logo

XX Februarius AD

Karthágó alapítása I. rész

Karthágó eredete a libanoni és a szíriai partokon épült föníciai városokra nyúlik vissza, amelyek ezer mérfölddel voltak keletebbre. Története azt az egyetlen ókori esetet példázza, amikor egy népnek a Közel-Keletről sikerült tartósan behatolnia a Földközi-tenger medencéjének nyugati felébe. Hasonló eset csak sokkal később ismétlődött meg, amikor Mohamed korában az arabok meghódították Észak-Afrikát.

A föníciaiak nyugati irányú mozgását - miként valamivel később a görögökét is - az a körülmény könnyítette meg, hogy a mediterrán világ nyugati felének népei a civilizáció alacsonyabb fokán álltak és katonai tekintetben gyengébbek voltak, mint a keletebbre lakó népek. A föníciaiak esetében ez a körülmény azért játszott fontos szerepet, mert kolóniáikat kereskedelmük védelmére alapították, s nem rendelkeztek elegendő katonai erővel ahhoz, hogy ellenséges környezetben nagy kiterjedésű gyarmatokat létesíthessenek.
Kereskedelmi utazásaik célja az volt, hogy ezüstöt és ónt szerezzenek a mai Dél-Spanyolországban. Ám az ókorban a hajózás kockázatos vállalkozás volt, s a hajósok lehetőleg ahhoz a szabályhoz tartották magukat, hogy mindig lássák a szárazföldet, éjszakára pedig horgonyt vessenek valahol. A föníciai tengerészek is az észak-afrikai partvonal mentén hajóztak, s azt hamarosan elég jól megismerték. De nem kétséges, hogy ők is éppoly barátságtalannak találták, mint később a görögök meg a rómaiak. Látták, hogy sok a meredek szirt, a dűne, rendkívül kevés a kikötésre alkalmas hely, s azok sem nyújtanak védelmet az északi szelek ellen.

Beljebb sem volt barátságosabb a vidék; csupán egy-két folyón lehetett behatolni, mivel hosszú távolságra hegyláncok futnak a partvidékkel párhuzamosan. Észak-Afrika az ókorban híres volt arról, hogy ott rengeteg vadállat él (köztük olyanok, amelyek ma már kipusztultak arról a területről) - elefántok, oroszlánok, párducok, hiénák és medvék. Csupán a partvidék néhány része volt alkalmas földművelésre, s így nem meglepő, hogy ezek közül a legnagyobb területen - Tunézia északi vidékén - helyezkedett el a föníciaiaknak majdnem minden jelentős afrikai kolóniája.
A klíma nem sokban különbözhetett a maitól; a jelenleg meddő területek a római időkben termőföldek voltak, mivel akkoriban jobban kihasználták az elérhető vizet, amivel újabban csak néhány évtized óta próbálkoznak. A tengerpart közvetlen szomszédságában az esőzés kedvezett mindenféle gyümölcsfa termesztésének, beljebb pedig a Medjerda és a Miliana völgyében intenzív gabonatermesztés folyt. A nyarak akkor is szárazak és forrók voltak, a telek enyhék, időszakos esőzéssel, néha felhőszakadásokkal; katasztrófa olyankor fenyegetett, ha - főleg tavasszal - elmaradt az eső.

Amikor a föníciaiak először keresték fel Észak-Afrikát, a bennszülött lakosok az anyagi civilizációnak még alacsonyabb fokán álltak, mint a Földközi-tenger medencéjének nyugati részén élő többi nép. Ez nagymértékben azzal magyarázható, hogy a Szaharától északra fekvő terület a történelem korai időszakában jóformán teljesen el volt zárva a mediterrán világ keleti és északi részein lakó népek mozgalmaitól, következésképpen azok fejlettebb technikája sem jutott el hozzájuk.
Déli irányban a Szahara állta útjukat, más sivatagok pedig - és a nagy távolságok - minimálisra csökkentették Észak-Afrika és a Nílus-völgy kapcsolatait. A Földközi-tenger persze nem volt járhatatlan, de az észak-afrikai partok vajmi kevés vonzó tulajdonsággal rendelkeztek ahhoz, hogy odacsábítsák a vándorútra kelt embereket.

