Kultúra-Művészet / Levelek és levelezések / Seneca - Vígasztalások

Polybius vigasztalása 2 rész

Mindattól, ami szívedet facsarja, fordulj inkább e sok és nagyerejű vigasztaláshoz, és gondolj áldott jó testvéreidre, gondolj feleségedre, fiadra gondolj: ezt az áldozatot a sors az ő életük fejében rótta rád. Sokan vannak szeretteid, bennük vigaszt lelhetsz. Csak vigyázz, mert szégyen-gyalázat volna, ha mindenki azt hinné rólad, hogy jobban hatalmába kerít egyetlen fájdalom, mint ennyi vigasztalás. Láthatod, veled együtt őket is lesújtotta mindez a csapás, nem könnyíthet egyik se rajtad, sőt megértheted: éppen tőled várják, hogy enyhíts a fájdalmukon, éppen ezért, minél csekélyebb az ő tudásuk, és minél csekélyebb tehetségük is, annál inkább a te kötelességed szembeszállni a csapással, amely mindnyájatokat sújt egyaránt. Sőt még az maga is némi vigasztalásféle, hogy az ember fájdalmát sokakkal osztja meg; mivel, ha megoszlik többek között, bizonyos, hogy már csak csekélyke rész jut reád.
Nem tágítok: újra meg újra csak a császárra hivatkozom: amíg ő kormányozza a világot és megmutatja, mennyivel könnyebb a birodalmat jósággal, mint fegyverrel megtartani, amíg ő irányítja az emberek sorsát, addig, hogy valamit elvesztettél, meg sem érezheted, mert ő maga elegendő neked oltalmul és vigaszul.
Embereld meg magad, és valahányszor kibuggyannak a könnyeid, mindig a császárra függeszd szemed: könnyeid felszáradnak e felséges és dicső istenség színe előtt; tündöklése szemed lenyűgözi és ellenállhatatlanul önmagára kapcsolja majd, úgy, hogy rajta kívül nem is láthat semmi mást. Őt szemléled éjjel és nappal, tőle soha el nem szakad lelked: rá kell tehát gondolnod, és a vaksors ellen őt kell szólítanod, és mivel mindenkihez, akit szeret, végtelenül jóságos és kegyes, nem kételkedem benne, hogy ezt a sebedet is sok-sok vigasztalással hegesztette már, és sok mindent összehalmozott, ami legyűri fájdalmadat. Minek szaporítsam a szót? Ha mindebből semmit sem tett a császár, mégis nem a legnagyobb vigasztalás-e már az is néked, ha csak rágondolhatsz és láthatod? Bár sokáig éltetnék őt az istenek s istennők, a földkerekség javára! Az isteni Augustushoz legyenek méltók tettei, és szárnyalják túl az életkorát! Amíg a halandók közt időz, ne érezze soha, hogy családjában is van halandó! Rendíthetetlen bizalommal tegye meg a római birodalom helytartójául fiát, s mindenekfelett ne utódját, hanem uralkodótársát lássa benne! Csak nagy sokára következzék el az a nap, és csak unokáink érjék meg, amelyen őt nemzetsége az égbe iktatja.

