Légiók és légiósok / A Római Limes / A pannoniai limes

Pannonia világuralma

A pannoniai limes mentén hatalmas haderő: négy római legio állomásozott. Mellettük legalább ugyanekkora összlétszámú, kisebb csapategységek (auxilia) álltak, amelyek a legiók közötti határszakaszokat biztosították. Összességében tehát mintegy ötvenezer főnyi hivatásos katonaság gondoskodott a pannoniai limes védelméről. Ennek a szinte példátlanul nagy haderőnek (hasonló csak Syriában volt) az ellenséges betörések elleni védelem mellett a római belpolitikai küzdelmekben is fokozatosan egyre nagyobb szerep jutott.
E szerep kialakulását a tartomány földrajzi elhelyezkedése indokolta: Pannonia volt az Itáliához legközelebb fekvő, nagy hadsereggel rendelkező tartomány, amelynek katonasága szükség esetén 10-12 napi erőltetett menettel elérhette Itália határait. Ilyen gyorsasággal még a rajnai frontról sem érhettek a legiók a Birodalom szívébe, nem is beszélve a keleti, több hetes távolságra fekvő csapattestekről. A pannoniai hadsereg helyzeti előnye először 69- ben mutatkozott meg, amikor a „négy császár évének” belső harcaiban ezek billen- tették az erőviszonyok mérlegének nyelvét az Alexandriából Rómába tartó Vespasianus javára.

Több mint egy évszázad múlva, Septimius Severus hatalomra törésekor ismét a pannoniai csapatok súlya döntötte el a trónutódlás kérdését. Severus előbb egy bonyolult összeesküvés révén Pannonia superior helytartója lett Carnuntumban, ahonnan három legiónak parancsolhatott. Követői pedig a birodalom katonai és polgári vezetésének kulcspozícióit foglalták el, így együttes erővel sikerült a hatalmat megragadniuk.
Az összeesküvésben játszott támogató szerepéért cserébe Pannonia jelentős előnyökhöz jutott. Itália és a Birodalom legtöbb városa már túl volt virágkorán, amikor a Duna menti városok legszebb évei kezdődtek. A bővebben osztott zsold, a határvidék lakóinak magasabb életszínvonala és növekvő igényei Pannonia gazdasági életének addigi arányait és hangsúlyait is megváltoztatták.

A budai hegyvidék lankás oldalait és völgyeit ellepték a jómódról tanúskodó villa rusticák, de a Balaton környékén, a Fertő-tó partján, a Mecsek termékeny és napsütötte oldalain is luxusvillák emelkedtek. (E pompás épületek egyikében, a Sirmium melletti Budaliában [Martinci] élte a severusi béke éveiben zavartalan gyermekkorát a senatori családból való C. Messius Quintus Decius, aki fél évszázaddal később, már egy borzalmakkal teli világban, Róma császára lett.) Attól fogva, hogy 193 júniusában Septimius Severus szélnek eresztette a császári testőrséget Rómában, az addig háttérbe szorított északi tartományok tisztjei számára is megnyílt a legmagasabb posztokig ívelő karrier lehetősége. (A legelső ismert példa Aelius Triccianus karrierje, aki Severus alatt lett centurio, majd Caracalla legió parancsnoknak nevezte ki, míg végül Macrinustól helytartóságot kapott.)
A Septimius Severustól Gallienusig eltelt közel hét évtized alatt a tágabban vett Pannoniából származó katonák egész sora jutott a testőrgárdában viselt magas tisztségen keresztül a legiók fontosabb lovagi beosztásaiba, sőt akár lovagok által kormányzott provinciák helytartói székébe.

A trónkövetelők a későbbi évtizedekben is mind gyakrabban támaszkodtak a pannoniai katonaság fegyvereire, anélkül, hogy kérészéletű uralkodásuk alatt módjukban állt volna viszonozni a tartományi hadsereg véráldozatát.

