logo

XXI September AD

A pusztulás

A Nero halálát kővető zavarok már régen elültek, a hadvezérből lett császár, Vespasianus uralkodásának előnyelt nagyra értékelő alattvalók még csak néhány hete gyászolták az agg uralkodó halálát, de máris tapasztalták császárrá lett fiának, Titusnak soha nem látott bőkezűségét és jóindulatát. Pompejiben már igen előrehaladt a nagy földrengés utáni újjáépítés. A lakóházak készültek el leghamarabb. A gazdagok kis palotái legnagyobbrészt vadonatúj festményektől pompáztak, berendezésűk fényesebbé vált, dúsan öntőzött kertjeik még az augusztusi hőségben is üdén zöldelltek.
A középületek, főként a forum újjáépítése nehezebben haladt. A kőművesek, ácsok és kőfaragók állandó kopácsolása már megszokottá vált, s akik odasétáltak és szemügyre vették a munka haladását, azzal a jóleső érzéssel mentek tovább, hogy néhány év múlva városuk központja még szebb lesz, mint valaha. A környező villákban gazdag szüretre készülődtek. Ekkor jött el a vég.

A Titus uralkodásának első évében, a mi időszámításunk 79. esztendejében lezajlott rendkívüli természeti katasztrófáról csak kevés leírás maradt fenn. A leghitelesebbek azok a kővetkezőkben idézett visszaemlékezések, amelyeket az ifjabb Plinius jegyzett fel tapasztalatairól és nagybátyja haláláról. Plinius szemtanú volt és igen művelt ember, feljegyzéseinek fenntartás nélkül hitelt adhatunk, még ha jóval az események után írta is le őket. Csakhogy ό a távolból látta és élte át a kitörést, s nagybátyja sem jutott közelebb Stabiaenál.
A megelőző jelenségekről és a kitörés kezdeti szakaszáról mindketten csak keveset tudtak; amikor ők felfigyeltek a bajra, akkor már a közvetlenül érintett városok sorsa megpecsételődött. Az események kezdetéről és más részletekről kénytelenek vagyunk értesüléseinket a 130 évvel később élt Cassius Dio történeti könyveire, helyesebben azoknak még későbbi kivonataira alapozni. Igen kétes értékű forrás ez, mert Dio egészen gyermeteg mesékkel vegyítette össze a hihető adatokat, mégis, sőt éppen ezért feltehetjük, hogy leírása végső soron egykorú, de műveletlen pompeji szemtanúk visszaemlékezéseire vezethető vissza.

Cassius Dio szerint a kitörés előtt - valószínűleg már jó néhány nappal korábban - a hegy környékén sorozatos földlökéseket tapasztaltak. Nem tudjuk, milyen erősségűek voltak ezek a napokon át ísmétlϋdő rengések, de feltehetjük, hogy nem okoztak különösebb meglepetést, hiszen még mindenki emlékezett a 15 évvel előbbi súlyos földrengésre, s a vidék különben is „nyugtalan” vulkáni tájékon feküdt. Azt azonban, hogy a környék lakói már ekkor óriásokat - vagyis titánokat, akik az ókori mitológia szerint a vulkánok mélyében laktak - képzeltek volna feltűnni a hegy körül, semmi esetre sem hihetjük el. Ezt már csak a kitörést túlélők terjeszthették, hiszen a Vezúv akkor emberemlékezet óta békés és veszélytelen hegynek számított, oldalát egészen a kráterig dúsan termő szőlőskertek borították, és sem a 62-es, sem a 79-es földrengést nem hozták még összefüggésbe vulkáni tevékenységgel.

romaikor_kep



A földlökéseket vészjósló morajlás kísérte, amely néha mennydörgésre emlékeztetett, s a tenger csendes időben is különös módon nyugtalankodott. Ezek az egy-két napig vagy hosszabb ideig tartó előjelek manapság bizonyára - oly sok katasztrófa feljegyzése és tudományos elemzése után - óvintézkedésekre késztetnének. Akkor azonban nem sok ügyet vetettek rájuk. Meglehet, hogy akadt egy-két ijedősebb ember, aki súlyosabb földrengéstől tartva eltávozott. A feltárás adatai azonban arra vallanak, hogy Pompeji lakóínak túlnyomó többsége nemcsak a helyén maradt, hanem zavartalanul folytatta megszokott életét.

