logo

XXIV Junius AD

Útikönyvek – Útikalauzok

A római embernek, mielőtt útnak indult volna, tájékozódnia kellett, hova, hogyan utazzék, melyik időpont a legkedvezőbb erre, milyen éghajlati viszonyok közé kerül, vannak-e említésre méltó látnivalók azon a vidéken, mennyi időt vesz igénybe maga az utazás és hol töltheti az éjszakáit?
Megannyi lényeges kérdés, amelyre a választ meg kellett találni. (Természetesen a katona és az állami tisztviselő nem válogathatta meg úti célját és időpontját. A kereskedő is akkor utazott el és oda, amikor és ahová dolgai szólították.)

A felvilágosításokat azután gondosan meg kellett fontolni, hiszen nem minden tájékoztatás felelt meg a valóságnak, a messziről jött emberek szívesen nagyzoltak, a tényeknek nem megfelelő állításaikkal a maguk útjának érdekességét akarták kidomborítani.
Gyakran a mérföldkövek felirata utalt arra, hogy milyen távolságban vannak az út mentén épült városok. Említettük, hogy Rómában, a Forum Romanumon álló Miliarium Aureum felirataiból az érdeklődő megtudhatta, hogy a Város kapuitól számítva milyen messze vannak az itáliai városok. De ez még nem volt minden. Feltételezhető, hogy a császári Rómában voltak hivatalos és magánkézben levő utazási irodák is, ahol - illő díj lefizetése ellenében - az utazó a kért felvilágosítást megkaphatta.

A hadvezérek, a katonai egységek parancsnokai pontos menetelési tervet készítettek. A birodalmon belül ez nem is ütközött nagyobb akadályokba, de ha a hadsereg elhagyta a határokat és ellenséges területre hatolt be, akkor a hadvezérek lehetőleg pontos tájékoztatást akartak kapni arról, hogy milyenek az utak, merre vannak az útba eső folyókon a gázlók, milyenek az élelmezési viszonyok, és sok más, ehhez hasonló kérdést kívántak tisztázni, mielőtt a menetelési tervet összeállították. Elfogott ellenséges katonák, kiküldött hírszerzők és nem utolsó sorban a helyi lakosság közleményei alapján készítették végül is el.

Alexander Severus császárról (222--235 között uralkodott) írja életrajzának feltételezett szerzője, Aelius Lampridius (amit különben minden más jelentősebb római hadvezérről elmondhatott volna):
„Egy-egy hadjárat haditerveit titokban tartotta, de a menetelés időtartamát napnyi pontossággal előre kihirdette. Már két hónappal előbb kiáltványt bocsátott ki és ebben közölte, hogy „ezen vagy azon a napon, ebben vagy abban az órában el fogok indulni a fővárosból, és ha az istenek is úgy akarják, megszállok az első állomáson”.
Utána felsorolta pontosan az egyes állomásokat, majd a táborhelyeket, azután azokat a helyeket, ahol a hadsereg élelmet fog felvenni - egyszóval részletesen ismertette a hadsereg útvonalát egészen a barbár ország határáig. A továbbiakat azonban titokban tartotta, és minden illetékes személy nagy gonddal ügyelt arra, hogy a barbárok meg ne tudják a rómaiak haditerveit.”
(SHA Sev. Alex. XLV. - Terényi István fordítása.)

Az ilyen úti terv készítése szinte kötelező volt minden hadvezér számára. S végeredményben ezt már valamiféle útikalauznak is tekinthetjük, amely a katonák számára készült.

romaikor_kep



Az effajta tervkészítéssel a rómaiak már régóta foglalkoztak. Publius Flavius Vegetius Renatus (i. sz. IV-V. században élt) „A hadtudomány foglalata” című művében összeállította mindazt a hadászati-katonai ismeretet, amelyet a rómaiak évszázadok során szereztek és eredményesen alkalmaztak. Ő is írt ilyenféle útikalauzról:
„Akik a hadtudományt elmélyültebben tanulmányozták, bizonyítják, hogy több veszély szokott adódni menet közben, mint magában az ütközetben. . . A hadvezérnek ezért minden gondját és figyelmét arra kell fordítania, hogy menetelés közben meg ne rohanják, vagy ha ez már megtörtént, azt könnyen és veszteség nélkül verje vissza.