A 3. század második felében uralkodó anarchisztikus állapotok között is mind gyakrabban jutott szerep a Vindobonától (Bécs) Aquincumig (Óbuda) terjedő védvonal mentén felállított négy legiónak. Vezetőik - nagyobbára Sirmium (Mitrovica) környékéről származó főtisztek - kiválóan értettek a katonai puccsok megszervezéséhez, s irányításuk alatt a pannoniai legiók megismerték a „történelemcsinálás” minden fortélyát. E több mint fél évszázados időszak Alföldi András szavaival „Pannonia világuralmát” jelentette.

A 3. század végén azonban a pannoniai csapatok jelöltjével szemben császárrá tett. Diocletianus reformjai alapjaiban rendítették meg a hadsereg (s ezen belül elsősorban a Duna menti hadsereg) addigi politikai szerepét: az ekkor létrehozott új tartományrészek, illetve a katonai reform következtében megszervezett új csapategységek már nem képeztek biztos bázist a trónkövetelők számára. Pedig maga a dalmatiai származású Diocletianus is ugyanebből a körből emelkedett ki, társuralkodóival: a pannoniai Maximianusszal, a Romulianumból való Galeriusszal és a Naissusból (Nis) származó Constantiusszal. Ehhez járult a 4. században fokozódó külső fenyegetés, ami együttesen kihúzta a talajt a dunai katonaság politikai törekvései alól.
A kereszténység államvallássá tétele után a pogány vallásossághoz továbbra is ragaszkodó pannoniai csapatok kifejezetten ellentétbe kerültek a keresztény császárokkal, s ez a körülmény már az új birodalmi ideológia szempontjából is hátrányos helyzetet teremtett a pannoniai haderő számára.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a császárság egésze katonai diktatúra lett volna. Campbell szerint az egyszerű római katonák a centuriókig bezárólag nem rendelkeztek közös politikai célokkal: „a csapatok között csaknem teljes volt a politikai tudatosság hiánya”. A hadsereg politikai támogatásának árát a pénzbeli és más juttatások, valamint a társadalmi kiváltságok jelentették.
A katonák egyszerűen olyan embert akartak a trónon látni, akinek szüksége volt a támogatásukra és cserébe kielégítette anyagi igényeiket. Kevésbé volt fontos számukra, hogy a császárt Nerónak vagy Marcus Aureliusnak nevezték, s hogyan intézte az állam belső ügyeit. Ha ugyanezt a tételt megfordítjuk: az elégedetlen hadsereg az állam és a társadalom egészére nézve nem jelentett közvetlen fenyegetést. Ugyanakkor annak sincs közvetlen jele, hogy a hadsereg privilegizált helyzetét annak a társadalmi rétegnek a megsegítésére használta volna fel, amelyből tagjai származtak.

A császárok személyét illetően a hadsereg tagjainál nagy súllyal eshetett a latba a jelölt parancsnoki rátermettsége. Ez akár Vespasianus, akár Traianus példáján is kimutatható, míg az ellenkezőjére jó példa az elpuhult Macrinus esete, akit puhánysága és élvezethajhászó életmódja miatt a katonaság meggyűlölt és elveszejtett, hogy egy nála sokkal rosszabbnak, Heliogabalusnak adja át az uralmat. De vajon egy átlagos katona valóban olyan nagy harcost kívánt, aki sok hadjáratban szolgált, nagy hadizsákmányra és dicsőségre tett szert és azt tovább akarta gyarapítani - ami nagy kockázatot jelentett a hadseregben szolgálóknak; vagy egy kevésbé ambiciózus uralkodót, aki megőrzi a békét és a stabilitást, és nem veszi igénybe túlzottan a hadsereget? Mindkettőre akadt példa. Maximinus Thraxot 238-ban Aquileia több hónapos ostroma alatt ölték meg:
„Néhány katona, akik a Róma-közeli, Alba-hegyi táborból jöttek, és gyermekeket és feleségeket hagytak hátra, úgy határozott, megöli Maximinust, hogy véget érjen ez a hosszú és céltalan ostrom, és a gyűlölt s megvetett zsarnok többé már ne pusztítsa Itáliát. Fényes nappal bátran a sátorhoz mentek, majd testőrei segítségével letépték képmásaikat a hadijelvényekről. Maximinus a fiával együtt kijött a sátorból, hogy beszéljen velük. Ám nem hallgatták meg, azonnal megölték őket.”