Vaksors, hozzá ne nyúlj, s ne fitogtasd rajta hatalmadat, legfeljebb olyasmiben, amivel javára vagy! Engedd, hogy a régóta beteg és sorvadozó emberiséget kigyógyítsa; engedd, hogy mindent helyreállítson és rendbe hozzon, amit az őrült császárelőd romba döntött! Ragyogjon örökké ez a csillag, amely kigyulladt a mélyre zuhant és sötétbe süppedő világ felett! Germániát verje le, Britanniát nyissa meg, régi s új győzelmekért tartson sok-sok diadalmenetet: legragyogóbb erénye, kegyessége reményt nyújt reá nékem is, hogy ott lehetek majd a nézők között. Mert nem úgy sújtott le rám, hogy ne akarna fölemelni, sőt nem is sújtott le, hanem mikor a sors rám rohant s én zuhantam, felkarolt és estemben isteni kezével kíméletesen talpra állított: szót emelt érdekemben a senatus előtt, s nem csupán maga kímélte meg életemet, hanem maga kérte is.
Most már az ő dolga: minősítse az én ügyemet úgy, ahogy akarja; akár igazságossága ítéli bűntelennek, akár kegyessége avatja tisztává, mindenképpen megbecsülöm akármelyik jótéteményét: akár meggyőződése, hogy ártatlan vagyok, akár úgy akarja, hogy az legyek. Egyelőre ezernyi nyomorúságomban nagy vigasztalás látnom, hogy irgalmassága végigpásztázza mind a föld határtalan tereit: és ha a világnak ebből a zugából, amelyben én senyvedek, már sok oly embert kiásott és a napfényre visszavitt, akiket az egymásra tornyosuló évek törmelékei maguk alá temettek, nem félek, hogy az egyetlen, akire ügyet sem vet, éppen én lennék. Márpedig ő maga tudja legjobban, mikor van itt az ideje, hogy melyiken kell segítenie. Én minden igyekezetemmel rajta leszek, hogy ne kelljen szégyellnie magát, ha majd reám sort kerít. Ó, milyen boldogító a te kegyelmességed, császár, hiszen ennek köszönhető, hogy alattad nyugodtabban élnek a száműzöttek, mint nemrégiben Caius alatt éltek a főurak. Nem reszketnek, nem várják óráról órára a hóhérpallost, nem rezzennek össze mindannyiszor, ahányszor hajó bukkan fel a láthatáron; te adtad meg nekik keserves sorsuk enyhületét, a jobb jövő reményét, a jelen nyugalmát. Bölcsen tudod: mégiscsak azok a büntetések a legigazságosabbak, amelyek előtt a megbüntetettek is tisztelettel fejet hajtanak.

Tehát vagy teljesen tévedek, vagy pedig ez az uralkodó - aki minden alattvalójának önként kínálkozó vigasza - máris megfrissítette lelkedet, és hatalmas sebedre még hatalmasabb orvosságokat rendelt. Előbb megerősített minden eszközzel, azután páratlanul hű emlékezőtehetségével felidézte mindazokat a példákat, amelyek arra indíthatnak, hogy lelked lecsillapodjék, végül sorra fejtegette előtted, szokott előadókészségével, a filozófusok tanácsait. Ezt a vigasztaló szerepet nem tudta volna jobban betölteni senki sem: a szavaknak, ha ő mondja ki, nyomban más a hangsúlyuk, mint ha a jóshelyen hangzottak volna el; az ő isteni tekintélye minden kínzó fájdalmadat tönkrezúzza.
Képzeld el tehát, hogy így beszél hozzád: „Nem te vagy az egyetlen, akit a sors kipécézett, hogy ily kegyetlen csapással lesújtson; széles e világon nincs egyetlen család, amelyben ne lett volna, vagy ne volna kisebb-nagyobb siralom. Nem sorolom fel a mindennapos példákat, amelyek ugyan kisebb jelentőségűek, bár rengeteg van belőlük, inkább az államelnöki rangsorokra és az állami évkönyvekre hívom fel figyelmedet. Látod magad körül az ősök képeinek hosszú-hosszú sorát, amely már betölti a császári palota minden zugát? Egy sincs köztük, aki ne volna arról nevezetes, hogy valamelyik hozzátartozóját balszerencse sújtotta; e férfiak dicsősége annyi századon átragyog, de egy sincs köztük, akit ne gyötört volna a sóvárgás övéi után, vagy aki után ne sóvárogtak volna szerettei lelküket marcangoló fájdalommal.
Minek emlegessem neked Scipio Africanust, aki a száműzetésben vette testvérének halálhírét? A testvér, aki testvérét kiragadta a börtönéből, nem tudta kiragadni a végzet kezéből; és láthatta ország-világ, mily kíméletlenül arcul csapta Africanus testvéri szeretete a törvény előtti egyenlőséget: mert Scipio Africanus, még aznap, mikor a poroszló kezéből kiszabadította testvérét, mint magánember a néptribunusnál is tiltakozást jelentett be. De éppoly hatalmas szenvedéllyel sóvárogta vissza testvérét, mint ahogy védelmezte. Minek emlegessem Scipio Aemilianust, aki úgyszólván egyidejűleg volt szemtanúja apja diadalmenetének és két testvére temetésének is? Fiatal, sőt úgyszólván gyerekember létére oly erős lélekkel viselte el családja hirtelen pusztulását, éppen Paulus diadalmenet-ünnepén, mint ahogy illett elviselnie annak a férfiúnak, aki arra született, hogy Róma városának legyen Scipiója, Karthagója viszont ne legyen.