Augusztus 24-én mindenesetre - talán mert ekkorra újra megszűnt a rengés és morajlás - a csendes és forró campaniai nyár teljesen megszokott hétköznapja kezdődött meg a városban. Mindenki végezte a maga dolgát, a kifőzdékben és az előkelő házak konyháiban már hozzáfogtak a főzéshez és sütéshez, a gladiator kaszárnyában a szerződtetett gladiatorok egy csoportja, a nagy palaestrában pedig az ifjak végezték gyakorlataikat.
Cassius Dio szerint éppen előadás volt a színházban, de ezt az állítást az ásatások nem látszanak igazolni. Akkor - délelőtt 10-11 óra tájban - hírtelen irtózatos és fülsüketítő detonáció hallatszott, „mintha a hegyek összeomlottak volna”.
A Vezúv mélyében régóta és egyre hatalmasabb feszíti erővel gyülekező gázok és gőzök kolosszális energiája felrobbantotta a krátert megtöltő hatalmas kő és földtömeget, s levegőbe röpítette ezt az óriási „dugót”. Megkezdődtek Pompeji és Herculaneum s a Vezúvot környező falvak, villák és házak apokaliptikus napjai.

Legelőször az első robbanás által magasba lökött hatalmas kövek és a legnehezebb vulkanikus anyagok zuhantak le a megnyílt krátertől nem nagy távolságban. A könnyebb matériát az irtózatos erejű nyomás nagy magasságba emelte. Villanásszerű tűznyelvek nyomában felemelkedett az óriási és félelmetes felleg, amely hátborzongatóan hasonlított napjaink réméhez, az atombomba „gombájához”.
Ha valaki ekkor ráeszmélt volna arra Pompejiben, hogy miről van szó, hogy itt a vég, hogy nincs más teendő, mint a puszta életet menteni, akkor az még megmenekülhetett volna. Hiszen még órák teltek el addig, amíg a város igazi betemetése megkezdődött. A pompejiek többsége mégsem menekült idejében. Nem fogták fel, mi történik, és nem sejtették, mi fog történni. Az első jelektől, amelyek pedig közvetlen életveszéllyel még nem jártak, többségük megzavarodott és pánikba esett. Végül mindenki elsősorban a javait, kisebb vagy nagyobb kincseit, pénzét, házát akarta menteni, s a vagyont többre becsülte az életnél.

romaikor_kep



A hatalmas felleg egyre növekedett, szétterült és ráfeküdt az egész vidékre. Eltakarta a napot, egyre nőtt a homály, majd olyan feneketlen sötétség támadt, mint egy ablak nélküli sötét szobában. Ettől a pillanattól kezdve sokszor tízezer ember az azelőtt oly boldog Campaniában, magára hagyva és elszakítva a külvilágtól - hiszen nem létezett semmiféle távközlés, és nem voltak gyors közlekedési eszközök - bezáratott az éjsötét pokolba, amelyet csak néhány pillanatra derítettek fel a villámok és a lángnyelvek. Hogy mi történt ott három napon át, arról alig lehet fogalmunk.
Néhány szavas közléseken kívül csak az ásatások megfigyelései nyomán alkothatunk képet a leírhatatlan borzalmakról, amelyeket a város lakói átéltek. De mielőtt erre visszatérnénk, hallgassuk meg Pliniust s általa azokat, akik a nápolyi öböl távolabbi pontjain élték át a katasztrófát, s akik józan ítélőképességűket többé-kevésbé megőrizve tehettek megfigyeléseket.