Az első dolog, hogy a legteljesebb útjegyzékek álljanak rendelkezésére minden vidékről, amelyen hadműveletek folynak. Az útjegyzék a helytávolságnál ne csak a léptékszámot közölje, hanem az utak minőségét is; adjon pontos leírást a legrövidebb utakról, a mellékutakról, a hegyekről és folyókról.
Ugyanannyira, hogy tudomásunk szerint a legképzettebb hadvezérnek nemcsak szöveges útleírásaik, hanem térképeik is voltak azokról a tartományokról, amelyekben hadiállapot volt, hogy az, aki útra kel, ne csak elmebeli megfontolással, hanem maga előtt látva válassza meg az utat. Erre a célra a képzettebbek, a tisztségeket viselők és azok, akik a helyi viszonyokkal ismerősek, külön-külön szerezzenek be minden szükséges adatot, és a többféle adatból kell a helyes képet kialakítani.”
(Vegetius: A hadtudomány foglalata III. 16. - Várady László fordítása.)

Vegetius tehát háromféle itinerariumot különböztet meg. Az egyik csak a távolságokat jelzi, a másik némi magyarázattal is szolgál (itinerarium adnotatum), a harmadik pedig rajzolt, festett térkép (itinerarium pictum).

Amit ma kézi, úti térképnek nevezünk, azt az ókorban nem ismerték, noha többen is megkísérelték, hogy az akkor megismert világot szemléltetően ábrázolják. Róma nagy, márványlapokra vésett várostérképét ki is ásták a régészek. A római birodalomról pedig Augustus barátja és segítőtársa, Marcus Vipsanius Agrippa festett egy nagy falitérképet, amelyet a Mars-mezőn lehetett látni.

A rómaiak nem voltak úttörők az itinerariumok készítésében. Ilyenfajta úti jegyzéket már a perzsák is ismertek, a görögök pedig tovább is fejlesztették. Kitűnő tudósok, mint a görög Erastosthenes, aki az i. e. III. században Alexandriában tevékenykedett, már koordináta-rendszerbe foglalta az ismert földrészeket, s kiszámította területük nagyságát.
Az i. sz. II. században élő Claudius Ptolemaios (nem volt rokona a királyi háznak) csillagászként dolgozott - ugyancsak Alexandriában. Ő bonyolult csillagászati matematika segítségével próbálta nagy térképét elkészíteni. Egyikük térképe sem maradt reánk, viszont Ptolemaios írásos művének egyes részeit megtalálták és azok segítségével kísérelték meg még a múlt században elkészíteni a térképet.

Mai szemmel nézve Ptolemaios számításai egyáltalán nem helytállóak, mégis el kell ismerni, hogy az alexandriai tudósok rakták le az alapjait ama tudománynak, amelyet ma kartográfiának nevezünk. A modern tudomány tőlük vette át a fokokra való beosztást, valamint az észak-dél, kelet-nyugat tájékozódási irányok használatát.

Ha tehát az utas útnak indult, térképet nemigen vihetett magával, hiszen amit kaphatott volna, az nagyon terjedelmes jószág volt, nem fért bele a málhába. Ehelyett inkább egy útikalauzzal szerelte fel magát, valamelyik utazási irodában megvásárolhatta vagy lemásolhatta az itinerariumot.
Alig képzelhető el, hogy ilyen kalauz nélkül valaki nagyobb távolságra utazott volna. Igaz viszont, hogy mind Itáliában, mind a tartományokban működtek útépítést irányító hatóságok, amelyek bőven rendelkeztek kellő adattal, s az utasember nyugodtan hozzájuk fordulhatott további felvilágosításért. Esetleg felkereshette az ismerős kereskedőket, pénzváltókat vagy katonatiszteket, hogy tájékozódjék.