Minek emlegessem a két Lucullus testvéri összhangját, amelyet a halál örökre kettébetört? És a Pompeius testvéreket? Ezeknek a nekivadult balsors még azt sem engedte meg, hogy ugyanaz a csapás sújtsa halálra mindhármukat: először is Sextus Pompeius túlélte húgát, ennek a halála pedig a római béke pompásan összekovácsolt pántjait lazította meg, de Sextus túlélte drága bátyját, akit a szerencse azért emelt úgy fel, hogy épp oly magasból taszíthassa le, mint ahonnan már letaszította édesapját; és lám: Sextus Pompeius még e csapás után is állta nemcsak a fájdalmat, ámde a háborút is.
Arra mindenütt a világon tengernyi példát tudok, hányszor szakította el egymástól a halál a testvéreket, sőt mi több: alig volt valaha két testvér, akik öregségüket megérték volna együtt. De én a magunk családjának példáival lám beérem.

Mert bizonyára senkit sem hagyott el úgy a józan ész s értelem, hogy vádolná a sorsot, mert erre vagy amarra gyászt hozott, holott, jól tudja, hogy bizony szomjas a császári könnyekre is. Az isteni Augustus elvesztette forrón szeretett húgát, Octaviát, s bár a természet istennek szánta őt, mégsem kímélte meg a gyász kemény kényszerétől; sőt kaján-kegyetlenül egymás után rabolta el szeretteit: bizony elvesztette azt is, akit utódjának kiszemelt, húgának fiát; elvégre minek soroljam fel halottait rendre: elvesztette minden vejét, gyermekét, unokáját, és míg itt járt az emberek között, mégsem volt ember a földön, aki magát annyira embernek érezte, mint éppen ő. Pedig rengeteg s mérhetetlen gyászeset verte lelkét, amelyet minden izgatott, túlságos érzékenyen, és bizony az isteni Augustus nem csupán az idegen népeket győzte le, hanem éppen úgy gyászait.
Caius Caesar, nagynevű anyai nagybátyámnak, az isteni Augustusnak unokája, ifjúsága zsenge éveiben elvesztette öccsét, Luciust, akit végtelenül szeretett; az ifjúság vezére elvesztette ugyanannak az ifjúságnak vezérét, éppen akkor, mikor a parthus-háborúra készülődött, és ez a lelki sebe sokkal súlyosabb is volt, mint az, amelyet később a testén ütöttek; de páratlan megadással és férfiasan viselte mindkét sebét. Tiberius Caesar, atyai nagybátyám, úgy vesztette el öccsét, Drusus Germanicust, az én édesapámat - aki utat tört Germánia legbelsejébe, és római hatalom alá vetette a legvadabb törzseket -, hogy éppen karjaiban tartotta és csókolgatta: de nemcsak a maga, hanem mások számára is határt szabott a gyásznak, és római veretű gyászra szorította az egész hadsereget, amely nem csupán búnak eredt, hanem valósággal megdöbbent, és magának követelte imádott Drususa holttetemét; kijelentette, hogy nemcsak a katonáskodásban kell fegyelmet tartani, hanem még a bánatban is. Mások könnyeit sohasem tudta volna csillapítani, ha el nem fojtja előbb a tulajdon könnyeit.