Traianus császár uralkodása alatt Cornelius Tacitus, a nagy történetíró, a közelmúlt történetéről szóló műve írása közben adatokat gyűjtött az I. század legnagyobb természeti katasztrófájáról. Művének az a része, amelyben a campaniai városok pusztulásáról megemlékezett, sajnos nem maradt ránk. Fennmaradt viszont az a két levél, amelyet az ifjabb Pliniustól kapott, aki kérésére leírta mindazt, amit a gyászos eseményről tudott. C. Plinius Caecilius Secundus (61-114), korának egyik leggazdagabb és legműveltebb embere, közéleti pályafutását Domitianus alatt kezdte meg, és Traianus alatt tetőzte be.
Unokaöccse volt C. Plinius Secundusnak (23-79), aki ugyancsak gazdag és magas tisztségeket betöltő férfiú volt, s halhatatlanná vált Naturalis Historia című hatalmas műve révén, amelyben enciklopédikus formában gyűjtötte össze az ókor természettudományos ismereteit, beleszőve mindazokat a kultúrtörténeti adatokat is, amelyeket a földrajzzal, az állati, növényi és ásványi világgal kapcsolatba lehetett hozni. Neki köszönhetjük többek között a klasszikus művészet történetére vonatkozó legtöbb adatunkat is.

Az idősebb Plinius 79-ben a Misenumban állomásozó római hadiflotta tengernagya volt. Családjával együtt Misenumban lakott az akkor 18 éves unokaöccse is. A flottatámaszpont a nápolyi öböl északi csücskénél feküdt, így az öreg Plinius volt a katasztrófához legközelebb tartózkodó magas rangú államhivatalnok. Az esemény nemcsak ebben a minőségében érintette, hanem mint a természet iránt szenvedélyesen érdeklődő írót is módfelett érdekelte, s ha nem válik ő maga is a kitörés áldozatává, akkor bizonyára neki köszönhetnénk a katasztrófa legalaposabb leírását. Adjuk most már át a szót az ifjabb Pliniusnak.


„Kedves Tacitusom!

Nagybátyám halálának leírását kéred tőlem, hogy a valósághoz minél hívebben adhasd át az utókornak. Hálás vagyok érte, mert tudom, ha te örökíted meg halálát, halhatatlan dicsőség fogja övezni. Mert igaz, hogy már az is szinte örökké híressé tenné, hogy oly gyönyörű vidék pusztulásával, olyan emlékezetes szerencsétlenség alkalmával érte a vég, mint ahogy egész városokat és lakóikat is; s az is igaz, hogy számos maradandó művet alkotott; mégis a te műveld halhatatlansága a legfőbb záloga az ő örök emlékezetének…
Éppen Misenumban volt, és személyesen látta el flottaparancsnoki tisztét. Augusztus 24-én déltájban anyám közli vele, hogy rendkívül nagy és különös fajta felhő tűnt fel. Nagybátyám már túl volt a napfürdőzésen és a hideg lemosdáson, s most leheveredve éppen uzsonnázott és olvasott. Azonnal saruját kérte, és felment egy magaslatra, ahonnan a legjobban megfigyelhette a rendkívüli jelenséget. Távolról nem tudtuk megállapítani, melyik hegyről tört fel a felhő, csak később tudódott ki, hogy a Vesuviusból. Alakja leginkább a lombos pineáéhoz hasonlított, mert hosszan magasba nyúló fent mintegy szerteágazott, bizonyára azért, mert a kitörő gőz ereje felhajtotta, majd amikor az csókkent, s már nem emelte, vagy talán saját súlyánál fogva is, széltében elömlött. Olykor fehér volt, olykor szennyes és foltos, aszerint, hogy földet vagy hamut kapott fel.

romaikor_kep



A tudós férfiú elég jelentősnek látta ahhoz, hogy közelebbről kívánja megvizsgálni. Megparancsolta, szereljenek fel egy gyorsnaszádot: nekem is megengedte, hogy vele tartsak, ha kedvem van rá. Én azt feleltem, hogy inkább dolgozom. Történetesen éppen ő bízott rám valami írnivalót. Ahogy kilépett a házból, levelet kapott a fenyegető veszedelemtől megrémült Rectinától, Cascus feleségétől; kérte, hogy mentse meg veszedelmes helyzetéből (az ό villájuk ugyanis a hegy tövében feküdt, és csak hajón menekülhettek). Erre megváltoztatta szándékát, s amit a tudós érdeklődésével kezdett, mint életmentő folytatta.
Négyevezősoros hajókat bocsátott vízre, s maga is felszállt, hogy segítséget vígyen - nemcsak Rectinának, hanem még sokaknak; mert a partvidék kellemes fekvése miatt, igen sűrűn lakott volt. Sietve igyekszik oda, ahonnan mások menekülnek, s a kormányt egyenesen a veszélybe irányítja, annyira félelem nélkül, hogy a szerencsétlenség minden mozzanatát, minden jelenetét, ahogy szemébe ötlik, lediktálja vagy maga jegyzi fel.