Ugyanezek a katonák egy hónappal később az ekkor kikiáltott Pupienus és Balbinus ellen követtek el merényletet. A hadsereg szemében az optimus princeps valószínűleg egy olyan ember lehetett, aki elég erős ahhoz, hogy a belháborúknak elejét vegye, megőrizze a birodalom stabilitását, ugyanakkor a hadsereg privilegizált helyzetét is garantálni tudja Bizonyos helyzetekben szükség volt a császár személyes jelenlétére a hadseregnél, ami járhatott azzal is, hogy elveszíti, de azzal is, hogy növeli népszerűségét a katonák körében. Természetesen ez csak ritka kivétel volt: a katonák legtöbbször csak közvetlen feletteseikkel érintkezhettek.

A római hadsereg - a modern professzionális katonasággal ellentétben, amely el van választva a civil szférától - mélyen be volt ágyazódva az őt körülvevő társadalomba, ezért megértése csakis azon belül lehetséges. A beágyazottság mértékéről és jellegéről azonban erősen megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint a római hadsereg mint „totális intézmény” működött - legalábbis Keleten. Ezt a kifejezést a szociológus Ervin Goffmann vezette be 1961-ben olyan politikai-társadalmi alegységek definiálására, amelyek el vannak vágva a külvilágtól és önmagukban képeznek egy külön társadalmat, a maguk sajátos szociális és kulturális összetevőivel.

Az irodalmi források szerint a katonaság egy nagyon privilegizált, szinte kontroll felett álló csoportot jelentett a Római Birodalomban. A katonák „kiváltságosok” (hones- tiores) voltak, számos privilégiummal: nem szabadott őket ütlegelni, vadállatok elé vetni, bányába zárni és a piszkos munkák (munera sordida) alól is fel voltak mentve. Bár egyes modern kutatók szerint a hadsereget - éppen társadalmi beágyazottsága miatt - a lakosság részéről nem vette körül a gyűlölet és ellenségeskedés légköre, ennek ellentmondani látszik sok-sok olyan dokumentum, amely a katonák civil lakossággal szembeni jogtalanságait, atrocitásait panaszolja fel. Mindenekelőtt itt van Keresztelő János tanúságtétele, aki így feddte meg a hozzá jövő katonákat: „Senkit se háborítsatok, se ne patvarkodjatok, és elégedjetek meg zsoldotokkal.” A visszaélésekre Jézus is utal a Hegyi beszédben: „Aki téged egy mérföldútra kényszerít, menj el vele kettőre!”

Az itt használt angareuó görög kifejezés kifejezetten a katonai kényszermunkára vonatkozik - ezt láthatjuk a kürénéi Simon esetében is, akinek Jézus keresztjét kellett egy római katona parancsára a Golgotára cipelnie. A katonák visszaéléseire különösen sok panasz volt Iudaea mellett Egyiptomból is - nem mintha ezekben a provinciákban rosszabb lett volna a helyzet, mint másutt, hanem inkább csak a forrásadottságoknak köszönhetően.
Tiberius uralma alatt Galatia helytartója lépett fel a katonák rekvirálásai ellen; Domitianus Syria procuratorának írt levelet a katonák visszaélései ellen; a bithyniai Iuliopolis számára Plinius kért mentességet a beszállásolással járó terhek alól; a syriai Phaenae falu lakosainak Iulius Saturninus legatus ígérte meg 185/6-ban, hogy kivizsgálja a katonaság erőszakos rekvirációit; a 3. században a lydiai Mendechora, a thradai Scaptopara, a phrygiai Arague lakosaitól érkeztek panaszlevelek a hadsereg civil lakossággal szembeni brutális bánásmódjáról. (Ugyanide sorolható Apuleius alább, a 13. fejezetben idézett története, amely a 2. századi Achaiában jászódik.)

