logo

XXII Junius AD

Pilatus levele Tiberius császárnak Jézusról

Tiberius Császárhoz, Róma Urához

Üdvözlégy nemes Uralkodó!

A tartományomban lezajlott utolsó néhány nap eseményei olyan jellegűek voltak, hogy teljes részletességgel be fogok számolni úgy ahogy történtek, mivel nem lennék meglepve ha az idők folyamán, megváltoztathatják nemzetünk sorsát, mert újabban úgy tűnik, hogy minden isten kegye elfordult tőlünk. Majdnem hogy azt mondom, hogy Átkozott legyen az a nap amelyen Vallerius Flaceus-t követtem Júdea kormányzásában, mert azóta életem állandó kellemetlenség és gyötrelem.

Jeruzsálembe érkeztemkor, elfoglaltam a Praetoriumot és elrendeltem, hogy ragyogó lakomát készítsenek el, amelyre meghívtam Galilea tetrarkáját a főpappal és tisztségviselőivel. A kijelölt időben egyetlen vendég sem jelent meg. Ezt személyemnek és az általam képviselt egész kormánynak szóló sértésnek tekintettem. Egy néhány nap múlva a főpap kegyeskedett meglátogatni.
Magatartása komor és hamis volt. Azzal ámított, hogy vallása megtiltotta, neki és beosztottjainak, hogy a rómaiakkal egy asztalnál üljenek és iddogáljanak, de ez csak álszenteskedő látszat volt, mert arckifejezése elárulta a képmutatását. Noha célszerűnek találtam elfogadni a mentségét, attól a pillanattól meg voltam róla győződve, hogy a legyőzött a győztesek ellenségének kiáltotta ki magát és figyelmeztetni akarom a rómaiakat, hogy legyenek résen,ennek az országnak a főpapjaival szemben. Azért, hogy dúskáló életük és rangjuk legyen, a saját anyjukat elárulnák. Úgy tűnik, hogy a meghódított városok közül Jeruzsálemet lehet a legnehezebben kormányozni.

Az emberek olyan forrongók,hogy minden pillanatban lázadástól tartok. Nincs elegendő katonám, hogy elfojtsam. Csak egy századosom és száz emberem van. Kértem erősítést Szíria elöljárójától, aki tudatta velem, hogy alig van elegendő embere arra, hogy a saját tartományát megvédje. Attól tartok, hogy az az olthatatlan hódítási szomj, amivel erőnkön túl terjesszük birodalmunkat, anélkül, hogy meg tudnánk védeni, lesz az egészkormányunk végső bukásának az oka. A tömegektől elzárva éltem, mert nem tudom, hogy azok a papok mire képesek rávenni a csőcseléket, de mégis arra törekedtem, hogy amennyire tudtam megbizonyosodjam a nép gondolkodásáról és az álláspontjáról.
A fülembe jutott különböző híresztelésekből volt egy, amely különösen megragadta a figyelmemet. Azt mondták, hogy egy fiatal ember jelent meg Galileában, kenetteljesen új törvényt hirdetve annak az Istennek a nevében, aki küldötte. Először attól a veszélytől tartottam, hogy az volt a terve, hogy felkavarja a népet ar ómaiak ellen, de félelmem hamarosan eloszlott.

Názáreti Jézus úgy beszélt, mint aki inkább a rómaiak barátja, mint a zsidóké. Egy nap Siloe nevű helyiség mellett haladtam el, ahol nagy tömeg verődött össze. A csoport közepén egy fiatal embert vettem észre, aki a fának dűlve nyugodtan beszélt a sokasághoz. Azt mondták Jézus volt. Ezt könnyen gyaníthattam volna, mert oly nagy volt a különbség közte és hallgatósága között. Aranyló haja és szakálla mennyei megjelenést kölcsönöztek külsejének. Körülbelül harminc évesnek látszott. Soha nem láttam kedvesebb vagy higgadtabb arckifejezést. Micsoda ellentét közte és fekete szakállú,barna bőrű hallgatói között.
Nem akarván jelenlétemmel félbeszakítani, folytattam utamat, de intettem a titkáromnak, hogy álljon be a csoportba és hallgatóddzék. A titkáromat Manliusnak hívják. Ő azon összeesküvők főnökének az unokája, akik Catalinára várva Eturiában táboroztak.