Az egész vidék lakossága egy nyelvet beszélt, abból fejlődtek ki a mai berber dialektusok. A közös nyelv oka valószínűleg az volt, hogy ott ugyanaz a nép hosszú idő óta lakott. Kevésbé valószínű, hogy valamely hódító törzs kényszerítette a többiekre is a maga nyelvét. De a hegyláncok akadályozták a közlekedést, folyó pedig kevés van arrafelé - ennek következtében nem alakult ki egységes állam, s később még a rómaiak is csak nagy nehézségek árán tudták fenntartani észak-afrikai provinciájuk egységét.
Az ásványkincsek hiánya miatt sem tudott a lakosság az anyagi kultúra fejlettebb fokára emelkedni, s a föníciaiak megjelenésekor még nem jutott ki a kőkorszakból. Egy része letelepült életmódot folytatott - főként Tunéziában -, a többség azonban apró törzsekre forgácsolódva élt, félnomád állapotban, s pásztorkodó állattenyésztésből tartotta fenn magát. Később, a bevándorlók magasabb rendű civilizációjának ösztönző hatására, egyes törzsek viszonylag nagy államokká alakultak, de ezek az államok sem voltak tulajdonképpen egyebek, mint földrajzilag pontosan körülhatárolt területek.

Amikor megjelentek a föníciaiak, hogy hajóik számára telepeket, áruraktárakat, ivóvíz- és élelmiszer-felvevő állomásokat létesítsenek, elsősorban olyan helyeket kerestek, amelyek a tenger felől könnyen megközelíthetők, de a belföld irányából esetleg várható ellenséges támadások számára megközelíthetetlenek. Főleg olyan parti szigeteket vagy sziklás félszigeteket szemeltek ki maguknak, ahol kikötésre alkalmas, fövenyes partú öblöket találtak.
Karthágó fekvése is ezeknek a szempontoknak felelt meg, de azon felül még egy előnye volt - lehetővé tette, hogy a karthágóiak behatoljanak a környező tengerpart termékeny vidékeire, sőt beljebb is. Erre a terjeszkedésre azonban csak jóval Karthágó megalapítása után került sor, amikor a karthágóiak ezt szükségesnek és kívánatosnak tartották.
A település egy olyan félsziget végén épült, amely keleti irányban nyúlik be a Földközi-tengerbe, a mai Cape Carthage félsziget végén, ahol jelenleg a Sidi bou Said nevű falu található. A félszigetet földnyelv kötötte össze a szárazfölddel. A földnyelv legkeskenyebb része kéthárom mérföld széles volt, s délen a Tuniszi-tó (El Bahira), északon pedig a Sebka er Riana határolta, amely az ókorban tengeröböl volt.
A Cape Carthage északnyugati és délkeleti oldalán fövenyes partok húzódnak; mögöttük enyhén emelkedő lankák kezdődnek, melyeknek legmagasabb pontja a mintegy 200 láb magas St. Louis-domb. Ez a magaslat, mely még egy mérföldnyire sincs a tengertől, kétségkívül Karthágó legrégibb erődítménye - a Bürsza - volt.