Néhány útikalauz (egy részük csak töredékesen) reánk maradt. Egyikük, az „Itinerarium Antonini Augusti” Caracalla császár (212-217 között uralkodott) idejében készült, minden bizonnyal nem hivatalos kiadványként, hanem magánhasználatra szánták.
Ez rendszertelenségéből és számos hibájából is sejthető. (Noha hivatalos útikalauz nem maradt fenn, bizonyára léteztek ilyenek, hiszen a kiküldetésben utazóknak is tájékozódniuk kellett.) Hiányosságai ellenére az Itinerarium Antonini szinte nélkülözhetetlen forrás a történelem kutatói számára, mivel a III. század eleji római birodalom úthálózatának csaknem teljes áttekintését adja.

Sorra veszi az utakat, feltünteti az utak mentén fekvő községek, városok, sőt vendégfogadók neveit, valamint ezeknek egymástól való távolságát, római mérföldben számítva. Az utak felsorolását az itinerarium provinciánként közli, de nem tökéletesen, mert jobbára csak a nyugati tartományokat részletezi, Kisázsiában csak a Byzantiumtól induló utakat nevezi meg, amelyek Asia provinciáig haladnak.
Ezután egyfajta függelékben közli a tengeri útikalauzt, megjelöli a kikötőket és a szigeteket, görög mértékegységgel adja meg ezeknek egymástól való távolságát. (Stadium: 600 láb; egy láb: 0,38 méter; tehát egy stadium: kb. 1,8 kilométer.) Az Itinerarium Antoniniben nem találunk szöveges magyarázatokat, tehát ez csak egyszerű útikalauz. Szöveges útikalauz (itinerarium adnotatum) is maradt reánk, de ez más természetű utazásra készült, másféle érdeklődés kielégítésére szolgált.

A kereszténység megerősödésével és térhódításával egyre többen akadtak a római birodalomban, akik fel akarták keresni Palaestinát, hogy az Újszövetségből, továbbá az egyházi írók munkáiból megismert szent helyeket saját maguk is láthassák, s ott - elmondván imáikat - bocsánatot nyerjenek bűneikért. Ezt a kegyes igyekezetet maga az uralkodó is támogatta.

A Mediolanumban (ma Milano) 313-ban kiadott császári edictum vallási türelmet rendelt el és a keresztények most már nyugodtan utazhattak a Szentföldre. Maga a császár, I. vagy Nagy Constantinus 326-ban elrendelte, hogy a szent sír fölé templomot emeljenek, anyja, Szent Helena, vallásos buzgalomtól eltelve kutatott minden tárgyi emlék után, amely összefüggött Jézus Krisztus életével és halálával. Ma úgy mondanánk: régészeti vagy történelmi gyűjtőmunkásságot fejtett ki. Ennek híre hamar elterjedt és felcsigázta a keresztények érdeklődését Palaestina iránt.
333-ban egy burdigalai (ma Bordeaux) polgár is elhatározta, hogy elzarándokol a szent helyre. Beszerzett egy itinerariumot, hogy tudja, hogyan és merre utazzék. Ez az útikalauz minden valószínűség szerint erre az útra készült. Az utas Burdigalából indulva a szárazföldön keleti irányba haladt; végigment Gallia déli részén, s átkelt az Alpok szorosain, hogy Észak-Itálián át a pannoniai Poetovióba utazzék. (Jellemző, hogy ezúttal nem akarta Rómát felkeresni, hanem a legrövidebb úton tartott Palaestina felé.)

Poetovióból a Balkán-félszigeten át elérte Constantinopolist (most már így nevezték az egykori Byzantiumot), majd délnek vette útját, hogy Syrián és a föníciai tengerparton utazva, megálljon Caesareában és folytassa útját Jeruzsálembe.
Innen több fontos helyre utazott, így meglátogatta Jericho városát, azután a Holttengert kereste fel, majd pedig elment Bethlehembe, s megtekintette a nevezetes Jordán folyót, mielőtt ismét visszatért volna Jeruzsálembe. Végül Róma érintésével utazott haza - előbb azonban száz mérföldet tengeren át kellett hajóznia -, s útba ejtette még Mediolanumot is. Itt végződik az útikalauz, a burdigalai utas innen már tudta, hogyan ér haza.