Manlius már régóta Júdeában élt és jól beszélte a hébernyelvet. Hű emberem volt, aki ki érdemelte a bizalmamat. Amikor Preatoriumba értem, Manlius már ott volt és elmondta nekem, hogy mit mondott Jézus Siloe-ban.Soha még nem olvastam a filozófusok műveiben semmi olyat, amit Jézus bölcsmondásaihoz lehet hasonlítani. A lázongó zsidóknak, egyike akikből oly sok van Jeruzsálemben, megkérdezvén Jézust, hogy, hogy törvényes-e a császárnak adózni, azt felelte: ”add meg a Császárnak azt ami a Császáré, és az Istennek azt ami az Istené.”

A szavaiból áradó bölcsességének tudom be, hogy oly sok szabadságot adtam meg a Názáretinek, hiszen hatalmamban lett volna letartóztatni és Pontusba száműzni,de az ellent mondott volna az embereket igazságossággal kezelő bánásmódnak,amely mindenkor a római kormányt jellemezte. Ez az ember sem nem lázított, sem nem lázadt; védelmembe vettem, talán a tudta nélkül. Pretóriumi mandátum nélkül, szabadon beszélhetett, cselekedhetett, összegyűjthette és beszédet intézhetett a néphez, és tanítványokat választhatott. Ha valaha is megtörténne(az istenek mentsenek meg attól a szerencsétlenségtől), mondom, ha valaha megtörténne, hogy őseink vallását Jézus vallása kiszorítja, akkor Róma korai halálát ennek a nemes béketűrésnek lehet majd betudni, míg én szerencsétlen nyomorult annak voltam az eszköze amit a zsidók Gondviselésnek és mi végzetnek nevezünk.

Ez a Jézusnak engedélyezett korlátlan szabadság ingerelte a zsidókat – nem a szegényeket, hanem a gazdagokat és hatalmasokat. Az igaz, hogy Jézus keményen kezelte az utóbbiakat, és ez volt egyik politikai oka, véleményem szerint, hogy nem korlátoztam a Názáreti szabadságjogait. ”Írástudók és farizeusok” szokta mondani nekik ” vipera fajzat vagytok, kifestett síremlékekhez vagytok hasonlóak, jól néztek ki az emberek szemében, de a halállakozik bennetek.” Máskor pedig lefitymálta az gazdagok és fennhéjázók alamizsnáit mondván, hogy a szegények garasa kedvesebb volt az Isten előtt. Naponta panaszkodtak a Praetoriumban Jézusszemtelen megjegyzései ellen.

Sőt még meg is súgták nekem, hogy szerencsétlenség fogja őt érni, hogy ez nem az első eset lenne, hogy Jeruzsálem megkövezte volt azokat, akik prófétáknak nevezték magukat: Cézártól akarnak majd engedély kérni. Azonban a Szenátus jóváhagyta magatartásomat és ígéretet kaptam a csapat megerősítésekre, a Pártosi Háború végeztével.
Lévén túl gyenge ahhoz, hogy egy zendülést elfojtsak, olyan lépésre szántam el magam, amelytől azt reméltem, hogy helyreállítja a város nyugalmát anélkül,hogy a Praetoriumot megalázó engedményekre kényszerítené.
Levélben, meghívtam Jézust interjúra a Praetoriumba. Eljött. Tudod, hogy ereimben spanyollal vegyült római vér folyik, amely éppen úgy nem ismer félelmet, mint érzelmi gyengeséget. Amikor a názáreti megjelent, a palotateremben sétáltam, és a lábaimat mintha vaskezek ragasztották volna a márványpadlózathoz, és én minden végtagomban reszkettem, mint egy bűnösnek talált vádlott, annak ellenére, hogy ő oly nyugodt volt, mint maga az ártatlanság. Amikor hozzám ért, megállt és jelt adott, mintha azt mondta volna ”itt vagyok”, noha egy szót sem szólt. Egy darabig csodálattal és félelemmel vegyes tisztelettel szemléltem ezt, az isteneinket és hőseinket megmintázó festőink előtt ismeretlen, rendkívüli emberpéldányt.