Nagyapám, Marcus Antonius - akinél csak egy különb ember volt: éppen az, aki legyőzte - midőn az állam rendjét helyreállította, s a triumvir-hatalom birtokában, két hivataltársán kívül, mindenki mást eltiport, és ő lett az egyetlen úr: akkor vette hírét, hogy öccsét megölték. Kegyetlen sors, mily csúf játékot űzöl az emberi szenvedéssel! Ugyanakkor, mikor Marcus Antonius élet és halál ura volt az államban, Marcus Antonius öccsét vérpadra hurcolták! De Marcus Antonius éppoly lelki nagysággal viselte el ezt a szörnyű sebét, mint ahogy minden más csapást elviselt; s gyásza abban állt, hogy húsz legio vérével vett bosszút öccséért. De hogy több idegen példát ne is emlegessek, s hogy hallgassak a sok egyéb gyászesetről is, ami engem ért: kétszer sújtott úgy a sors, hogy mindkét testvéremet gyászosan elragadta, s kétszer kellett ráeszmélnie, hogy megsebezhet, ám le nem teperhet soha: elvesztettem bátyámat, Germanicust, pedig, hogy mennyire szerettem, bizonyára mindenki tudja, aki elgondolkozik rajta, milyen is a testvéri hű szeretet; de úgy fékeztem fájdalmamat, hogy nem mulasztottam el semmit, amit egy jó testvértől a világ méltán elvárhatott, de olyasmit sem követtem el, ami miatt szemrehányás érhetne egy uralkodót.”

Képzeld tehát, hogy mindnyájunk édesatyja ezeket a példákat hozza fel neked, s bebizonyítja egyúttal, hogy a vakszerencsének semmi sem szent, semmi sem hozzáférhetetlen, ha már olyan családokat is gyásszal merészkedett sújtani, amelyekből isteneket szándékozott válogatni. Tehát senki se csodálkozzék rajta, ha kegyetlenül vagy igazságtalanul cselekszik valamit; mert vajon tanúsíthat-e némi méltányosságot vagy némi kíméletet magánemberek iránt, holott annyiszor gyászba borította még a templomokat is engesztelhetetlen dühe? Hiába szidjuk-szapuljuk, akár mi magunk, akár az egész társadalom, nem változik meg soha; hiába a könyörgés, hiába a siránkozás, nem törik meg dühe.
Mindig így volt e világi élet, mindig így lészen: a vaksors eddig is mindenre rátámadott, ezentúl sem hagy semmit se bántatlanul; szokása szerint erőszakosan átgázol ő mindenen, s ha garázdálkodhatik, bemerészkedik még oly házakba is, amelyeknek az előcsarnokai templomok, és a borostyánfüzérekkel övezett kapukat fekete gyászba vonja. Ha még nem határozott úgy, hogy kiirtja az emberiséget, ha még jóindulattal tekint a római népre, akkor ünnepélyes fogadalmainkkal és könyörgéseinkkel csikarjuk ki tőle ezt az egyet: császárunk, akit az ég adott e nyomorúságba süllyedt világnak, legyen az ő szemében is, mint minden ember szemében, szent és sérthetetlen. Tanuljon tőle kegyességet, s a legkegyelmesebb császárhoz legyen nagykegyelmes.