A burdigalai zarándok alighanem kocsival utazott, mert a kalauz pontosan feltüntette, hol talál előfogatváltó-állomást (mutatio), szállást (mansio), várost, helységet, s közölte valamennyinek egymástól való távolságát római mérföldben számítva. Az itinerarium készítője, amíg a bibliából ismert helyekhez nem ért, nemigen fűzött megjegyzéseket az egyes városokhoz.
Bár ebben sem volt következetes, ugyanis Tyanánál megjegyezte, hogy innen származott Apollonios, a varázsló. Constantinopolisnál összegezte, hogy Burdigalától idáig kétszázharminc előfogatváltó-állomást és száztizenkét vendégfogadót talált. Tarsusnál felemlítette, hogy Pál apostol idevalósi.

Természetesen más érdekes helyeket is érintenie kellett a burdigalai utasnak, a Sinai-hegynél nem mulasztotta el az útikalauz összeállítója megjegyezni, hogy ha egy asszony az ottani forrás vizében megmosakszik, másállapotba kerül, és utalt arra a helyre is, ahol a bibliai Dávid legyőzte Góliátot.
A legbővebben Jeruzsálemről írt, így kiemelte, hogy két nagy közfürdője van, az egyikben már igen sok beteg meggyógyult. Mindenekelőtt azonban azokkal a helyekkel foglalkozott, amelyek Jézus életéhez kapcsolódtak. Ugyanígy - noha csak pár szóval - ismertette a Jeruzsálem közelében fekvő községekhez fűződő legendákat. (Rómának a nevezetességeiről egy szót sem ejtett.)

Ez az „Itinerarium Burdigalense” műfajában vegyes: részint csak száraz felsorolásban közli a tudnivalókat, részint szöveges magyarázatokkal tájékoztatja az olvasót. Az említett kétfajta útikalauzon kívül reánk maradt egy festett térkép középkori másolata is, amelynek alapján fogalmat alkothatunk a Vegetius említette itinerarium pictumról. Ez a nevezetes „Tabula Peutingeriana”, a római birodalom képes úti térképe. Érdekes és nem kevésbé tanulságos, miként maradt reánk ez az egyedülálló mű.

romaikor_kep



„Habent sua fata libelli” (a könyveknek megvan a maguk sorsa) - idézgették régebben Terentianus Maurus, i. sz. IV. századi nyelvész és költő egyik verssorát. Valóban ennek a Tabula Peutingerianának különös sorsa volt. A térképet a XII-XIII. században másolták egy ókori eredetitől és azután egy kolostor könyvtárában lappangott. Konrad Celtes, a jeles bécsi humanista bizonyára valamelyik utazása során találta meg és hozta el Bécsbe.
1507-ben elvitte Augsburgba, és ott barátja, Konrad Peutinger városi tanácsjegyző őrizetére bízta. Celtes 1508-ban bekövetkezett halála után - végrendelete értelmében - a térképet Peutinger örökölte azzal a kikötéssel, hogy bocsássa a köz rendelkezésére, illetve adja át valamelyik könyvtárnak.

Peutinger nyomtatásban akarta a művet közzétenni, de ez nem sikerült neki. Halála után a térképről mindenki megfeledkezett. 1597-ben könyvtárának leltározása alkalmával ismét előkerült, 1598-ban Amszterdamban másolatot készítettek róla és kinyomtatták. Az eredetitől azonban ismét megfeledkeztek. Peutinger egyik kései leszármazottja a hagyatékot a Tabula Peutingerianának nevezett térképpel együtt eladta egy könyvkereskedőnek, akinek utódai egy lipcsei újságban hirdetést adtak fel, hogy áruba bocsátják.

1720-ban Savoyai Jenő herceg, a kiváló hadvezér, a török elleni háborúja közben, zimonyi táborából megbízást adott, hogy száz dukátért (akkor órási összeg volt) vásárolják meg könyvtára részére. A törökverő hadvezér szerette a könyveket, metszeteket és műértő gyűjtő volt. Halála után 1737-ben III. Károly magyar király s német császár Savoyai Jenő örököseitől megvásárolta a nevezetes Tabula Peutingerianát és az udvari könyvtárban helyeztette el. Mind a mai napig Bécsben van, az Osztrák Nemzeti Könyvtár féltve őrzött kincse.