Ahogy közeledtek, egyre forróbb és sűrűbb hamu hullott a hajóra, majd tajtékkőnek meg fekete és átizzott, a tűzben megrepedezett kádarabok. Hírtelen zátony meredt eléjük, és hegyomlás zárta el a partot. Egy darabig habozik, visszaforduljon-e, de azután a kormányosnak, aki a visszatérést tanácsolta, így szól:
»Bátraké a szerencse! Előre Pomponianushoz! Pomponianus Stabiaeban volt, az öböl túlsó partján ...Bár oda még nem ért el a veszély, már közelről látható volt, és ha tovább növekszik, közvetlenné válhatott; ezért Pomponianus hajóra rakatta holmiját, készen a menekülésre, ha az ellenszél elül. Mikor nagybátyám, a neki kedvező széllel hozzá hajózott, átölelte remegő barátját, csillapította, bátorította, és hogy rettegését a maga nyugalmával oszlassa el, fürdőbe vitette magát; fürdés után leheveredik és megebédel, jókedvűen vagy - ami nem kisebb lelkierőre vall - jókedvet színlelve.

romaikor_kep



Közben a Vesuvius hegyéből több helyen széles lángnyelvek és magas tűzoszlopok csaptak fel; vakító fényüket még növelte az éjszaka sötétsége. Nagybátyám, hogy a rémületet enyhítse, azt erősítgette, hogy a földművesek riadt menekülésükben otthagyott tüzei és üresen hagyott villák égnek a síkságon. Ezután lefeküdt, és mély álomba merült; akik az ajtaja előtt elmentek, hallották kövérsége miatt nehéz és ziháló lélegzetvételét.
Közben az udvart, amelyből szobája nyílott, annyira ellepte és feltöltötte a hamuval vegyes tajtékkő, hogy ha még tovább is a hálószobában marad, többé nem tud kijönni. Ezért felkeltették, s visszatért Pomponianus és a többi virrasztó társaságába. Közösen megbeszélik, hogy a házban maradjanak-e, vagy a szabadban járkáljanak; mert a gyakori és eres földlökésektől meginogtak a házak, és mintha kimozdultak volna helyükből, ide-oda hajladoztak. A szabad ég alatt Viszont a tajtékkövek hullásától kellett tartaniuk, bár ezek könnyűek és likacsosak voltak. Így azután, összehasonlítva a veszélyeket, az utóbbit választották… Párnákat tettek a fejükre, és kendőkkel lekötötték; így védekeztek a kőeső ellen.

Máshol már felkelt a nap, ott sötétebb és sűrűbb volt az éj, mint bármikor; csak lángcsóvák és különböző fényjelenségek enyhítették. Elhatározták, hogy kimennek a partra, és közelről nézik meg, lecsillapodott-e már valamennyire a tenger; de még mindig viharos és haragos volt. Ő egy leterített vitorlára heveredett, s újra meg újra hideg vizet kért és ivott. Mikor azután a lángok és a kéngáz, a lángok hírnöke miatt a többiek futásnak eredtek, ő is felkelt. Két szolgájára támaszkodva felállt, de nyomban összerogyott; gondolom, a sűrű gáz akadályozta a lélegzésben és elzárta légző csövét, amely amúgy is beteg, szűk volt, úgyhogy gyakran fulladozott.
Mikor a harmadik napon az után, amelyet ő utoljára látott, visszatért a nappali világosság, megtalálták a testét, épen, sértetlenül, úgy felöltőzve, ahogy volt. Külsejéről inkább alvónak, mint halottnak látszott.”
(Plinius, Epist. VI., 16. Marótí Egon fordítása.)