Tehát azokra függeszd szemed, akiket épp imént emlegettem, akik vagy feljutottak már az istenek közé, vagy feljutnak maholnap, s rendületlenül viseld sorsodat, amelynek karja téged is megragad, hiszen lesújt még azokra is, akikre mind esküszünk; utánozd az ő állhatatosságukat a fájdalmak elviselésében és lebírásában is, már amennyire embernek módja van az istenek nyomán járnia. Ámbár egyébként méltóságok és rangok dolgában ember s ember közt rengeteg a különbség, az erény mindenkié egyaránt: senkit sem fitymál, aki magát hozzá méltónak ítéli. Leghelyesebb azoknak példáját követned, akiknek az volt a meggyőződésük, hogy nem sérelem, hanem a halandóság törvénye, ha ebben az egyben osztoznak mindenkivel, holott zúgolódhattak volna, hogy e közös átok alól ők sem kivételek; tehát beletörődtek, ha lesújtott rájuk, s méghozzá nem is elkeseredetten és bősz haraggal, s nem is meghunyászkodón és férfiatlanul; mert aki nem is érzi a csapásokat, az nem ember, aki nem tudja elviselni, nem férfi.

Miután tehát szemlét tartottam valamennyi császáron, akitől fivéreit vagy nővéreit a halál elragadta, nem mellőzhetem a császárok sorából azt az egyetlenegy kivételt, akit a természet az emberiség átkául és szégyenéül teremtett, aki letarolta és feneketlenül felforgatta a birodalmat, úgy, hogy áldott szívű császárunk jósága most kénytelen újraépítem. Caius Caesar - az az ember, aki császári módon mutathatta volna meg örömét s éppen így bánatát -, mikor húga, Drusilla, meghalt, elbújt a rómaiak elől, s nem akart beszélni sem senkivel, húga temetésén se vett részt, a végtisztességet sem adta meg néki, hanem albai nyaralójában kockázással, vendégeskedéssel és egyéb effajta szórakozásokkal enyhítette szívbemarkoló gyásza fájdalmait.
Szégyene a birodalomnak, hogy a római császárnak, mikor húgát gyászolta, a kockázás volt a vigasztalása! Ugyanez a Caius, az őrültek következetlenségével egyszer hosszú hajat és szakállt eresztett, másszor összevissza végigkóborolta Itália és Sicilia vidékeit, és sohasem lehetett tudni róla, hogy mit kíván: gyászolják-e húgát, vagy istenként imádják, mert ugyanakkor, mikor tiszteletére templomokat építtetett és áldozásokat rendelt, a legkegyetlenebb büntetéssel sújtotta mindazt, aki csak ímmel-ámmal siratta; ugyanolyan lelki fegyelmezetlenséggel viselte a balszerencse bántalmait, mint amily eszeveszett szenvedély őrjítette, ha szárnyára kapta a jó szerencse. Nehogy valaha is római férfiú róla példát vegyen, nehogy gyászát kegyeletsértő szórakozásokkal elhessegesse, vagy undorító szennyel és tisztátalansággal talán meggyalázza, vagy mások szenvedésével csillapítsa, ami bizony csöppet sem jószívű vigasztalás.

Neked pedig semmit sem kell változtatnod életed módján, mivel tudatosan oly tanulmányokra adtad fejed, amelyek a boldogságot kiváltképp fokozzák, viszont a balsorsot könnyűszerrel enyhítik, egyúttal pedig legnagyszerűbb vigasztalásaink s díszeink. Most tanulmányaidba mélyebben merülj el tehát, most mint bástyákkal övezd velük lelkedet, nehogy bárhol is rést találjon s hozzád férkőzzön a fájdalom. Testvéred emlékezetét is örökítsd meg jeles műveidben; mert ez az egyetlen emberi alkotás, amelynek semmi vész meg nem árt, amelyet meg nem rág az idő vasfoga. Egyetlen más emlékmű sem állja az időt, akár kőből, akár márványtömbökből, akár földhányásokból tornyozták mérhetetlen magasba, mert valamennyinek sorsa egy: pusztulás; a szellem emlékezete halhatatlan.
Add meg testvérednek ezt bőkezűen, temesd el őt ebbe; sokkal szebb, ha megszenteled emlékét örökkévaló szellemi alkotással, mintha hívságos fájdalommal gyászolod. Hogy pedig magát a sorsot is szóba hozzam: most ugyan aligha emelhetek szót előtted az ő ügyében - hiszen akármennyit adott, minden gyűlöletes a szemünkben, pusztán amiatt, mert el is vett valamit, de majd akkor kell szót emelnem, mikor már igazságosabb bírájává hangolt a múló idő; mert akkor majd újra megbékélhetsz vele.