A parti szakaszok nagy része ki van téve az északról és keletről jövő szeleknek, az El Kram nevű kis parti öböl kivételével, amely délnek néz, s egy keletről kinyúló földnyelv védi a szelektől. Aligha lehet kételkedni abban, hogy a föníciai kereskedők ezen a védett helyen kötöttek ki először, s hogy a legkorábbi telepesek is itt szálltak partra. Ettől az öböltől befelé épült Karthágó mesterséges kikötője. Tőle keletre, alig 100 yard távolságban tárták fel nemrég a „Tanit szentélye" nevű, kultikus célokat szolgáló körzetet, amelyet talán még az első telepesek létesítettek. A hagyomány Bürsza megépítését a település legkorábbi szakaszára teszi, s nem kétséges, hogy a telepesek mindjárt felismerték a vár helyének védhetőségét. Az egész félsziget védelmére egyelőre nem gondolhattak; ezt csak jóval később lehetett megvalósítani, amikor a lakosság száma jelentősen megnövekedett.
Itt született meg az a város, amely gazdagságban és hatalomban messze maga mögött hagyta Fönícia minden városát, s még akkor is megőrizte ősi nyelvét, ősi kultúráját, amikor az keleten már rég elenyészett. Valószínűleg már a kezdet kezdetén a legnagyobb kolónia volt, mert föníciai neve - Kart-Hadasht - „új várost" jelent. A föníciai gyarmatosokat a görögök és a rómaiak elismerték ugyan, de nem szerették. Igen sok, fölöttébb spekulatív jellegű írásmű jelent meg róluk a múlt évszázadban, amikor a legvalószínűtlenebb összefüggésekben is „föníciai befolyást" láttak, aminek részint az volt az oka, hogy a föníciai kereskedelem expanziójának arányait eltúlozták, részint pedig az a körülmény, hogy a föníciai gyártmányú árucikkek pontos felismerése és azonosítása meglehetősen nehéz feladat. Még mindig igen hézagosak a föníciai archeológiával kapcsolatos ismereteink. Főleg arról a korról tudunk keveset, amelyben a föníciaiak a legaktívabbak voltak. Hajlunk afelé, hogy szerepüket a mediterrán világra gyakorolt befolyásra korlátozzuk, de mellőzzük vívmányaik és eredményeik értékelését, amelyek pedig igen jelentősek, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy azokat egy maroknyi nép érte el.

A föníciaiak azt a területsávot lakták, amely a tenger és a libanoni meg a galileai hegyek között húzódik. A legsűrűbben lakott részt, amely 130 mérföldnél nem volt hosszabb, északon az Eleutherosz folyó, délen a Karmel-hegy határolta. Ezen a szűk területen öt jelentékeny város virágzott: Akko, Türosz, Szidón, Berütosz és Büblosz. Akko nem volt olyan erős, mint a többiek, s egy ideig hol föníciai, hol izraeli ellenőrzés alatt állott; Izrael az i. e. tizenkettedik században lépett erre a területre. Az Eleutherosz folyó völgyétől északra is voltak egyes elszigetelt föníciai települések, például Aradosz és Ugarit, de a Kasziosz-hegytől északra már nem laktak föníciaiak.
Noha Fönícia keskeny partszegélye termékeny és jól öntözött terület volt, nem fér hozzá kétség, hogy a föníciaiak már történelmük korai szakaszában kereskedelemmel biztosították jobb megélhetésüket. Ennek kedvezett földrajzi helyzetük, mivel területükön haladt át az a karavánút, amely Egyiptomból vezetett északra, Kis-Ázsiába. Azonkívül ott voltak egy másik karavánút végén, amely Mezopotámia felől haladt a Földközi-tenger partjáig. Rendelkeztek olyan nyersanyag-termékekkel, melyeket eladhattak vagy más árucikkekre becserélhettek. A libanoni cédrusok és más fafajták nagy keresletnek örvendtek Egyiptomban; a Földközi-tenger finom homokjának felhasználásával készült föníciai üvegedények igen jó piacot találtak keleten; a bíborkagylóból előállított sötétvörös festőanyag még ezeknél is híresebb volt.

A föníciaiak a kanaaniták egyik ágát alkották, akik Palesztina nagy részét benépesítették, mielőtt a zsidók meghódították ezt a földet. De mind a kana-anita, mind a héber nyelv az északnyugati semita csoport dialektusa volt, s igen közeli rokonságban állott egymással. A föníciaiak i. e. i 500 előtt telepedtek le a területükön; valahonnan dél felől vándoroltak oda, valószínűleg a Vörös-tenger felső vidékéről. Fönícia már előttük is lakott föld volt, de őslakóiról keveset tudunk, kivéve azokról, akik Bübloszt és Ugaritot alapították.
A föníciaiak „Kanaan"-nak nevezték el új hazájukat, de mint nép a „szidóni" nevet viselték. Ezt az elnevezést megtaláljuk Homérosz eposzaiban, s az Ótestamentum egy türoszi királyt így aposztrofál: „a szidóniak királya". Mi a görögök nyomán nevezzük őket föníciaiaknak. A név talán egyiptomi eredetű, bár rendszerint egy olyan görög szóval magyarázzák, amelynek jelentése „vörös". E feltevés szerint a görögök azért nevezték el őket így, mivel a vörös festőanyag volt a legnevezetesebb termékük.

