logo

XX Junius AD

Térképek, útikalauzok, útikönyvek

Sztrabón és Pauszaniasz



A Rómában található Miliarium Aureum oszlopának felirataiból - ahogy arról már szóltunk - megtudhatta az érdeklődő, hogy a fővárostól számítva milyen messze találhatók a főbb városok. Aki azonban valóban útra kelt, annak részletesebb ínformációkra volt szűksége.

A legegyszerűbb és legfontosabb úti ínformációkat a hadsereg menettervei tartalmazták. Ezek katonás tömörséggel sorolták fel az á110-másokat, pihenőhelyeket, táborhelyeket és a sereg élelemmel való ellátása szempontjából fontos átvevőhelyeket, raktárokat. A „civil” utazás esetén másfajta segítségre volt szükség.
Az itinerarium kifejezésnek több jelentése is van a magyar nyelvben: útitervet, útvonalat, de útikönyvet is jelenthet. Leggyakrabban olyan írott, sokszor térképszerű, vázlatos illusztrációval ellátott listát értettek rajta, amelyen fel voltak tüntetve az úton lévő állomások, városok és a köztük lévő távolság is. Leginkább az általunk is használt közlekedési térképekre, például a metrótérképre vagy a villamosjáratok megállóit feltüntető ínformációs táblákra emlékeztetett. A rómaiak előtt már a perzsák és görögök is készítettek ilyeneket. A legismertebb római itinerarium a Tabula Peutingeríana (Peutínger-tábla) volt, amely a térképes itinerariumok (itinerarium pictum) körébe tartozott.

A 34 centiméter széles, 7 méter hosszú, 11 szelvényből álló pergamen a cursus publícus teljes úrvonalát ábrázolta, és valószínűleg a postaszolgálatot igénybe vevő utasok és futárok számára készült. Eredetíjét a Kr. u. IV-V. században készítették. Az általunk ismert példány egy XII-XIII. században készített másolat, amely egyik tulajdonosától, a XVΙ. században élt Konrad Peutingerről kapta nevét; ma a bécsi Osztrák Nemzeti Könyvtárban őrzik.
A térképen az ókori vélekedésnek megfelelően az ismert világot végtelen tenger veszi körül. Mivel főképp európai utazások során használhatták, a legnagyobb helyet Európa kapta a térképen; Ázsia és Afrika vázlatszerű és aránytalanul kisebb.

A Földközi-tenger csupán egy csík, ebből tudjuk, hogy a térképet szárazföldi utazásokhoz készítették. A birodalmon kívüli területek közül India és Sri Lanka is szerepel rajta. 550 helyiséget kis ábrákkal, értelmezhető szimbólumokkal jeleztek. Rómát eredetileg egy istennő (Dea Roma) képe „személyesíthette meg a középkori másolatban azonban egy német-római császárral helyettesítették. Konstantinápolyt is trónuson ülő uralkodóként ábrázolták, Antiοchiíát pedig egy istennő képében mutatják.
Egy példán szemléltetjük a Tabula Peutingeriana hasznosságát. Egy Rómából a Via Aurelián, a part mentén északra tartó utas például megtudhatta belőle, hogy az első megállója Alsíum lesz, ahol azonban csak minimális kiszolgálásra számíthat. Pyrgi felé haladhat majd tovább, de ott is csak a legfontosabbakat szerezheti be. Ha azonban túljutott Punicumon, és megérkezik Aquae Apollinarísba, ott első osztályú kiszolgálásban lehet része.

Az itinerariumok egy másik, gyakori fajtája a szöveges útikalauz (itinerarium adnotatum). Nagy számban maradtak ránk olyanok, amelyeket keresztény zarándokok számára készítettek. A legismertebb közülük az Itinerarium Burdigalense (Burdigala = Bordeaux, Franciaország), amely egy Kr. u. IV. századi jeruzsálemi zarándoklat útvonalát írja le. A konkrétan meghatározott útvonal egyes állomásain kívül- akárcsak egy mai útikönyv - közli a látnivalókat is, nem egy esetben részletesebb magyarázatokkal is szolgálva. A legbővebben Jeruzsálemmel foglalkozik, Rómát ugyanakkor épp csak említi.
Az itinerariumok legegyszerűbb fajtája pusztán az adott útvonalon lévő állomások felsorolásából áll. E típus egyes példányai nemcsak egy konkrét útvonalat, hanem a birodalom több fontosabb útját is felsorolják. Az itinerariumokat meg lehetett vásárolni, de gyakran másolták is őket.
Meg kell még említenünk egy, az utazással, pontosabban a világban való tájékozódással kapcsolatos információhordozót, amelynek tabulae pictae volt a neve. Ez képekkel illusztrált térképvázlathoz lehetett hasonló; egyszerűbb volt és kisebb területet mutatott be, mint késel „utódja”, az impozáns Tabula Peutingeriana.