De még Róma városa sem adott védelmet a hadsereg atrocitásaival szemben, legalábbis ez derül ki Iuvenalis szatírájából, amely a katonaélet „előnyeit” ecseteli a polgári élettel szemben:
„...rád a togás polgár soha ütni nem mer, sőt amikor te vered meg, még letagadja. Nem meri praetornak mutogatni kivert fogait, sem kék arcát a sötét daganattal, s megmaradott egy árva szemét, amiről nem ígér csöpp jót sem az orvos.
(Iuv. Sat. XVI. 8-12.)

Ezek az adatok ellentmondani látszanak Dión Khrüszosztomosz véleményének, aki szerint a római hadsereg olyan, mint a „nyáj pásztora”. A görög szónok mentségére szolgáljon, hogy beszédét a katonái iránt mélyen elkötelezett Traianus császár előtt kellett elmondania:
„Az igazi király természeténél fogva egyaránt szereti barátait, polgártársait és katonáit. Egy olyan uralkodó ugyanis, aki megveti a hadsereget és sohasem, vagy csak ritkán szemléli meg azokat a férfiakat, akik veszélyek közepette fáradoznak királyságáért, s helyette folyvást a haszontalan és fegyvertelen tömegnek hízeleg, aképpen lesz azzal is, mint a pásztorral, aki mit sem akart tudni az őrzésben neki segítő kutyákról; nem táplálta őket és az őrzésben sem volt sohasem együtt velük. Ezzel nemcsak a vadakat, de kutyáit is arra ösztönözte, hogy ne tartóztassák meg magukat a nyájtól. Másrészt az olyan uralkodó, aki kényeztetésével elpuhítja katonáit, ahelyett, hogy parancsaival gyakorlatozásra és kemény munkára szorítaná őket, de nem fordít megfelelő gondot a többi emberre sem, az olyan kormányoshoz hasonlatos, aki a csömörig menő jóllakottsággal és a nappal folytatott alvással rontja el legénységét, ám nincs gondja az utasokra vagy a hajó pusztulására sem.”
(Or. I. 28-29.)

Moses I. Finley már 1984-ben megjelent Háború és Birodalom című cikkében sürgette az ókori háborúk gazdasági következményeinek feltárását. A bevallottan Marx nyomán járó neves oxfordi történész szerint a katonai erő alkalmazása sokkal közvetlenebb kapcsolatban állt a gazdasági növekedéssel, mint bármely más termelési mód. Az ugyancsak marxista Perry Anderson még tovább megy, amikor kijelenti:
„A római köztársaság zsákmányszerző militarizmusa (predatory militarism) a gazdasági felhalmozás fő hajtóereje volt.” A római hadsereg gazdasági szerepét a mai szakiro - dalom két lényeges szempontban látja összegződni: (1) a gazdasági változás motorja a források újraelosztásában, a kereskedelem és a pénzforgalom növelésében játszott nagy szerepet; (2) a hadsereg volt a birodalom gazdaságának legfontosabb csatornája. Alston szerint legalábbis a Keleten állomásozó római hadseregre ez nem vonatkoztatható. A katonák gazdagságának fő forrását a zsold és az annona jelentette: az előbbi azonban állandóan inflálódott. A római katonák sem elég sokan, sem elég gazdagok nem voltak ahhoz, hogy eljátsszák a gazdaság motorjának szerepét. Egyiptomban ráadásul a főváros, Alexandria környékén koncentrálódtak, ahol még kisebb szerepük lehetett.

Forrás: Grüll Tibor - Az utolsó Birodalom