Plinius második levele nem kevésbé fontos számunkra, hiszen ebben azokat az élményeket irts le, amelyeket az öböl szemközti pontján élt át.


„Kedves Tacitusom!

Felszólításodra levélben számoltam be nagybátyám haláláról. Azt mondod: ez keltette fel benned a vágyat, hogy megtudd, milyen félelmet álltam ki, sőt milyen viszontagságokon mentem át, amíg Misenumban időztem, mert levelemet épp azzal fejeztem be, hogy ott voltam...
Miután nagybátyám távozott, én magam az egész napot tanulmányaimmal töltöttem ... azután megfürödtem, megvacsoráztam, utána keveset aludtam. Már jó néhány napja érezhető volt a földrengés, de nem keltett különösebb félelmet, mert Campaniában ezt megszokták; ezen az éjszakán azonban olyan erős volt, hogy szinte már nem is mozgott, hanem felfordult minden. Anyám besiet hálószobámba: ugyanakkor már én is talpon voltam, hogy felkeltsem, ha történetesen már aludt volna. Leültünk a ház előterében, amely keskeny csíkban húzódott a tenger és az épületek között.
Nem is tudom, minek nevezzem: bátorságnak vagy oktalanságnak (hiszen tizennyolcadik évemben voltam): oda kértem Titus Livius könyvét, és mintha más gondom se volna, olvasom, sőt kivonatolom, amit már előbb megkezdtem. Ekkor nagybátyámnak az a barátja, aki nemrégiben érkezett hozzá Hispaniából, amint látja, hogy anyámmal ott ülünk, sőt én még olvasok is, korholja anyámat közömbösségéért, engem nemtörődömségemért. Én meg továbbra is éppolyan egykedvűen olvasom a könyvet.

Már reggel hat-hét óra felé járt az idő, s mégis mindig bizonytalan s valósággal bágyadt volt a világosság. A körülöttünk levő épületek a folytonos földlökések következtében annyira megrongálódtak, hogy ezen a nyílt, de mégiscsak szűk helyen nagy okunk volt rettegni biztos beomlásuktól. Ekkor végre jónak láttuk távozni a városból. Nyomunkba szegődik a megrémült sokaság, és ami félelmes helyzetekben okosságszámba megy, más tanácsát többre tartja, mint a magáét: óriási tömegével szorongat, és szinte taszigál bennünket útközben.
Amint kijutottunk a házak közűi, megállapodtunk. Itt sok csodálatos, sok félelmetes élményben volt részünk. Mert azok a kocsik, amelyeket előállíttattunk, hiába voltak egészen sík terepen, egyszer erre, másszor arra gurultak, és még akkor sem maradtak egy helyben, ha kerekeiket kővel alátámasztották. Azután láttuk, hogy a tenger visszaszívódik, és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög. Valóban, a partszegély kiszélesedett, és sok tengeri állat ott rekedt a szárazzá vált fövényen.
A másik oldalon a borzalmas fekete felhőt ide-oda cikázó tüzes és kacskaringós villámok szaggatták meg, s mikor meghasadt, hosszú lángnyelvek csaptak föl benne: ezek hasonlítottak ugyan villámokra, de nagyobbak voltak.