A tengerészek tájékozódására a periplusz szolgált. Már a görög utazókról szóló részben említettük Szkülax elveszett peripluszát. Nem véletlenül, hiszen elsősorban a görögök készítettek ilyeneket, a rómaiak csak lemásolták őket. A tengerészek által írt peripluszokat főként kereskedők használták.
A leírások tartalmazták az egyes kikötők egy mástól való távolságát, figyelmeztettek a zátonyok, szirtek jelenlétére, ismertették az árapály jelenségét és egyéb, a navigációhoz szükséges hasznos tudnivalókat tartalmaztak. A peripluszok elengedhetetlenek voltak a part menti hajózáshoz. Csak a hajósok számára készültek, az egyszerű utas számára nem tartalmaztak hasznosítható ínformációkat. Említést érdemel közülük a Kr. u. I. században készült Periplus Maris Erythraei, amely mivel a Vörös-tengertől Indiáig tartó tengeri utat írja le, beszédes bizonyítéka - a Tabula Peutingerianához hasonlóan - a birodalom távol-keleti kapcsolatainak.
Végezetül meg kell említenünk az útikönyveket. Olyan könyvekről van szó, amelyeket eredetileg nem vagy nem csak útikönyv megalkotósának céljából írtak. Az utazások római korszakában élt mindkét jelentős szerző görög származású volt. Elsőként a már többször idézett Sztrabónról kell szólnunk. A neves földrajztudós a pontoszi királysághoz tartozó Amaseiában (Amasya, Törökország), Kis-Ázsia északi részén született. Az apai ágon feltehetőleg kaρρadókiai származású Sztrabón neveltetése és műveltsége révén teljesen göröggé vált. Fő műve, a Geógraphika csak részben alapszik saját úti élményein, bár sokat utazott:

„Jártam nyugat felé Λrmeniától [Örményország, S. T.] egészen a Sardinia körül fekvő tyrrhéni vidékig, dél felé az Εuxeinostól (Feketetenger) az aithiopiai határokig; a többi földrajzíró között egyetlen egy sincs, aki az említett távolságoknál többet járt volna be, mert akik nyugat felé továbbmentek, azok a keleti részeken nem jutottak annyira, viszont akik keleten jártak be többet, nyugaton maradtak el; ugyanez illa dél és észak felé való utazásra is.”

Ezenkívül természetesen többször járt Rómában, és sok időt tö1tőtt Egyiptomban is, de jól ismerte Kís-Ázsia egyes vidékeit is. A Gedgraphika tizenhét könyvből á 1, és néhány kisebb részlet kivételével teljes egészében fennmaradt. A szó jó értelmében vett vegyes műfajú könyv: a tudományos igénnyel megírt, földrajzzal kapcsolatos fejtegetések mellett találhatunk benne leíró ismertetéseket, történelmi, néprajzi részleteket is. Stílusa változatos, egyszerű, néhol kissé szikár, s bár kerüli a hatásvadász megfogalmazásokat, az anekdotikus érdekességek leírása nemegyszer magával ragadja olvasóját. Az első két könyvben a földrajztudomány nagy alakjainak munkásságával vet számot, többször is kritikus hangnemben.
Figyelemre méltó, hogy a földrajztudományok atyjának Homéroszt tartja, nem is minden ok nélkül, hiszen a két eposzban található fbldrajzi utalások valószínűleg a legkorábbiak európai kultúránkban. Részletesen foglalkozik a polihisztor Eratoszthenész (Kr. e. 276-194) és a történetíró Polübiosz (Kr. e. 200 k.-120 k.) nézeteinek bírálatával is. A további fejezetekben szisztematikusan ismerteti az egész lakott világot. Részletesen tárgyalja Ibérfát, Itáliát, a legrészletesebben természetesen Hellászt, továbbá Galliát (Dél-Franciaország), Britanniát. Ázsiából Kis-Ázsíával foglalkozik sokat, de ismerteti a perzsa területeket és Indiát is.

