logo

XIX Junius AD

Tabula Peutingeriana

A Római Birodalomban minden addiginál jelentősebb szerepet játszottak az utak. A hatalmas kiterjedésű állam közigazgatásához szükséges rendeletek, információk, üzenetek is ezek mentén terjedtek futárok, hírvivők, postakocsik által.
A kiemelt fontosságot jelzi, hogy sokat le is köveztek közülük (elsősorban a provinciákba vezető főbb utakat) - olyan alapossággal, hogy nem egy kiváló állapotban az utókor számára is fennmaradt (pl. a híres „Borostyán” út).

Nem ritkán az utak mentén római mérföldenként (ezer kettős lépés, millia passum, 1478.5 m) mérföldjelző követ is állítottak melybe belevésték, hogy milyen messze van az előző nagyobb településtől. A távolság mérése a Forum Romanumon lévő első mérföldkőtől (milliarium aureum) indult. („Minden út Rómába vezet”).
A gazdasági élet motorját képező kereskedelem miatt is nélkülözhetetlenek voltak az utak. Az egyik legfontosabb funkciója az volt az utaknak, hogy a birodalom alapját képező hadsereg légióit rajtuk keresztül gyorsabban lehetett átmozgatni egyik állomáshelyről a másikra. Ezeknél a gyakran távoli áthelyezéseknél az útbaigazodás segítésére „magyarázatokkal kísért útikönyveket” (itinerarium adnotatum) és „írott útikönyveket” (itinerarium scriptum) adtak az egység vezetőjének kezébe.

A kalauzok az országutak mentén fekvő pihenőállásokat, lóváltó helyeket, településeket és azok egymás közötti távolságát valamint az útelágazásokat írták le. A birodalmi útrendszer bővülésével az itineráriumok adatait folyamatosan kiegészítették. Ezek közül több is ránk maradt. Az Itinerarium Alexandri Nagy Sándor perzsiai hadjáratának útvonalát ismerteti. Egykori úttérkép középkori keresztény zarándok által készített kivonata, az Itinerarium Hierosolymitatum a Burdigala (Bordeaux)- Hierosolyma (Jeruzsálem) és a kisázsiai Heraclea (Eregli)- Róma- Mediolanum (Milano) útvonalakat írja le.
A legteljesebb fennmaradt ilyen kalauz a IV. század folyamán összeállított Itinerarium Antonini. Az írásos kalauzok nehézkes kezelhetősége miatt miatt nem elégítette ki a felhasználókat, ezért felmerült az igény gyors áttekintést adó rajzi változat iránt is. Az egész birodalmat bemutató úttérképek (itinerarium pictum) közül egy maradt fenn, a Tabula Peutingeriana (Peutinger-tábla).

A térkép utakat, városokat, kereskedelmi és egyéb centrumokat, postaállomásokat, zarándokhelyeket tartalmazza, nem katonai, inkább polgári célokra készült. Halomsorok formájában a jelentősebb hegyeket, folyókat, tengereket jelöli a természeti formák közül. A térkép fő mondanivalója a vastag vörös vonalakkal megrajzolt úthálózat. Az út menti településeket négy kategóriába sorolva ábrázolja. A három főváros a többi városhoz képest nagyobb, díszesebb és a valódi városképet részben, művészi grafikákkal adja vissza. A jelentősebb városokat kéttornyú házacska jelzi (pl. Siscia, Brigetio, Aquincum).
A főbb katonai táborokat (praetorium), kereskedelmi központokat madártávlati perspektívából ábrázolt erőd- vagy templomrajzok mutatják. A fontosabb katonai táborhelyeket és városi településeket oldalnézetben rajzolt két- vagy háromtornyú épületek jelképezik (pl. Savaria, Brigetio, Aquincum). A kisebb településeket, pihenőhelyeket, postaállomásokat az utak lépcsős törései mutatják. Az utak mentén távolsági adatok olvashatók.

A névrajz részét képezik még a vizek, szigetek, hegységek, országok, települések megírásai és a rómaiak által a IV. századig megismert népek nevei is. Viszont előremutató módon ez a térkép már nem ábrázolja a Homérosz óta öröklődő fantasztikus csodalényeket. A térképet az utazás közbeni könnyebb kezelhetőség érdekében keskeny pergamentekercsre rajzolták. A fennmaradt változat 682 cm hosszú és 34 cm széles.
A keskeny sávon a tartalmat északi déli irányban csak erősen (van ahol tízszeresen) összenyomva tudták ábrázolni. A sáv közepén elnyújtva az itáliai félsziget látható. Tőle északra illetve délre szintén nyújtva Európa törzse ill. Afrika északi része látható. E torzítás miatt a folyók a keskeny sávként megjelenő Adriai- és Tirrén-tengerrel párhuzamosan futnak. Az irányváltozásokat a rajz nem szemlélteti (pl. a váci Duna-kanyar). A vízfolyások, utak, települések egymáshoz viszonyított helyzete sok helyen teljesen torz (pl. Aquincum). Így kerülhetett Róma fölé a térképen a Duna paksi szakasza (Lusione), illetve alá Karthágó.

Az 1507-ben előkerült térkép nevét első tulajdonosa, a kor kiváló műgyűjtője az augsburgi Konrad Peutinger (1465-1547) után kapta. A tizenkét lapból álló mű első lapja, amely valószínűleg a címet és a szerző nevét tartalmazta, elveszett. Az úttérkép három császári székhelyet (Róma, Konstantinápoly, Antiocheia) ábrázol, így valószínűleg akkor keletkezett, amikor a három város egyidejűleg töltötte be ezt a funkciót (365-366). Ezt az elméletet támasztja alá a birodalmi határok rajza és a nevek írásmódja is.
Az V. és a VI. század fordulóján javították a partvonalak futását és ekkor festették meg a tekercs szélein látható világtengereket. Ebben az időben egy ismeretlen nevű ravennai kartográfus munkájában azt írja, hogy az itinerarium készítője Castorius római gromaticus volt, aki talán az i.sz. IV. században élt.

A fennmaradt másolat eredetének tisztázásában sokat segítenek a térképen látható keresztény feliratok (főleg a Szentföld környékén). Ebből arra lehet következtetni, hogy ez a másolat a XI?XIII. században kibontakozó keresztes hadjáratok és zarándokutak idején készült és ezeknek köszönhetően maradhatott fenn. A képes utikönyvet Konrad Celtes bécsi tudós találta meg aki halála előtt ajándékozta Peutingernek. Ő Ptolemaiosz művénél kisebb részletességűnek találta és csak két másolatot készített róla.
Egy kései rokona Marcus Welser 1594-ben lemásolta, majd Orteliusnak adta át publikálásra. (Welser korának ismert történésze volt, Galilei vele közölte elsőnek távcsöves fefedezéseit.) A mű végül Antwerpenben jelent meg 1598-ben Tabula Itineraria Peutingeriana néven.

A Peutinger család az eredeti kézíratot Savoyai Jenő hercegnek adta el, akinek könyvtára 1738-ban a bécsi udvar tulajdonába került. A bécsi könyvtárban lévő térképet Scheyb Ferenc (1704-1777) áttetsző papírra másolta, majd erről rézmetszetet készített. Ez az 1753-ban kiadott mű szolgált alapul egy magyarországi másolat elkészítéséhez is. Katancsish Mátyás Péter ferences szerzetes készítette a hibás névolvasatokat kijavítva. Ezt aztán 1825-ben Karacs Ferenc véste rézbe majd utólag kézzel festették ki.