Valamennyi föníciai település várossá fejlődött, mindegyiket saját királya kormányozta, s mindegyik független volt a szomszédaitól. Történelmük első évezredében - sőt még később is - valamennyit szoros kapcsolat fűzte Egyiptomhoz. Az egyiptomiak ugyanis, már történelmük legkorábbi szakaszaiban, külföldről voltak kénytelenek faanyagot importálni, hogy nagyobb hajókat építhessenek, és ebben a tekintetben Fönícia volt a legalkalmasabb nyersanyagforrásuk. Ennek folytán Büblosz, amely legközelebb feküdt a nagy erdőségekhez, a legkorábbi szakaszban a legjelentősebb várossá fejlődött, s művészetében, de életének egyéb területein is igen erősen érvényesült az egyiptomi befolyás.
Bizonyosra vehető, hogy a föníciai városok hosszú időn keresztül Egyiptom vazallus-államai voltak. Az egyiptomi hatalom i. e. 1700 és 1500 között a hanyatlás stádiumába került ugyan, de újra megszilárdította III. Thutmoszisz fáraó (kb. i. e. 1503-145o), aki fennhatósága alá vonta a levantei tengerpartot egészen Antiochiáig, sőt a belső területek nagy részét is meghódította. Több mint egy évszázadig az egyiptomi uralom erősebb volt ezen a területen, mint valaha, és a vazallus-államoktól jelentős adókat hajtott be. Mindemellett Fönícia kereskedő városainak gazdaságilag előnyös volt, hogy egy nagy birodalomhoz tartoztak, amely nagyobb biztonságot is nyújtott nekik. Egyébiránt az egyiptomi birodalmon kívül is létesítettek kereskedelmi kapcsolatokat: Cipruson, Krétán, Mezopotámiában.

A tizennegyedik században Egyiptom hatalma ismét hanyatlásnak indult: gyenge uralkodók váltogatták egymást, a kisázsiai hettita birodalom erősen szorongatta őket, egyre nehezebben tudták fennhatóságuk alatt tartani a különféle mozgolódó népeket, s a bajokat a szíriai meg az arab pusztai nomádok gyakori betörései is tetézték. Egyiptom hatalma új erőre kapott ugyan II. Ramszesz alatt (kb. i. e. 1292-1224), de ez csak rövid ideig tartott, mert hatalmas változások következtek be az egész Közép-Keleten.
A hettita birodalom székvárosát, az anatóliai Boghazköjt barbár hódítók dúlták fel, s e birodalom kisázsiai hegemóniája összeomlott. Egy nemzedék idejére akkora zűrzavar és pusztulás következett ezután, hogy az addig viruló bronzkori civilizáció majdnem teljesen elenyészett. Barbár népek dúltak-raboltak, akiket az egyiptomi feljegyzések „tengeri népeknek" neveztek; hadjárataikat sok tekintetben a római birodalom területére betörő germán törzsek vállalkozásaihoz lehet hasonlítani. Eredetükről vajmi keveset tudunk, bár az egyiptomi forrásokban szereplő, meglehetősen homályos törzsi neveikkel kapcsolatban számos feltevés látott napvilágot.
Némelyik ilyen nép vagy törzs tengeren érkezett a levantei partvidékre, mások szárazföldi úton nyomultak oda. Egyetlen csoportjukat sikerült csupán azonosítani az úgynevezett filiszteusokkal, akik vándorlásuk végén Palesztina déli részén telepedtek le. A tizenkettedik század elején ezek a „tengeri népek" nemegyszer végigpusztították Szíriát és Palesztinát, sőt még Egyiptomig is elkalandoztak, s igen sok ősi civilizációs központot feldúltak. Föníciában bevették Ugaritot és Aradoszt; úgy látszik, Szidón viszonylag kis károk árán megmenekült. Berütosz alkalmasint elpusztult, mivel csak több száz év múltán hallatott ismét magáról, Büblosz pedig soha többé nem került vissza a föníciai városok élére. Más fontos városok is elpusztultak, többek között Aleppo és Karkemis a tengerparttól távolabb, valamint Alalakh, egy szíriai kikötőváros.

