem nézte jó szemmel, hogy a provinciák városai népes küldöttségeket meresztenék Rómába, hogy az uralkodóknak uralomra jutásuk vagy más esemény alkalmából üdvözlő feliratot nyújtsanak át. Néha hetekig kellett várakozniuk, míg sorra kerülhettek, és hiába költötték a sok pénzt, a császár nem fogadhatta őket előbb. Ezért Vespasianus a követségek létszámát három főre csökkentette, de arról, hogy mekkora személyzettel utazhatnak, nem esett szó.
Az ifjabb Plinius helytartó korában megvizsgálta Byzantium városának számadásalt, és megírta Traianus császárnak, hogy a város vezetősége minden évben követet küld az uralkodóhoz, hogy hálaadó feliratot nyújtson át neki, s útiköltség fejében tizenkétezer sestertiust számolnak el.
Plinius takarékossági okokból megszűntette a követjárást, mondván, küldjék el az üdvözlő feliratot a rendes futárpostával. Traianus helyeselte helytartója intézkedését és így válaszolt: „Megteszi ugyanazt a szolgálatot, ha csak az írást továbbítják hozzám.” (Pun. pist. X. 4, 44.) így legalább a császárnak nem kellett időt fecsérelnie a követek fogadásával.

Gyakran lehetett találkozni olyan utazókkal, akik lakóhelyűket elhagyva, másutt akartak szerencsét próbálni, ezért családjukkal együtt írtra keltek. Sokan igyekeztek Rómába, és közülük tudjuk, többen - tanítók, orvosok - szépen boldogultak. A katonai áthelyezések is sok embert mozgattak meg. Nemcsak magas rangú tisztek utaztak új állomáshelyükre, új csapattestükhöz, hanem gyakran egész katonai alakulatokat is megmozgattak, hogy a légiókat mindig ott vethessék be, ahol erre a legnagyobb szükség volt.
Nero halála után (i. sz. 68) több tartományból, így Hispaniából, Germaniából, az Illyricumból (ma Dalmácia), Iudaeából egész hadseregek meneteltek Itáliába, hogy császár-jelöltjüket fegyverrel juttassák hatalomra.

A menetelő csapategységek, amelyeket gyakran társzekerek kísértek a szükséges felszerelési eszközökkel, az egyébként sem túlságosan széles utakat szinte eltorlaszolták. Az egyéni utazónak ilyenkor félre kellett állnia, s megvárnia, amíg a menetoszlop elvonul. Ilyenkor legjobban tették, ha betértek valamely útmente fogadóba, hogy a melegtől kiszáradt torkukat jóféle borral locsolják meg.


Forrás: Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak? Panoráma 1979 ISBN 963 137 5