Semmi taszító vonás nem volt benne, mégis túlságosan megilletődött és tétovavoltam ahhoz, hogy megközelítsem.
– Jézus – szóltam hozzá végül is, és nem forgott a nyelvem. – Názáreti Jézus, az elmúlt három esztendőben bőséges szólásszabadságot engedtem meg Neked, de nem bánom. Szavaid a bölcsszavai, nem tudom, hogy olvastad-e Szókratészt vagy Platónt, de azt tudom,hogy előadásaidban az a felséges egyszerűség van, amely messze azon filozófusok fölé emel.
A Császár tud Rólad és én mint alázatos képviselője ebben az országban örülök, hogy megadtam Neked ezt a szabadságot, amelyet olyannyira kiérdemelsz. Azonban nem rejthetem el előled, hogy előadásaid hatalmas és meggyökerezett ellenségeket támasztottak ellened. Nemis meglepő, Szókratésznak is meg voltak az ellenségei, és gyűlöletük áldozatává lett. A tiéid kétszeresen fel vannak bőszülve – ellened, hogy előadásaid olyan szigorúan ítélik el viselkedésüket: ellenem, a Neked megadott szabadság miatt. Még azzal is vádolnak, hogy közvetve szövetségben vagyok Veled, hogy a hébereket megfosszam még attól a kis polgárjogi hatalomtól, amit Róma meghagyott nekik. Az a kérésem – nem azt mondom, hogy parancsom –, hogy legyél körültekintőbb és mérsékeltebb az előadásaid folyamán a jövőben, és tapintatosabb velük szemben, nehogy felkeltsd ellenségeid önérzetét és fellázítsák ellened az ostobanépséget, és arra kényszeríts, hogy a törvény erejét alkalmazzam.

Nyugodtan válaszolt a Názáreti.
– Földi herceg, szavaid nem igazi bölcsességből fakadnak. Parancsolj az áradatnak, hogy álljon meg a hegyszakadék közepén: gyökerestől fogja kitépni a fákat a völgyben. A zuhatag azt fogja felelni, hogy a természetes a Teremtő törvényeit követi. Csak az Isten tudja, merre folynak az áradatvizei. Bizony, bizony, mondom Neked, hogy mielőtt Sharon rózsája (jerikói rózsa, ford.) kivirágzik, az igaznak vére ontatik.
– Nem fog a véred ontatni – szóltam mély felindulással – bölcsességed sokkal becsesebbé tesz szememben, mint a dölyfös és zavargó farizeusok, akik visszaélnek a Rómától kapott szabadsággal. Cézár ellen esküsznek össze, ésk egyességét félelemmé alakítják át, belebeszélvén a tanulatlanokba, hogy Cézárzsarnok és tönkre akarja őket tenni. Pimasz csirkefogók! Nem veszik észre, hogy Tiberis farkasa néha báránybőrbe öltözik, hogy elérje gonosz terveit. Megfoglak védeni tőlük.

A Praetoriumom lesz éjjel és nappal a szent menedéked. Jézus mit sem törődve megrázta a fejét és megfontolt isteni mosollyal így szólt:
– Amikor eljön az a nap, akkor az ember fiának nem lesz menedéke sem a földön,sem a föld alatt. Az igazak menedéke ott van – mutatott az égre. – Ami a próféták könyveiben megíratott,annak be kell teljesednie.
– Fiatal ember – válaszoltam szelíden, –le fogsz kötelezni azzal, hogy kéréseimet most parancsként veszed. A tartomány,amelynek békéje az én gondjaimra van bízva megköveteli. Több mérsékletességet kell követned előadásaidban. Ne szegd meg a parancsomat. A következményekkel tisztában vagy. Kísérjen boldogság. Isten veled.
– Földi herceg – felelte Jézus – nem azért jöttem, hogy háborút hozzak a világnak, ha-nem békét, szeretetet és jótékonyságot. Azon a napon születtem,amelyiken Augusztus császár békét teremtett a római világban. Az üldözések nem tőlem erednek. Másoktól várom, és az utat megmutató Atyám akaratának engedelmeskedve fogom fogadni. Fogd féken tehát világi okoskodásodat. Nem adatott meg Neked a hatalom, hogy feltartóztasd az áldozatot az engesztelésszentélye előtt.