A támadókat Egyiptomból elűzték ugyan, de azok végleg megtörték azt a hegemóniát, amelyet az egyiptomiak addig Palesztina és Dél-Szíria különféle államai fölött gyakoroltak. A kaotikus állapotokat nyilván erősen megsínylették a föníciaiak. A szárazföld belsejében élő rokonaikat, a kanaanitákat pedig az izraeliták fokozatosan kiszorították városaikból. Ez az egész népvándorlás mintegy előzménye volt azoknak a görögországi eseményeknek, amelyek során elpusztult a mükénéi civilizáció. Véget vetett a bronzkornak, és új kort nyitott meg, a vaskorszakot, amelyben a réz és a bronz további használata mellett megjelent a vas, mégpedig elegendő mennyiségben ahhoz, hogy jelentős változásokat idézhessen elő a fegyverzetekben és a földművelésben.
A megváltozott helyzet bizonyos értelemben előnyükre vált azoknak, akiknek sikerült átvészelniük a rabló hadjáratokat - tudniillik megszabadultak a fáraók hatalmától. Ezt a függetlenné válást igen világosan mutatja az az egyiptomi feljegyzés, amelyet „Wen Ammon jelentése" néven ismerünk. Wen Ammon királyi hivatalnok volt a tizenegyedik század közepén, s azt a megbízatást kapta, hogy Büblosztól próbáljon némi cédrusfa-mennyiséget kicsikarni. Dor-ban kirabolták, Cipruson kis híján megölték, és csak a legnagyobb nehézségek árán tudta elérni, hogy beszélhessen Büblosz királyával. Mai kutatóktól gyakran hallani azt a véleményt, hogy a föníciai városok egy csapásra ismét elérték előbbi virágzásuk színvonalát, de az ilyen állításokat óvatosan kell fogadni.

A föníciai civilizációra fényt vető archeológiai leletek többsége a bronzkorból való, s igen kevés a lehetőség annak megállapítására, milyenek voltak a viszonyok a vaskor első századaiban. Másfelől azonban bizonyos, hogy a Gaza és Joppa (Jaffa) között levő öt nagy várost birtokló filiszteusok jelentős hatalmat gyakoroltak a levantei partvidéken, és valóban gátolták Egyiptom és az észak kereskedelmi kapcsolatait. A föníciaiak és az izraeliták szövetsége, mely a tizedik században jött létre, ellenük irányult.
Az Ótestamentum szerint e századokban a belső vidékeken időnként összecsapásokra került sor az izraeliták és szomszédaik - moabiták, ammoniták, kanaaniták, filiszteusok, midianiták - között. Az ásatások pedig azt mutatják, hogy a Jeruzsálemtől néhány mérfölddel északra fekvő Bethelt négyszer dúlták fel a tizenkettedik és tizenegyedik század folyamán.

Igaz, a keleti civilizáció általános anyagi színvonala az említett időszakokban nem süllyedt olyan mélyre, mint Görögországban, ahol Mükéné lerombolását valóban a „sötétség korszaka" követte. A tizedik századi föníciai civilizáció érdemeire vallanak azok a hatalmas és ízléssel tervezett építmények, amelyeket Palesztinában emeltettek. Mindamellett kockázatos volna a föníciaiak tengeren túli expanzióját korai időszakra datálni olyan feltevés alapján, hogy Fönícia városai szinte tüstént felvirágoztak, mihelyt megszabadultak az egyiptomi fennhatóságtól. Az ókorban gyenge és érzékeny növény volt a kereskedelem, megsínylette a háborús zűrzavarok hosszú időszakait, nagy hátrányára azoknak az államoknak, melyeknek életében fontos szerepet játszott.