A Tabula hosszú, aránylag keskeny, szalag alakú térkép, amely tizenkét, pergamenre festett szelvényből áll. Az első szelvény sajnos elveszett, így Írországnak, továbbá Anglia és az Ibériai-félsziget nyugati részének ábrázolása nem maradt reánk.
A tizenegy szelvény egymás mellé illesztve hat és háromnegyed méter hosszú és harmincnégy centiméter széles. Az ókorban használt tekercsformának felel meg (a könyveket is pergamenlapokra írták, amelyeket szélüknél egymáshoz ragasztottak). Az utas az összetekert térképet két végénél kibontotta és máris előtte feküdt az egész.

Az ókori hiedelmeknek megfelelően a szárazföldet tenger vette körül, tehát hogy a szalag alakú tekercsen az akkor ismert világ elférjen, a térkép készítője kissé torzítva ábrázolta földünket. Ugyanezen ok miatt az arányok is igen eltérnek a valóságtól. Minthogy a római birodalom utazóját főleg Itália és az európai tartományok érdekelték, a legnagyobb helyet ezek kapták a térképen. Kisázsiának már jóval kevesebb hely jutott, Észak-Afrikát, Egyiptomot és a Közel-Keletet pedig elég felületesen rajzolta meg a térkép készítője.
A tengerek, mindenekelőtt a Földközi-tenger, a földrészek között keskeny csíkká szűkültek, ami arra vall, hogy ezen a térképen a hajóközlekedés alárendelt szerepet kapott. A Tabula nem csupán a római birodalmat ábrázolja, a Kaszpi-tengeren túl is folytatódik, egészen Elő-Indiáig és Ceylon (Shri-Lanka) szigetéig.

A Nagy Sándor király hódítása révén megismert és a róla szóló regények alapján elképzelt területek ábrázolása nyilván általános igény kielégítését szolgálta. Érdekes, hogy a térképen Európa és Ázsia határa a Don folyó, Afrikát pedig a Nílus választja el Ázsiától.
A térkép elsődleges célja az volt, hogy a főbb útvonalakat helyesen ábrázolja. Ezért kellett az arányokat eltorzítani annyira, hogy az itáliai félsziget hozzávetőleg kétszer olyan hosszúra sikeredett, mint Kisázsia. Ez is arra vall, hogy a Tabula főként itáliai utazók számára készült.

A térkép alapszíne sárga, amely a szárazföldet jelzi, a tenger és a folyók színe zöld, az utak pirosak és rajtuk betű-számok jelzik a távolságokat. A hegyeket különféle színekkel festette meg a térkép készítője, a városokat csak nevükkel, a jelentősebbeket pedig ábrával jelezte. Ötszázötvenöt helységet külön kis ábra jelez.

Az egyes ábrákat a modern kutatás eltérően magyarázza. Van olyan nézet, hogy az ábra nagysága a helység nagyságát vagy közjogi helyzetét emeli ki, más felfogás szerint a szállás nagyságát és minőségét akarja érzékeltetni, hogy az utas előre tudhassa, mire számíthat. Ábrák jelzik, hogy merre vannak templomok, bástyafallal megerősített városok, kikötők.
A római birodalom három legfontosabb városát a térképész megszemélyesítette. Rómát egy kör veszi körül, amelyből utak ágaznak ki, középen egy fiatal koronás férfi trónol, egyik kezében jogar, a másikban a glóbus (országalma), amely a világmindenség fölötti uralmat jelenti. Az eredeti térképen valószínűleg Róma istennő (Dea Roma) ült a trónuson, a középkori másoló azonban egy középkori német-római császárt festett a helyébe. A körben nagybetűkkel áll a város neve: ROMA.

romaikor_kep



A másik fontos város, Konstantinápoly ábráján a várost jelképező személy trónuson ül, bal karja pajzsra támaszkodik, kezében lándzsa, jobbját pedig magasra emeli, mintha a tömeghez szólna. Itt is nagybetűkkel írta fel a térkép készítője: CONSTANTINOPOLIS.