Mivel sok mindennel elhalmozott, hogy enyhítse ezt a kegyetlen csapást, s még majd ezentúl is sokkal elhalmoz, hogy jóvátegye; elvégre ő maga adta neked azt is, amitől most megrabolt. Tehát ne fordítsd tenmagad ellen szellemed fegyverét, ne szítsd a fájdalmadat. Ugyan van hozzá írói művészetednek hatalma, hogy felnagyítsa a jelentéktelen dolgokat, s viszont kisebbítse és semmivé zsugorítsa a jelentősebbeket, de ezt a hatalmát tartogassa csak másra, most minden erejével szegődjék vigasztalásodra. S mégis vedd fontolóra, hátha fölösleges már ez is; tudniillik valamit megkövetel tőlünk a természet, de mi ezt hívságosan megtetézzük. Én pedig sohasem fogok olyasmit követelni tőled, hogy egyáltalában ne gyászolj. És tudom, hogy akad néhány, nem is annyira bátor, mint inkább zord világnézetű bölcselő, aki kereken tagadja, hogy a bölcs ember valaha is fájdalmat érezhet: azt hiszem, ezeket sohasem érte ilyen csapás, mert különben a balsors kiverte volna belőlük bölcsességük fölényét, s őket akaratok ellenére is az igazság megvallására rászorította volna.

Az értelem eleget tett hivatásának, ha a fájdalomból kiirtotta azt, ami fölösleges benne túlságosan: de senkinek sem szabad remélni s kívánnia, hogy gyökerestül kiirtsa magát a fájdalmat is. Inkább tartson olyan mértéket, amely sem kegyetlenségbe, sem őrjöngésbe nem téved, s teremtsen bennünk oly lelki hangulatot, amelyet a kegyeletes érzelem jellemez, nem pedig a zaklatott indulat: csak omoljanak könnyeink, de ki is apadjanak; csak szakadjanak szívünk mélyéből sóhajok, de el is csituljanak; úgy kormányozd lelkedet, hogy a bölcseknél is, testvéreidnél is tetszést arass egyaránt.
Ejtsd módját, hogy minduntalan felidézd magadban testvéred emlékét, őt magát beszélgetés közben magasztald, s mintegy megelevenítsd a szüntelen emlékezéssel; ezt pedig úgy érheted el, ha emlékét kedvessé, nem pedig siralmassá alakítod magadban; mert természetes, hogy a lélek mindig visszariad olyasmitől, amihez visszatérni szívfájdalom. Gondolj szerénységére, gondolj arra, mily tehetségesen dolgozott, mily szorgalmasan intézte el ügyeit, mily férfiasan megtartotta minden ígéretét. Minden szavát és tettét mondd el rendre másoknak, és éppígy idézd eléd tenmagadban. Gondold végig: milyen volt s remélhetőleg milyenné válhatott volna még: mert lehetett-e ígéret, amelyre ily testvér jogot nem adhatott biztosan?

Íme, úgy írtam ezt, amennyire telt erőmtől és szellememtől, amely már-már eltompult és megrokkant a huzamos tespedésben. Ha pedig úgy éreznéd, hogy méltatlan ez szellemedhez, vagy alig-alig enyhíti fájdalmadat, gondolj reá: mily nehéz annak mást vigasztalnia, akit lenyűgöz saját szenvedése, s mily nehezen szakadnak fel a latin szavak olyan emberből, akit a barbároknak még a műveltebb barbárok fülét is sértő durva ordítozása harsog körül!