logo

XVII December AD

Antinoosz halála

A Vezúv által elpusztított városokban meglepően jó állapotban maradtak fenn a holttestek. Kr. u. 130. október 24-én nagy fájdalom érte Hadrianus császárt, aki éppen a Níluson hajókázott luxusbárkáján, hogy megtekintse Egyiptom nevezetességeit. A gyermekkorától fogva „görögöcskének” csúfolt uralkodó nemcsak a görög filozófiát, építészetet és zenét kedvelte, hanem pedofil hajlamait is nyíltan vállalta, annak ellenére, hogy házasságban élt.
A fiatalkorúakkal való együttélés ekkoriban már nemcsak a görög, hanem a római arisztokrácia köreiben is elfogadott, sőt divatos dolognak számított. Olyannyira, hogy a magát „örömfiúk hadával” körülvevő Traianus idejében már attól tartottak, hogy ki fog halni a római nemesség.

A Hadrianus alakját övező számtalan ellentmondás közül a legnagyobb, hogy az az uralkodó, aki vadászatain nem is egy oroszlánt ejtett el saját kezűleg; akinek mindene volt a hadsereg, amelyben kemény fegyelmet tartott; aki rendeletben szabályozta, hogy a nyilvános fürdőkben a férfiak és nők külön fürödjenek – nos, ez az ember utazásai során valóságos háremmel vette magát körül. „Az élvezetek hajhászásában nem ismert határt” – írta róla egyik ókori életrajzírója.
Hadrianus legismertebb afférja egy szabad születésű bithüniai ifjúval, az alig 13 éves Antinoosszal 123-ban kezdődött. Viszonyuk, amiről mindenki, köztük Hadrianus felesége, Vibia Sabina is tudott, hét éven át tartott. Egészen a végzetes nílusi hajóútig, amikor is – sokak örömére – Antinoosz váratlanul vízbe fulladt.
A legtöbb történész arra hajlik, hogy Antinoosz október 24-én, vagyis Osiris ünnepén, egyiptomi módra egyszerűen feláldozta magát annak érdekében, hogy a császár életét meghosszabbítsa. Hadrianus ugyanis nemcsak az asztrológiának és a jövendőmondásnak, hanem mindenfajta babonás misztériumvallásnak is hívéül szegődött.

A császár azonnal elrendelte, hogy fiúszeretője tiszteletére Antinupolisz néven várost alapítsanak, avassák istenné, és szobrait mindenütt állítsák fel a Birodalomban. Még kultuszt is alapított a tiszteletére, amelyben jövendőmondó papok adtak jóslatokat az „Antinoosz istentől” kérdezőknek. A válaszokat állítólag maga Hadrianus fogalmazta. A császár perverzitásának emlékművei valóban százával kerültek és kerülnek elő a Birodalom legeldugottabb sarkaiból, így Antinoosz portréja ma a legismertebb római képmásnak számít.

A Római Birodalom nagy történet-írója, Edward Gibbon (1737–1794) jegyezte meg, hogy az első tizenöt császár közül mindössze Claudius (Kr. u. 41–54) volt az, akinek szexuális szokásai normálisnak tekinthetők. Nero például felesége, Poppaea Sabina halála után nem sokkal (Kr. u. 67) egy Sporus nevű rabszolgáját, akit korábban puer delicatusként („kedveskedő fiúként”) tartott, kasztráltatott, majd a teljes vallási szertartás keretében hivatalosan nőül vette. Sporust ettől kezdve „felséges asszonynak” kellett szólítani. (A római utcákon hamarosan elterjedt a humoros mondás, miszerint jobb lett volna, ha Nero apja, Domitius Ahenobarbus vette volna feleségül Sporust…)
Nero férfi felesége egyébként jelentős karriert futott be: Nero halála után annak testőrparancsnoka, Nymphidius „vette feleségül”; majd az új császár, Otho keveredett vele viszonyba (mindkettőt megölték) – végül Sporus az öngyilkosságba menekült.

Az azonos neműek közötti házassággal és a gyermekek megrontásával a római házassági törvények lényegében nem foglalkoztak. Mindössze egy törvényről tudunk, amely ezt a kérdést tárgyalta: ez a sokat emlegetett Lex Scantinia, amelynek szövege szintén nem maradt ránk. A szakértők többsége szerint a törvény valószínűleg csak a szabad polgárok közötti homoszexuális kapcsolatok egyes minősített eseteit (például megerőszakolás; fiatalkorú szabad születésű gyermek megrontása stb.) büntette.