A Levantén kialakult új helyzetben nem Szidón vagy Berütosz, hanemTürosz került a föníciai városok élére. Ez a város sziklás szigeten épült, néhány száz yardnyira a tengertől, és már kezdettől fogva hajóira volt utalva, minthogy a szigeten nem fakadt forrásvíz. Egy föníciai eredetű hagyomány szerint Aszkalon királya leverte a szidóniakat, mire azok elhajóztak, s megalapították Türoszt. A görögök szerint ez a Trója pusztulását megelőző évben történt, ami az i. e. 1194-es esztendőnek felel meg. Egy másik hagyomány hozzávetőleg ugyanerre az időre teszi Türosz első királyának uralkodását.
Az említett év azonban nem lehet Türosz alapításának valódi időpontja, mivel a város minden bizonnyal sokkal régebbi, de a hagyományok valószínűleg a város fejlődése valamely döntő szakaszának emlékét őrzik. Feltehetőleg Szidón súlyos károkat szenvedett a „tengeri népek" portyázásaitól; majd ezek elvonulása után oly nagy anarchia támadt, hogy a lakosság egy része Türoszba települt át, mely a lélekszám-gyarapodás folytán megerősödött. Figyelemre méltó körülmény, hogy a Szidón legyőzőjeként emlegetett Aszkalon a filiszteusok egyik városa volt.

Amit Türosz és általában Fönícia nyolcadik század előtti történetéből tudunk, azt főleg az Ótestamentumból és asszír feljegyzésekből merítjük. A legjobban ismert tény Hiram türoszi király (kb. i. e. 969-936) és Salamon király szövetsége. Azt is tudjuk, hogy az utána következő két évszázadban szoros kapcsolat volt Türosz és Izrael között. Valószínű, hogy Türosz Hiram idejétől a hetedik századig bizonyos hegemóniát gyakorolt Föníciának majdnem valamennyi városa fölött.
A közös súlyrendszer és egyéb mértékrendszerek miatt ma még nem tudjuk egymástól megkülönböztetni az egyes városokban előállított termékeket. Fönícia virágzását nem csökkentette, hanem inkább fokozta az asszír uralom, amelyet 745 és 727 között teremtett meg Levantén III. Tiglatpileszár. Az erélyesebb asszír uralkodóknak Türosz már előbb is fizetett időnként adót - gyapjút, fémet, cédrusfát.

Igaz ugyan, hogy az ókor keleti birodalmai között az asszír uralom volt a legkegyetlenebb és a legpusztítóbb, de a türosziak szempontjából volt egy előnye - bizonyos rendet teremtett a szíriai apró államocskák között, és megnövelte Türosz fontosságát, mert mindaz, amit a kereskedő karavánok a Közép-Keletről hoztak, Türoszban lelt felvevő piacra. A türoszi uralkodók nem mindig voltak lojálisak Asszíria iránt, amely igen súlyos adókat vetett ki a városra. Azt tették, amit elődeik az i. e. második évezredben, az egyiptomi fennhatóság korában - a gyengeség legkisebb jelének láttán megpróbálták kiharcolni a teljes függetlenséget. Amikor azonban az asszírok megtorlással fenyegetőztek és követeléseiknek a számbeli túlerő adott nyomatékot, nem kockáztatták meg a végpusztulást, amely oly gyakran volt a sorsa azoknak, akik a végsőkig ellenálltak Asszíriának.
Türosz többször is majdnem bevehetetlen szigethelyzetének és hajósai ügyességének köszönhette fennmaradását. Ez történt nem sokkal a 700-as esztendő előtt is, amikor öt évig állt egy ostromot - bár ilyen körülmények között aligha lehetett az nagyon kemény ostrom -, s végül sikerült méltányos békefeltételeket kivívnia, miután a felkelést vezető király elmenekült. Ézsaiás próféta egyik jövendölésében „koronás városnak" nevezi Türoszt, „amelynek kereskedői fejedelmek, és kalmárjai a földnek tiszteletesei" (23. fej. 8. vers. Károli-féle fordítás).




Folytatás: Karthágó alapítása II. rész