Műve Észak-Afrika leírásával zárul. Könyve ismert forrásokra is támaszkodik: így például felhasználta Iulius Caesar Λ gall háború című művét is. Sokat idézi a Kr. u. I. században élt hispaniai földrajztudós, Pomponius Mela Chorographia című munkáját is, amely periplusz formájában íródott, de rövidsége ellenére számos érdekes részletet is tartalmazott. Sztrabón leírásai közül az egyiptomi részek a legéletszerűbbek és egyben legérdekesebbek, hiszen ezekben saját úti élményeit is megírta. Sztrabón saját korára csak korlátozott mértékben hatott, műve csupán a birodalom fennállásának utolsó századában váltott ki igazi érdeklődést.
Másik szerzőnk, az ugyancsak görög Pauszaniasz (Kr. u. 115180), akinek nevét kiegészítették a „Periégétész” („Idegenvezető”) főnévvel. Fő műve, a Görögország leírása - ellentétben Sztrabón munkájával - már megjelenésétől fogva az ókor legnépszerűbb „bedekkerének” számított.

A Kr. u. 160 és 180 között írt munka útikönyv funkcióját, páratlan módon, mostanáig megtartotta: manapság is sokan barangolják be Pauszaniasz művével a kezűkben Görögországot. Életéről semmit sem tudunk, még nevét és műve címét sem ő hagyta ránk, hanem egy, a Kr. u. VI. században élt bizánci szerző, aki kivonatolta a szöveget. Feltételezik, hogy Pauszaniasz Kis-Ázsiában, Lydiában született. Keleti irányban Szíriáig, Palesztináig jutott el, járt Egyiptomban, és természetesen ellátogatott Rómába is. Feltehetőleg elégedett volt a római uralommal: Hadrianus, Antoninus Píus és Marcus Aurelius uralkodása alatt élt, egy erőteljesen kézben tartott, de belül viszonylag békés birodalomban. Ízlése, valamint politikai és vallási nézetei alapján konzervatív szerzőnek mondanánk.
Könyve műfaját tekintve útleírás. Tíz könyvből áll, és csak görög területekkel foglalkozik. Nem tartalmazza Hellász teljes leírását, így hiányzik belőle a szigetvilág, az északi és nyugati területek, valamint a Törökországban és Itáliában található görög régiók, poliszok ismertetése. Célja Hellász valamennyi nevezetességének bemutatása volt, amit nem tudott megvalósítani. Túl azon, hogy egyes területek leírása hiányzik, a részletesen tárgyalt vidékek nevezetességeinek bemutatásakor szelektálnia kellett.

Válogatásának voltak mennyiségi, terjedelmi korlátai és minőségi szempontjai is. A minőséget az emlékek fontossága és régisége adta. Hasonlóan kortársaihoz, saját korának nevezetességeivel szemben a régmúlt idők emlékeit preferálta. Ez a minőséget érintő szempont azonban nem egy esetben egyoldalúságot szült, nevezetesen a jelen fontos alkotásainak elhanyagolását. Ismertetéseit meghatározott módszer alapján írta, amelyhez az esetek többségében hű maradt:

„Annak érdekében, hogy az útleírás során lehetőleg semmit se kelljen többször említenie, de ugyanakkor semmi se maradjon ki, a következő módszert dolgozta ki. Hosszabb-rövidebb terjedelemben bemutatja a táj történelmét (beleértve a mitikus őstörténetet is), majd a legrövidebb úton elindul a tartomány határától a terület központja felé, és felsorolja az útközben látható műemlékeket. Itt először a főtér, az agora látnivalóit írja le, majd az agoráról kiinduló utakat követve sorra veszi a város nevezetességeit. Ezután elindul az egyik városkaputól, és a tartomány határáig haladva folytatja az útleírást, a tartomány határán azonban félbeszakítja, és egy másik útvonalon újra elindul a ,,fővárostól« a tartomány határáig. Az utolsó ilyen útvonal azon terület határához vezet, amelyről a következő könyvben fog szólni.”