romaikor_kep



Nos, az előbb említett hispániai jó barát most már eré1yesebben és nyomatékosabban szólt ránk: Ha testvéred, ha nagybátyád él, azt akarja, hogy épségben maradjatok; ha elpusztult, azt akarta, hogy túléljétek. Hát miért nem menekültök innen? Azt feleltük néki: amíg nem tudjuk, él-e, nem vagyunk hajlandók a magunk menekülésével törődni. Egy percig sem maradt tovább, nekiiramodott, és vad futással menekült a veszedelemből.
Nem sokkal később az a bizonyos felhő leereszkedett a földre, elborította a tengert, körülvette, és elrejtette Capreae szigetét, a Misenum-fok kiugró szikláit szintén eltakarta a szeműnk elől. Ekkor anyám kérlel, nógat, parancsol: bármi módon, de meneküljek; fiatal vagyok, tehát el tudok menekülni, ő viszont már idős, elnehezedett testű, és nyugodtan hal meg, ha nem lesz oka az én halálomnak. Azt feleltem neki, hogy nélküle nem óhajtok életben maradni, majd megragadom a kezét, és így kényszerítem, hogy szaporázza lépteit. Csak nagy nehezen fogad szót, és vádakkal halmozza el magát, hogy engem feltartóztat.
Ekkor hamueső kezd hullani, egyelőre csak ritkásan. Hátrapillantok: mögöttünk sűrű sötétség terjengett, elborította a földet, rohanó áradat módjára hömpölygött utánunk. Térjünk le oldalt - szóltam -, amíg látunk, hogy ha elvágódunk az úton, az utánunk özönlő sokaság el ne taposson bennünket a sötétben. Alig tekintünk körül máris sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát.
Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása: egyesek szüleiket, mások gyermekeiket vagy házastársukat szólítgatták, vagy hangjukról lassan felismerték; egyesek a maguk baján, mások szeretteik sorsán siránkoztak; akadtak olyanok is, akik halálfélelműkben a halálért esedeztek, sokan az égi istenek felé nyújtogatták karjukat, sokan mások azt hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és rászakadt a világra az a bizonyos utolsó, örökké tartó éjszaka.
Nem hiányoztak olyanok sem, akik kitalált és hazug rémhírekkel még inkább fokozták a valóságos veszedelmet. Egyesek ráadásul még azt is híresztelték, hogy Misenumban ez az épület összeomlott, a másik kigyulladt - mindez álhír volt, de elhitték. Kissé kivilágosodott, de mi nem arra gondoltunk, hogy itt a virradat, hanem csak arra, hogy közelebb ért hozzánk a tűz. A tűz azonban jókora távolságban megállott, és újból ránk szakadt a sötétség, újból hullott a sűrű hamueső, egyre sűrűbben.

Többször is felkeltünk, hogy lerázzuk magunkról; különben eltakart, vagy éppen agyonnyomott volna bennünket a súlya. Eldicsekedhetnék vele, hogy ebben a nagy veszedelemben sem sóhaj, sem gyávaságra valló szó nem jött ki a számon, legfeljebb az volt halandó végzetemnek nyomorúságos, de mégis nagy vigasztalása, hogy mindenkivel együtt pusztulok el, és mindenek énvelem.
Végűl ez a bizonyos sötétség mintegy füstté vagy köddé finomulva eloszlott; nemsokára igazi világosság derült ránk, még a nap is kisütött, mindenesetre sárgás fénnyel, mint amilyen napfogyatkozáskor szokott lenni. Még mindig káprázik a szemünk, de döbbenten látjuk már, hogy mindent vastag hamuréteg borít, mint a hó ...
(Plinius, Epíst. VI. 20. Borzsák István fordítása.)

romaikor_kep



A két Plinius, az asztmás öreg és a fiatal széplélek, olyan helyen voltak, ahol komoly életveszedelem nem fenyegetett. Igaz, a tudós tengernagy elébe ment a veszélynek, de az ő halálát is betegsége és kísérőinek fejvesztettsége okozta. Ha azonban a nápolyi öböl távolabbi pontjain élők is ilyen életre szóló szörnyű élményen és veszedelmeken estek át, képzelhető, mi volt a sorsuk azoknak, akik a hegy oldalán és lábának közelében voltak. Valamit érzékeltet ebből Cassius Dio további leírása.
Μidőn a kitörés kezdete után rájuk borult a sötétség, irtózatos félelem fogta el őket, s azt hitték, hogy a világ teljes pusztulása érkezett el. Mindenki menekült - írja Dio -, egyesek a házakból az utcákra, mások a szabadból a házakba, volt, aki a tengerről a szárazföldre, vagy éppen a földről a tengerre igyekezett, mert rémületükben azt hitték, nagyobb biztonságban lesznek másutt, mint ahol éppen vannak. Eközben irtózatos tömegű hamu (hozzátehetjük: különféle vulkáni eredetű anyag) töltötte meg a levegőt, borította el a földet és a tengert, elpusztítva a halakat és madarakat, súlyosan fenyegetve embert és állatot. Olyan hatalmas hamufelhő került a levegőbe, hogy a széltől hajtva egy része még Afrikát, Egyiptomot és Szíriát is elérte, Rómában pedig sűrűn hullott és elsötétítette a napot. A kitörés Herculaneumot és Pompejit teljesen eltemette.
Nagyjából ennyi az, amit Pompeji pusztulásáról irodalmi forrásainkból megtudhatunk. A kép nemcsak hiányos, hanem rendkívül egyoldalú is, inkább Campania kevésbé veszélyeztetett területeire, mintsem az elpusztult városokra vonatkozik. Hogy bennük mi játszódott le a végzetes napokban, azt kizárólag az ásatásokból tudhatjuk meg.