Így szólván, mint egy fényes árnyék eltűnt a palotaterem függönyei mögött, nagymegkönnyebbülésemre, mert súlyos terhet éreztem magamon, amitől nem tudtam jelenlétében megszabadulni. Jézus ellenségei, hogy bosszújukat kitöltsék a Názáretin, Heródeshez fordultak, aki akkor Galileában uralkodott. Ha saját hajlandóságát követte volna Heródes, akkor parancsot adott volna Jézus azonnali kivégzésére, de noha királyi méltóságára sokat adott, habozott olyasmit tenni, ami esetleg csökkenthette befolyását a Szenátusban, avagy mintén, tartott Jézustól. De római tiszthez nem illő, hogy egy zsidótól megijedjen. Ezt megelőzően, Heródes egyszer bejött hozzám a Praetóriumba, és egy üres beszélgetés után, távozásra emelkedvén, megkérdezte, hogy mivolt a véleményem a Názáretiről. Azt feleltem, hogy azon nagy filozófusok egyikének tűnik, amelyet nagy nemzetek néha kitermelnek, hogy a tanai semmiképpen sem szentségtörőek, hogy Róma szándéka az, meghagyja neki azt a szólásszabadságot,amelyeket tettei megindokolnak. Heródes rosszindulatúan mosolygott és gúnyos tiszteletadással köszönve, eltávozott.

Közeledett a zsidók nagy ünnepe és az volt a cél, hogy megragadják az alkalmat arra a népszerű ujjongásra, ami a Hosszúnapok ünnepségein ilyenkor kifejezésre jut. A város csordulásig megtelt a Názáreti halálát követelő, kavargó népséggel. Követeim tudomásomra hozták, hogy felhasználták a templom kincseit a nép megvesztegetésére. Közeledett a veszély. Egy római századost inzultáltak. Százgyalogosért és ugyan-annyi lovaskatonáért írtam Szíria helytartójának. Kitért előle. A lázongó város közepette egyedül, és túl gyöngének éreztem magam, hogy maroknyi kiöregedett katonával elfojtsak egy lázadást, nem maradt másválasztásom, mint az, hogy eltűrjem. Jézust elfogták, és noha a Praetoriumtólnem kellett tartaniuk, elhívén vezetőiknek, akik azt mondták nekik, hogy én szemet hunytam a lázadásukra, a lázadó csőcselék állandóan üvöltötte: ”Feszítsd meg őt!”, ”Feszítsd meg őt!”.

Három hatalmas párt fogott össze Jézus ellen akkor. Először a Heródes pártiakés a szadduceusok, akiknek a lázító magatartása kettős inditóokból fakadt: gyűlölték a Názáretit és elegük volt a római igából. Soha nem bocsátották meg nekem,hogy a római császár képét viselőzászlókat hordozva vonultam be a szent városba, és noha ezúttal végzetes hibát követtem el, a szentségtörés csúnya bűne mégsem csökkent szemükben. Egy másiksérelem is mardosta a keblüket. Azt javasoltam, hogy használják fel a templom kincseinek egy részét középületek építésére. A javaslatom gúny tárgya lett. A farizeusok Jézus esküdtellenségeinek vallották magukat. A kormány nem tetszett nekik. Keserűen viselték el a súlyos megrovásokat, amelyekkel a Názáreti három éven keresztülállandóan illette őket mindenfelé. Önmagukban félénkek és túl gyengék lévén,magukévá tették a Heródes pártiak és a szadduceusok veszekedését. A három párton kívül szembe kellett néznem a zendülésre mindig kész, és a zűrzavarból hasznot húzó, gátlástalan és züllött népséggel.