Módszere könnyen áttekinthető, az olvasók is hamar megszokják, és a modern kori útikalauzok is átvették. A leíró részeket magyarázó, kommentáló fejtegetések követik:

„Az Akropoliszra csak egyetlen fel árat vezet, s nincs másik, mert a hegyoldal mindenütt meredek, és erős fal veszi körül. A Propülaia teteje fehér márványból készült, és a kövek nagyságukkal és szépségükkel ma is páratlan látványt nyújtanak. A lovas szobrokról nem tudom megmondani, hogy valóban Xenορhón fiait ábrázolják-e, vagy egyszerűen csak díszként helyezték ide őket. A Propülaiától jobbra található a szárnyatlan Győzelem (Niké Apterosz) temploma. Innen már látni a tengert, s a hagyomány szerint Aigeusz innen vetette magát a mélységbe, ahol halálát lelte.
A hajó ugyanis, amely az βakat Krétára vitte, fekete vitorlákkal indult el, de Thészeusz bízott magában, hogy legyőzi az úgynevezett Minótauroszt, és megígérte apjának, hogy a vitorlát hazafelé fehérre cseréli, ha sikerül legyőznie a bikát. Ariadné elszöktetése után elfeledkezett ígéretéről. így aztán Aigeusz megpillantva a fekete vitorlákkal közeledő hajót, abban a hitben, hogy fia meghalt, a mélybe vetette magát Is szörnyethalt. Van Athénben egy hérón [síremlék, S. T.], amelyről azt mondják, hogy Aigeuszé.”„

Pauszaniasz ilyen, a látnivalókhoz köthető történetekkel kívánta színesíteni a leírásokat. Érezhető, hogy folyamatosan le kívánta kötni olvasói figyelmét. Nincs tudomásunk olyan hasonló, korabeli műről, amely egész Hellász ismertetésére vállalkozott volna; könyve tehát egyedülálló. Elődei általában egy-egy városról, egy-egy nevezetességről írtak csak, mára jórészt elveszett könyveikben. Pauszaniasz a legrészletesebben Athénnal (I. könyv), az olűmpiai Zeusz-szentéllyel (V. és VI. könyv), valamint a delphoi Apollón-szentéllyel (X. könyv) foglalkozik.
Munkáját tartalma alapján ismeretterjesztő műnek tekinthetjük, ami megfelel az útikönyvekkel szemben támasztott elvárásoknak. Erénye, hogy szavahihető, csak olyan dolgokról ír, amelyeket a saját szemével is látott. Ha hallomásból ismer valamit, ezt közli az olvasóval. Megbízhatóságát az is bizonyítja, hogy a régészek sok esetben leírásai alapján találták meg, és segítségével azonosították a műemlékeket és leleteket. Ennek egyik leglátványosabb példája az Argoszban található Apollón Lűkeiosz-szentély esete volt:

„Bent a szentélyben áll Ladasz szobra, aki korának leggyorsabb futója volt, valamint Hermészé, amint éppen egy teknősbékάt fogott, hogy lantot készítsen belőle.»

Hermész szobra, mivel valószínűleg fából vagy bronzból készült, elpusztult vagy elveszett. A régészek azonban 1956-ban a megadott helyen megtalálták a teknősbéka páncélját, rajta a furatokkal, amelyekhez a lant karjai illeszkedtek. Nem Pauszaniasz esete az egyedüli. A német műkedvelő régész, Heinrich Schliemann (1822-1890) Homérosz eposzának segítségével találta meg Trója romjait a XIX. században. Egyébként Schliemann is használta Pauszaniasz munkáját: 1876-ban az ő útmutatásai alapján tárta fel a görögországi Mükénében Agamemnón király sírját (amelyről azóta kiderült, hogy egy korábbi műkénél király sírja lehetett).

Ha Pauszaniasz művét értékelni kívánjuk, csak egyetérthetünk angol fordítójának, J. G. Frazernek soraival:

„A görög romok nélküle olyanok lennének, mint egy labirintus a kivezető vezérfonal nélkül, mint egy rejtvény, megoldás nélkül. Könyve a vezérfonal és a magyarázat. Mindaddig olvasni és tanulmányozni fogják, amíg az antik Görögország felkelti az emberiség érdek1ödését.”

Pauszaniasz kortársa volt alexandriai Dionűsziosz, aki szintén megkapta a „Periégétész” nevet. Ránk hagyott munkájában 1187 hexaméterben írja le az akkor ismert földrészeket és tengereket.



Forrás: Sándor Tibor - Ókori utak - Ókori utazók