A harmadik nagyváros, Antiochia, a legnagyobb és legszebb rajzot kapta, ezzel is hangsúlyozva jelentős szerepét Rómához és Konstantinápolyhoz viszonyítva. Syria gazdag, pompás építkezésű nagyvárosa egy ideig császári székhely is volt, de a térképész a korai kereszténység számára kiemelkedő helyzetét kívánta hangsúlyozni, hiszen az új vallás követőit itt nevezték első alkalommal keresztényeknek (christiani - christianoi) és az antiochiai patriarcha is olyan nagy tekintélynek örvendett, hogy magának ugyanolyan jogokat követelt, mint amilyenekkel a római pápa rendelkezett.
A térkép ábráján a várost jelképező istennő magas trónuson ül, bő, redőzött bíborköpeny fedi testét, fején hármas korona (tiara) van, s a fejét dicsfény övezi. Alul vízvezeték ívei láthatók. Az alaktól jobbra és balra áll a nagybetűs felirat: ANTIOCHIA.

Az utas számára minden információ fontos, s ennek a térkép nemcsak ábráival, hanem felirataival is igyekszik eleget tenni. A gyógyfürdőket például épületekkel körülvett kék medence jelzi, s több helyen rövid szöveg hívja fel az utas figyelmét egyes helyek nevezetességeire. Ilyenféle feliratokat olvashatunk többek között: „itt skorpiók születnek”, „itt elefántok születnek”. Vagy a Sinai-félszigeten: „sivatag, amelyben Izrael fiai Mózes vezetésével negyven évig bolyongtak”; Sinai hegyénél pedig: „Itt, Sinai hegyénél kaptak törvényeket”.

Mivel a Tabula Peutingeriana több kérdésre is választ ad, ezért igen becses mű. Megtudjuk, milyenek voltak a rómaiak földrajzi ismeretei, hogyan ábrázolták az ismert világot, hogy festett a római utasok kalauza, s milyen is lehetett a Vegetius említette itinerarium pictum. A Tabula és más itinerariumok megmaradását nem csekély mértékben a középkori szerzetesek földrajzi érdeklődésének köszönhetjük.
A nagy műveltségű Cassiodorus római senator (490-583) az általa alapított kolostor szerzeteseinek lelkére kötötte, hogy a biblia tanulmányozása során előforduló földrajzi fogalmakkal ismerkedjenek meg külön is, és becsüljék meg a geográfiai szakmunkákat. Ezt a bölcs javaslatot később is megszívlelték, ezért másolták le az ókori itinerariumokat. (Így kerülhettek a Tabulába a betoldott bibliai magyarázatok.)

Az itinerariumok lényegében nem mások, mint az utas tájékozódását megkönnyítő adattárak. A távolságokon, a pihenőhelyeken, szállásokon, előfogatváltó állomásokon kívül jelezték az egyes helységeknél a legközelebbi kikötőt is.
A hajón utazók számára azonban nem készült külön útikalauz, elégnek tartották, ha az utas megtudta, hol vannak tengeri kikötők. A tengerészek, s mindenekelőtt a hajók kormányosai, parancsnokai mégis használtak egyfajta útikalauzt, mégpedig főként a görög tengerészek periplusait, amelyekből a leglényegesebb hajózási adatokat megtudhatták.

A periplus görög szó, pontos fordítása: körülhajózás. A szóhasználatban egy-egy sziget vagy nagyobb tengermedence part menti hajózását értették rajta. A periplusok a tengerészek megfigyeléseinek, tapasztalatainak felhasználásával készültek, eredetileg főként a hajózó kereskedők számára.
Később a hajók kormányosai, tisztjei is a periplust vették igénybe, ha számukra ismeretlen vizekre kerültek. A periplusok számos hasznos tudnivalót tartalmaztak: a tengerészek megtudhatták belőlük a kikötők távolságát egymástól és a megfelelő irányt, hogy a kívánt révbe jussanak. A periplus arról is tájékoztatott, hogy hol rejtőznek szemmel nem látható, alattomosan megbúvó szirtek, homokpadok, a tengerészek ősi ellenségei.