Jézust a főpap elé hurcolták és halálra ítélték. Ekkor történt az, hogy Kaifás főpap egy cseles beterjesztést nyújtott be. Foglyát elküldte hozzám, hogy megerősítsem ítéletét, és jóváhagyjam a kivégzését. Azt válaszoltam neki, hogy mivel Jézus galilei volt, az ügy Heródes jogszolgáltatása alá tartozott, és megparancsoltam, hogy vigyék Jézust oda. A körmönfont Tetrarka alázatosságot színlelt,és a Császár helytartója iránti hódolatát ünnepélyesen hangoztatva, Jézussorsát kezembe adta. Hamarosan úgy nézett ki a palotám, mint egy ostromlott fellegvár. Percről percre nőtt a zavargók száma. Jeruzsálemet elárasztották a názáreti hegyekből jövő tömegek. Mintha egész Júdea a városba özönlött volna.
A feleségem gallus volt, aki azt tartotta magáról, hogy a jövőbe lát. Sírva és lábaim elé dobva magát mondta:
– Vigyázz, vigyázz ne bántsd ezt az embert, mert ő szent. Látomásom volt róla múltéjjel. A vízen járt, a szelek szárnyán repült. Beszélt a viharral és a tóhalaival: mindenki engedelmeskedett neki. Azt láttam, hogy a Hebron hegyzuhataga vérrel áradt, a Császár szobrait fekély fedte, a belső palota oszlopai összedűltek és a napot gyászlepel fedte, mint sírboltban a vesztaszűzet. Ó, Pilátus, ebből rossz véged lesz. Ha nem akarsz hallgatni feleséged esdekléseire, akkor reszkess a Római Szenátus átkától, reszkess a Császár rosszallásától.
Ekkorra már, a márványlépcsők roskadva nyögtek a sokaság súlya alatt. Visszahozták elém a Názáretit. Őrömtől követve, átmentem a bírósági terembe, és szigorú hangon megkérdeztem az emberektől, hogy mit akartak.
– A Názáreti halálát – volt a felelet.
– Milyen bűnért?
– Istent káromolt, megjövendölte a templom pusztulását, Isten fiának, amessiásnak és a zsidók királyának nevezi magát.
– A római igazságszolgáltatás az ilyen törvénysértést nem bünteti halállal – szóltam.
– Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt! – ordította a kérlelhetetlen csőcselék. A feldühödött tömeg üvöltése a palotát alapjaiban rengette meg.
A hatalmas sokaság közepette csak egy valaki volt nyugodt, a Názáreti. A sok hiábavaló kísérlet után, hogy életét megmentsem a könyörtelen üldözőinek dühétől, arra az egyetlen lépésre szántam rá magam amelyről azt hittem, hogy megmentheti életét.

Azt javasoltam, hogy mivel ilyen alkalmakkor szokásaik szerint szabadon szoktak bocsátani egy foglyot, bocsássák szabadon Jézust, hogy Ő legyen a bűnbak, ahogy mondták, de ők azt mondták, hogy Jézust meg kell feszíteni.
Szóltam hozzájuk cselekedeteik következetlenségéről és a törvényeikkel való összeegyezhetetlenségről, rámutatván, hogy semmilyen bűnügyi bíró nem mondhat ítéletet egy bűnös felett, ha nem böjtölt egy egész napot át, hogy az ítéletbe a Hetvenek tanácsának bele kell egyezni, hogy az ítéletet hozó testület elnökének aláírása szükséges, hogy a bűnösön nem lehet az ítéletet végrehajtani elitélésének napján, és hogy a következő napon, az ítélet végrehajtásának a napján a Hetvenek Tanácsa köteles felülvizsgálni az egész bírósági eljárást, meg azt, hogy törvényeik szerint egy zászlós posztot kellett állítani a bíróság ajtaja elé,és egy másikat onnan nem messze lóháton, aki a bűnös nevét és bűnét, és tanúinak nevét kikiabálja és megkérdezi, hogy van-e olyan személy, aki mellette akar tanúskodni,hogy a vesztőhely felé vezető úton a fogolynak joga van háromszor megfordulni és védelmére új dolgokat felhozni.

Ezeket mind felhoztam a védelmére azt remélvén, hogy ezek az érvek előtt fejet hajtanak, de csak tovább ordították:
– Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!