A római fiúk nyakában a felnőtté válásig, vagyis 16 éves korig egy aranyozott amulett (bulla) lógott, amelynek elvileg védelmet kellett nyújtania a szexuális visszaélések ellen. (A lányok nem hordtak ilyen bullát.) Ezért a szabad fiatalkorúak megrontását a törvény a templomrablással és az apagyilkossággal egyenértékűnek tartotta, és halállal büntette. A rendelet természetesen nem vonatkozott a „beszélő tárgyaknak” tartott rabszolgákra, akikkel azt tehettek gazdáik, amit csak akartak.
A bordélyházak éppen ezért telis-tele voltak mindkét nembeli fiatalkorúakkal. Bizonyíték erre a Jeremiás siralmainak egy sorához („Ezekért sírok én”, Sir 1:16) írt midrás, amely a nagy zsidó háborút követő kegyetlen római pusztításról szól. A győztesek három hajót töltöttek meg előkelő jeruzsálemi családok gyermekeivel, hogy római bordélyokba küldjék őket. Azok így szóltak maguk között: „Nem elég, hogy megharagítottuk Őt Szentélyében, de a Szent Földön kívül még erkölcstelenségre is kell vetemednünk!” A fiúk megkérdezték a jeruzsálemi lányoktól, akik szintén a hajón voltak:

„Vágyakoznátok-e erre a sorsra?” Mire azok azt felelték: „Cseppet sem!” Akkor így szóltak a jeruzsálemi fiúk: „Ha a lányok, akiket a természet is a férfiakkal való együttlétre teremtett, visszautasítják ezt a sorsot, mennyivel inkább kell nekünk visszautasítanunk azt, hogy természetellenes módon használjanak!” Ezután mindannyian belevetették magukat a tengerbe.
Egy Rómában felnövő gyermek a hét minden napján reggeltől estig, profán vagy vallási tevékenységek közben is ki volt téve annak, hogy a szexualitás szinte minden elképzelhető formájával – verbálisan és vizuálisan egyaránt – találkozzék. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ha nem volt szabad születésű, vagy nem tartozott a magasabb társadalmi rétegekhez, a fizikai abúzus és zaklatás ellen senki nem nyújthatott számára védelmet.
A római történelem legnagyobb pedagógusa, az 1. század második felében élt Quintilianus így aggódott korának látványos erkölcsi romlása miatt: „Örülünk, ha [gyermekeink] valami szabadosabbat mondanak: szavaikat, amelyeket egy alexandriai ficsúrtól sem néznénk jó szemmel, nevetéssel és csókkal fogadjuk. Nem csoda: mi tanítottuk őket, tőlünk hallották, a mi barátnőinket és a mi szeretőinket látják, minden lakoma szemérmetlen daloktól zúg, olyan dolgokat látnak, amelyeket kimondani is szégyen. Innen szokásaik, innen természetük. Szegények ilyeneket tanulnak, mielőtt még tudnák, hogy bűnök, így hát hanyagon és tunyán nem az iskolában tanulják a rosszat, hanem ők viszik az iskolába” (Szónoklattan I. 2.7–8).

A pederasztia ábrázolása általános volt a görög–római képzőművészetben és irodalomban, amin nem is csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy már az istenekkel kapcsolatos történetek is telis-tele vannak gyermekkorúak megrontásával. Theognisz, Anakreón, Alkaiosz és Theokritosz verseiben igen gyakran szerepel ez a téma, nem is szólva a leszboszi Szapphóról, akiről – nem ok nélkül – a női homoszexualitás is a nevét kapta.
Ám a rómaiak ezen a téren is túlszárnyalták görög mestereiket: nemcsak a késő köztársaság korának költői (Catullus, Tibullus, Propertius), hanem az augustusi éra poétái (Horatius, Vergilius, Ovidius) is tobzódnak ebben a témában, s Nero udvarának „hoppmestere”, Petronius megírta az első pederaszta regényt, a Satyricont, amely egyebek mellett Fellini híres-hírhedt filmjének szolgált alapanyagául.



Forrás: Grüll Tibor - Róma - Egy pornografizált társadalom