Tudnivalókat közölt az árapályról, röviden jellemezte a parti lakosságot, felsorolta mindazt, amit egy révkalauznak kell tudnia, amikor egy hajót bevezet a számára ismerős kikötőbe, tehát hogy milyenek a kikötő létesítményei, hol vannak horgonyvetésre alkalmas helyek.
A periplusok készítői olykor azt is jelezték, hogy egy bizonyos útszakasz megtétele mennyi ideig tart, bár ez a tengeri hajózás akkori szintjén (amikor még - mint említettük - az iránytűt sem ismerték) nem kis mértékben az időjárástól és a széljárástól függött.

A periplus tehát sok hasznos tudnivalóval szolgált a hajósok számára, de a hajón levő utas aligha okult belőle. Egy ilyen tengerészeti munka, a „Periplus Maris Erythraei” reánk maradt. A mű szerzőjének kilétéről semmit nem tudunk, csak arra következtethetünk, hogy az i. sz. I. században készült, a Kelet felé irányuló kereskedelem megkönnyítésére és szolgálatára.
Leírta a tengeri utat a Vörös-tengertől a Malabar-part végéig, tehát India déli csúcsáig.
A távolsági adatokon kívül a kikötők helyzetéről, minőségéről is tájékoztatta a tengerészeket, ezenkívül kitért a rómaiak számára még meglehetősen ismeretlen lakosság leírására, elmondva, hogyan viszonyulnak a számukra csaknem teljesen idegen görög-római hajósokhoz, kalmárokhoz. A Periplus Maris Erythraei ma elsőrangú bizonyítéka a Távol-Kelet és a római birodalom gazdasági kapcsolatainak. Természetesen - biztosra vehetjük - valamennyi ismert tengernek lehetett ilyenféle útmutatója.

Az itinerariumok, periplusok hasznos kézikönyvek voltak ugyan, de mégsem pótolhatták azt a műfajt, amelyet a mai útikönyvek jelentenek számunkra. A mi útikönyveink - a hasznos tudnivalókon kívül - megismertetnek a vidék vagy város látnivalóival. Ilyen útikönyveket, amelyek a megtekintésre érdemes dolgokat leírták, megmagyarázták, ismertek az ókorban is.
Ezek rendszerint csak egy országrésszel, s annak műemlékeivel foglalkoztak, mintegy pótolva a nevezetes műemlékek és történeti helyek körül lebzselő idegenvezetőket, akik szerény díjazás fejében bőbeszédűen mindent elmeséltek az érdeklődőknek, s meg is mutattak mindent, amit kívántak látni.
Sokan azonban inkább bíztak az írott szóban, mint az ő bőbeszédűségükben. Ezért a görögök már régen felismerték, hogy útikönyvekre is szükség van. Többen is írtak ilyenfajta műveket, tudunk is róluk részint reánk maradt töredékekből, részint korabeli szerzők utalásaiból.

Ha a római turista nem jutott útikönyvhöz, akkor beérte azokkal a földrajzi művekkel, amelyek a birodalom egészét vagy egyes részeit leírták. Augustus korában élt Strabon görög történetíró és földrajztudós, aki „Geographika” című művében érdekesen ábrázolta az akkor ismert görög-római világot, az oikumenét. Strabon nem járta be mindazokat a területeket, amelyekről írt, tehát nem személyes tapasztalat alapján szerzett ismereteit dolgozta fel, hanem mások beszámolóira támaszkodva írta meg művének egyes részeit.

Művének - noha a modern kutatás sokat bírálta - hibái ellenére is nagy a jelentősége. Számos olyan műemléket látott és leírt, amelyek ma már csak romjaikban vannak meg, és nemcsak a művészettörténész, hanem a történész, kultúrtörténész is sok adalékot talál munkájában. Még a mai turista is haszonnal forgathatja (és sokan teszik is), ha görögországi utazása során az ókori műemlékekkel behatóbban kíván megismerkedni.

Akik huzamosabb időt töltenek Görögországban és művészettörténeti, történeti érdeklődésüket ki akarják elégíteni, nem érik be a modern útikönyvekkel, hanem legalábbis fordításban magukkal viszik Pausanias művét.


Forrás:
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak
Panorama 1979