Ezek után, azt remélvén, hogy ez kielégíti őket, megparancsoltam, hogy Jézust korbácsolják meg. De ez csak növelte a dühüket. Ekkor egy mosdótálat hozattam és a zajongó sokaság előtt megmostam kezeimet, tanúsítván, hogy az én ítéletem szerint a Názáreti Jézus semmi olyant nem csinált, ami halált érdemelt volna,de mind hiába. Ezek a nyomorultak az életét szomjúhozták.
Polgáraink zavargásaiban szemtanúja voltam a sokaság dühödt haragjának, desemmi nem volt ahhoz hasonlítható amit ma láttam. Igazán azt lehet mondani,hogy a pokol minden démonja Jeruzsálemben adott egymásnak találkozót. A tömeg mintha nem is járt, hanem szárnyra kapott volna, kavargott, örvénylett,gomolygott, önmagába vissza-verődő hullámokként viharozva, az Elöljáróság bejáratától egészen a Cioni hegyig, üvöltő ordítozással, rikácsolással és bömböléssel, amilyent mi soha nem hallottunk a Pannónia zendülések idején, vagy a fórum előtti zűrzavarokban.

A nap fokozatosan elsötétült, mint a téli félhomály, mint a nagy Julius Cézárhalálakor volt. Ugyancsak március idusa volt. Én, a lázadó tartomány állandókormányzója, a palotatermem oszlopának dűlve, át meg át gondoltam azt a szörnyűhangulatot, amint ezek a tartarusi (római istenek alvilága. ford.) szörnyetegek vonszolják az ártatlan Názáretit a kivégzésre. Körülöttem minden elhagyatottvolt. Jeruzsálem kiokádta magából lakóit a Gemonica felé vezető temető kapuján.
Elhagyatottság és szomorúság érzése lett úrrá rajtam. Az őrségem a lovassághoz csatlakozott és a százados hatalom megjelenésével próbált rendet tartani. Egyedül maradtam, és megtört szívem arra figyelmeztetett, hogy a most történtekinkább az istenek, mint az ember történelméhez tartoztak. A Golgota felől nagyordítozás hangját hozta a szél, amely mintha halandók füle által soha nem hallott haláltusa hírét hozta volna. Sötét felhők ereszkedtek a templomcsúcsára és a városra telepedve mintha fátyollal vonták volna be azt.

Olyan félelmetesek voltak az égen és a földön látott jelek, hogy Dionysius az áreopág tagja állítólag ígykiáltott fel:
– Vagy a természet ura szenved vagy a világegyetem hullik darabjaira!

Mialatt ezek a megdöbbentő természeti események zajlottak le, szörnyűföldrengés volt Alsó-Egyiptomban, ami mindenkit félelemmel töltött el és majdnem halálra ijesztette a babonás zsidókat. Azt mondják, hogy Baltazárt, egyidős és művelt antiochiai zsidót halva találták az izgalmak után. Nem tudni,hogy az ijedtségtől avagy a bánattól halt-e meg. A Názáretinek lelkes barátja volt..
Kora éjfél után magamra dobtam a köpönyegemet, és lementem a városba a Golgotai Kapuk irányában. Az áldozat befejeztetett.

A még mindig izgatott, de a rosszkedvű, szótalan és elkeseredett tömeg hazafelé tartott. Aminek tanúi voltak, rémülettel és bűntudattal töltötte el őket. Láttam a kis szakaszomat gyászos hangulatban elvonulni, a zászlós a bánatjeléül fátyollal betakarta a sasát, és hallottam amint némely zsidó katonaszámomra ismeretlen különös szavakat mormolt. Mások olyan csodákról beszéltek,mint ami gyakran a rómaiakat sújtotta az istenek akaratából. Néha a férfiak és nők egy-egy csoportja megállt, majd visszapillantva a Kálvária felé mozdulatlanmaradt mintegy valami újabb, baljós előjelre várva. Szomorúan és elgondolkodva tértem vissza a Praetoriumba.

Amint felmentem a lépcsőkön, amely még mindig a Názáreti vérétől volt foltos, egy alázatos testtartású idős embert és mögötte álló több könnyező rómait pillantottam meg. Lábaimhoz vetette magát és keserűen zokogott. Fájdalmas egy idős embert sírni látni, és a szívem csordultig lévén a bánattal, noha nem ismertük egymást,együtt sírtunk. Valójában úgy tűnt, hogy igen sokan voltak a tömegben, akik igen közel voltak a síráshoz. Soha nem voltam ilyen végtelen undornak tanúja.
Akik elárulták és eladták, akik ellene tanúskodtak, akik ordították hogy ”feszítsd meg Őt! Feszítsd meg Őt! Vérerajtunk! – eliszkoltak mint a gyáva korcs ebek és ecettel mosták a fogaikat. Azmondják, hogy Jézus tanította a feltámadást és a halál utáni különválást, (test és lélek – ford.) és ha ez így van, akkor biztos vagyok, hogy ebben a hatalmas tömegben kezdődött.

