logo

XXIII Junius AD

Itinerariumok

Vegetius háromféle itinerariumot különböztet meg. Az egyik csak a távolságokat jelzi, a másik némi magyarázattal is szolgál (itineraríum adnotatum), a harmadik pedig rajzolt, festett térkép (itinerarium pictum).

Amit ma kézi, úti térképnek nevezünk, azt az ókorban nem ismerték, noha többen is megkísérelték, hogy az akkor megismert világot szemléltetően ábrázolják. Róma nagy, márványlapokra vésett várostérképét ki is ásták a régészek. A római birodalomról pedig Augustus barátja és segítőtársa, Marcus Vípsanius Agrippa festett egy nagy falitérképet, amelyet a Mars-mezőn lehetett látni.

A rómaiak nem voltak úttörők az itinerariumok készítésében. Ilyenfajta úti jegyzéket már a perzsák is ismertek, a görögök pedig tovább is fejlesztették. Kitűnő tudósok, mint a görög Erastosthenes, aki az i. e. III. században Alexandriában tevékenykedett, már koordináta-rendszerbe foglalta az ismert földrészeket, s kiszámította területűk nagyságát.
Az i. sz. II. században élő Claudius Ptolemaios (nem volt rokona a királyi háznak) csillagászként dolgozott - ugyancsak Alexandriában. Ő bonyolult csillagászati matematika segítségével próbálta nagy térképét elkészíteni. Egyikük térképe sem maradt reánk, viszont Ptolemaíos írásos művének egyes részeit megtalálták és azok segítségével kísérelték meg még a múlt században elkészíteni a térképet.

Néhány útikalauz (egy részűk csak töredékesen) reánk maradt. Egyikük, az „Itinerarium Antonini Augusti” Caracalla császár (212-217 között uralkodott) idejében készült, minden bizonnyal nem hivatalos kiadványként, hanem magánhasználatra szánták. Ez rendszertelenségéből és számos hibájából is sejthető.
(Noha hivatalos útikalauz nem maradt fenn, bizonyára léteztek ilyenek, hiszen a kiküldetésben utazóknak is tájékozódniuk kellett.)

Az utak felsorolását az itinerarium provinciánként közli, de nem tökéletesen, mert jobbára csak a nyugati tartományokat részletezi, Kisázsiában csak a Byzantiumtól induló utakat nevezi meg, amelyek Asia provinciáig haladnak. Ezután egyfajta függelékben közli a tengeri útikalauzt, megjelöli a kikötőket és a szigeteket, görög mértékegységgel adja meg ezeknek egymástól való távolságát. (Stadium: 600 láb; egy láb: 0,38 méter; tehát egy stadium: kb. 1,8 kilométer.)

Az Itineraríum Antoniniben nem találunk szöveges magyarázatokat, tehát ez csak egyszerű útikalauz. Szöveges útikalauz (itinerarium adnotatum) is maradt reánk, de ez más természetű utazásra készült, másféle érdeklődés kielégítésére szolgált.

Az itinerariumok lényegében nem mások, mint az utas tájékozódását megkönnyítő adattárak. A távolságokon, a pihenőhelyeken, szállásokon, előfogatváltó állomásokon kívül jelezték az egyes helységeknél a legkőze1ebbí kikötőt is. A hajón utazók számára azonban nem készült külön útikalauz, elégnek tartották, ha az utas megtudta, hol vannak tengeri kikötők.
A tengerészek, s mindenekelőtt a hajók kormányosai, parancsnokai mégis használtak egyfajta útikalauzt, mégpedig főként a görög tengerészek periplusait, amelyekből a leglényegesebb hajózási adatokat megtudhatták.
A periplus görög szó, pontos fordítása: körülhajózás. A szóhasználatban egy-egy sziget vagy nagyobb tengermedence part menti hajózását értették rajta. A periplusok a tengerészek megfigyeléseinek, tapasztalatainak felhasználásával készültek, eredetileg főként a hajózó kereskedők számára.

Később a hajók kormányosai, tisztjei is a periplust vették igénybe, ha számukra ismeretlen vizekre kerültek. A periplusok számos hasznos tudnivalót tartalmaztak: a tengerészek megtudhatták belőlük a kikötők távolságát egymástól és a megfelelő irányt, hogy a kívánt révbe jussanak.
A periplus arról is tájékoztatott, hogy hol rejtőznek szemmel nem látható, alattomosan megbúvó szirtek, homokpadok, a tengerészek ősi ellenségei. Tudnivalókat közölt az árapályról, röviden jellemezte a parti lakosságot, felsorolta mindazt, amit egy révkalauznak kell tudnia, amikor egy hajót bevezet a számára ismerős kikötőbe, tehát hogy milyenek a kikötő létesítményeí, hol vannak horgonyvetésre alkalmas helyek.
A periplusok készítői olykor azt is jelezték, hogy egy bizonyos útszakasz megtétele mennyi ideig tart, bár ez a tengeri hajózás akkori szintjén (amikor még - mint említettük - az iránytűt sem ismerték) nem kis mértékben az időjárástól és a széljárástól függött. A periplus tehát sok hasznos tudnivalóval szolgált a hajósok számára, de a hajón levő utas aligha okult belőle.

Egy ilyen tengerészeti munka, a „Periplus Maris Erythraei” reánk maradt. A mű szerzőjének kílétéről semmit nem tudunk, csak arra következtethetünk, hogy az i. sz. I. században készült, a Kelet felé irányuló kereskedelem megkönnyítésére és szolgálatára. Leírta a tengeri utat a Vörös-tengertől a Malabar-part végéig, tehát India déli csúcsáig.
A távolsági adatokon kívül a kikötők helyzetéről, minőségéről is tájékoztatta a tengerészeket, ezenkívül kitért a rómaiak számára még meglehetősen ismeretlen lakosság leírására, elmondva, hogyan viszonyulnak a számukra csaknem teljesen idegen görög-római hajósokhoz, kalmárokhoz.
A Periplus Maris Erythraei ma elsőrangú bizonyítéka a Távol-Kelet és a római birodalom gazdasági kapcsolatainak. Természetesen - biztosra vehetjük - valamennyi ismert tengernek lehetett ilyenféle útmutatója.



Forrás: Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak? Panoráma 1979 ISBN 963 137 5