– Atyám – szóltam hozzá, miután érzelmeimnek újra ura lettem – ki vagy és mit kívánsz?
- József vagyok Arimathea-ból – felelte – azért jöttem, hogy térden állvakérjelek. engedd meg, hogy a názáreti Jézust eltemethessem.
– Kérésed teljesítem – mondtam neki és ugyanakkor Manliusnak megparancsoltam, hogy vigyen magával katonákat, hogy felügyeljenek arra, nehogy az elhantolást meggyalázzák.
Egy néhány nap múlva a sírboltot üresen találták. Tanítványai kikiáltották,szerte az országban, hogy Jézus feltámadt halottaiból, amint megjövendölte. Ez még nagyobb felfordulást okozott mint a keresztre feszítés. Hogy mi benne az igazság nem tudom biztosan, de utána nyomoztam a dolgoknak, és így Te magad is megvizsgálhatod, hogy lásd, hogy hibás vagyok-e, amint Heródes előadja.

József saját kriptájában temette el Jézust. Hogy számított-e arra, hogy Jézus feltámad, avagy azt tervezte, hogy vágat magának egy másikat, nem tudom megmondani. A temetés utáni napon egy pap jött a Praetoriumba és mondta, attól tartottak, hogy a tanítványainak az a szándéka, hogy Jézus testét ellopják és elrejtik és aztán majd úgy tesznek mintha feltámadt volna, mint ahogy azt megjövendölte és amiről ők tökéletesen meg voltak győződve. Elküldtem a királyiőrség kapitányához (Malcushoz) azzal, hogy mondja meg neki, hogy vigyen magával zsidó katonákat és helyezzen el annyit a sírbolt körül, amennyire szükség van,így aztán, ha bármi is történik önmagukat hibáztathatják és nem a rómaiakat.
Amikor a nagy riadalom támadt az üresen talált sírbolt miatt, még mélyebb aggályaim voltak mint valaha. Magamhoz hívattam Malcust, aki elmondta, hogy hadnagyát Ben Ishamot és száz katonát helyezett el a sírbolt körül. Elmondta, hogy Isham és a katonák nagyon meg voltak rémülve attól, ami azon a napon reggel történt. Magamhoz hívattam Ishamot, aki, amennyire visszaemlékszem, a következő eseményekről számolt be nekem. Azt mondta, hogy körülbelül a negyedikőrség kezdetén egy tompa és szépséges fényt láttak a sírbolt felett. Először arra gondolt, hogy az asszonyok jöttek Jézus testét bebalzsamozni szokásaik szerint, de nem tudta megérteni, hogy miként jutottak keresztül az őrökön..

Míg ezekre gondolt, íme a egész hely világos lett és temetési ruházatukba öltözött holtak tömegével lett tele a környék. Úgy tűnt, hogy valamennyien izgatottan, örömmámorban úszva ujjongtak a magasból és mindenfelé soha nem hallott szépségű zene hallatszott, és a levegő Istent dicsőítő hangokkal volt teli. Ekkor mintha a föld megingott és úszott volna, úgy, hogy, ő hirtelen annyira megszédült és elgyengült, hogy nem tudott a lábán megállni. Azt mondta, hogy a föld szinte kiúszott alóla, a józan esze elhagyta úgy, hogy nem tudta mi történt.
Megkérdeztem, hogy milyen állapotban volt, amikor magához tért. Azt felelte,arccal lefelé fordulva a hasán feküdt. Megkérdeztem, hogy nem tévedhetett-e a fényt illetően? Nem a napkeltét látta-e? Azt mondta, hogy először ő is arra gondolt, de egy kőhajításnyira teljes sötétség uralkodott, és aztán megemlékezett rá, hogy túl korai volt a napkeltére.
Megkérdeztem, hogy a szédülése nem abból támadt-e, hogy felébresztették és túlságosan hirtelenül kelt fel,mivel ez néha ezzel járt. Azt mondta, hogy nem ébresztették fel és nem aludt egész éjjel, mert halálbüntetés lett volna a sorsa ha szolgálatban elalszik. Azt mondta, hogy hagyott néhány katonát aludni időnként. Néhányan aludtak isakkor. Megkérdeztem tőle, hogy meddig tartott a jelenet. Azt mondta, hogy nem tudta, de úgy gondolta, hogy majdnem egy órát. A nappali fény vetett véget neki. Megkérdeztem, hogy odament-e a sírbolthoz miután magához tért. Azt mondta, hogy nem, mert félt, s hogy mihelyst a váltás megérkezett, valamennyien a körleteikbe mentek. Megkérdeztem, hogy vajon a papok kihallgatták-e őt.

Azt mondta, hogy igen. Azt akarták, hogy mondja azt, hogy földrengés volt, meg azt,hogy elaludtak, és kínáltak neki pénzt, hogy mondja azt, hogy a tanítványok jöttek és ellopták Jézust, de ő nem látott tanítványokat, hogy nem tudta, hogy a holttest eltűnt mindaddig, amíg nem mondták meg neki. Megkérdeztem, hogy mivolt a magán véleménye azoknak a papoknak akikkel beszélt. Azt mondta, hogy némelyik azt gondolta, hogy Jézus nem ember volt, hogy nem volt emberi lény,hogy nem volt Mária fia, hogy nem ugyanaz volt, akiről azt mondták, hogy abetlehemi szűztől született, hogy ugyanez a személy már járt a korábban földön Ábrahámmal és Lóttal, sokszor és sok helyen.
Úgy tűnik nekem, hogy, ha zsidó elmélet igaz lenne, ezek a következtetések helyesek, mivel összhangban vannak ennek az embernek az életével, amit úgy barátok mint ellenségek ismernek és tanúsítanak, mert kezében úgy bánt az elemekkel mint fazekas az agyaggal. Vizet borrá, halált életre, betegséget egészségre tudott változtatni, le tudta csillapítani a tengereket és elcsendesíteni a vihart, halakat hívott magához, amelyek szájában ezüstpénzvolt. Na már most, ha ő mindezeket és sok mást is meg tudott tenni és meg istett, amint a zsidók valamennyien tanúsítják, – és ez volt az, ami az ellenségeskedést támasztotta ellene –soha nem vádolták bűntettel, sem törvényszegéssel, senkinek nem tett rosszat,és mindezeket a tényeket ezrek ismerik, ellenség és barát egyaránt, én majdnem kész vagyok rá, hogy azt mondjam amit Manlius mondott a keresztnél: ”ez valóban az Isten fia volt..

Most pedig nemes Uralkodó, ez a tényállás az ügyben amennyire azt meg tudtam állapítani, és fáradságot nem kíméltem, hogy a jelentést teljessé tegyem, hogy elbírálhasd az egész magatartásomat, mivel ahogy hallom, az Antipater sok rosszat mondott rólam ez ügyben. Nemes Uralkodómat hűségemről biztosítva és jókívánságaimat küldve, maradtam legalázatosabb szolgád,

Poncius Pilátus.



Eme, Krisztus tárgyalásáról, elitéléséről és keresztre feszítéséről szóló történelmi dokumentum reprodukcióját, az Elma M. Smith Alapítvány, tette közzé. Címük: Az Elma M. Smith Foundation, Eureka Spring, Arkansas, U.S.A. 72632-0471. Kiadó: Larimer Publications Commercial, Green Forest, Arkansas, U.S.A. 77638.

Az angol szöveget dr. Macintosh and dr. Twyman a Genovai Őstörténeti Páholy tagjai fordították, az ”Archko Kötetek” konstantinápolyi kézirataiból és a római könyvtár szenátusi listán lévő feljegyzésekből. Ezt leellenőrizték és egyezik az eredetinek egy angol múzeumban elhelyezett másolatával, amely megerősítette az átírás pontosságát 1935 novemberben. A magyar szöveget az angol fordítás alapján Török László készítette. Véglegesítve: 2004, 04 11, Húsvét vasárnapján.



Forrás:
http://szebbjovoert.net/node/354