Herculaneum és Pompeji évszázadok óta folyó ásatásainak egyre finomodó módszerei, a gondos megfigyelések és a természettudományos vizsgálatok nemcsak a katasztrófa valódi természetéről, hanem az áldozatok egyéni sorsáról is objektív és ugyanakkor szívbe markolóan közvetlen felvilágosításokat adnak.
Ha mindent le akarnánk írni, amit csupán erről az eseményről az archeológia kiderített, akkor nem lenne elég hozzá ez a kis kötet. Elégedjünk meg tehát néhány általános és lényeges vonással. A vulkanológiai, talajtani és rétegvizsgálatok, valamint az ásatási megfigyelések alapján a kitörés folyamatát a következőkben lehet rekonstruálni.

A megelőző tünetek után a Vezúv augusztus 24-én 10 és 11 óra között tört ki, és még ugyanezen a napon befejeződött Pompeji, Herculaneum, valamint a közvetlenül veszélyeztetett területen fekvő villák és házak eltemetése. Midőn Plinius 14 óra körül a nagy felhő”gombát” megpillantotta, a kitörés már tetőpontján állt, sőt valószínűleg már harmadik szakaszába lépett.
A kitörés folyamatát ábrázoló diagrammákból kitűnik, hogy az első napon a robbanást követően sűrű hullámokban, de végeredményben egyvégtében lövellte ki a vulkán a nagy mennyiségű könnyű és apró kőzetanyagot (lapilli, latinul pumices), valamint a por alakú vulkáni „hamut”. Amikor estefelé Plinius a hajókkal ki akart kötni, akkor ott nemcsak ezek az anyagok hullottak sűrűn a levegőből, hanem a part is megközelíthetetlenné vált az iszapszerű, vagyis a felhőszakadás vizével keveredett hamu, föld és törmelék anyagától, amely a hegy lejtőjéről hatalmas áradatban és több hullámban zúdult le Herculaneum irányába, és ezt a várost teljesen elborította.

Ebben az időpontban Pompeji valószínűleg már teljesen eltemetődött, s a további ráhulló anyagok csak növelték a ráboruló réteget. A kitörés a következő napon, 25-én tetőzött. Ekkor voltak a legnagyabb földlökések, amelyek Stabiaeban is megrongálták az épületeket, s ekkor érte el a teljes sötétség és a lapilli-, valamint hamueső azt a távolabbi zónát, melyben az idősebb és a fiatalabb Plinius tartózkodott.
Először Stabiae vidékét érte a csapás (Plinius Major halála), majd a szél fordulásával Nápoly és Misenum került veszélybe. Ez a kő- és hamueső már nem érte a betemetett Pompejit, csak a Herculaneumot fedő iszaptömeg vastagságát növelte. Lávaömlés csak 26-án kezdődött, ez azonban más irányba, teljesen néptelen vidék felé haladt, és így semmi szerepe nem volt Pompeji és Herculaneum elpusztításában.

romaikor_kep



A 79-es év kitörése tehát, amely meglehetősen hasonló formában az elkövetkező évszázadokban még nagyon sokszor megismétlődött, a legkülönbözőbb módon érintette a hegy körül fekvő lakott helyeket. A legsúlyosabb áldozat az a két város volt, amely teljesen eltűnt a föld színéről. De még ezeket is egészen más módon érte a pusztulás.
Herculaneumot a hegyről lezúduló vulkáni iszap temette be, amely végül is kb. 13 méter vastag, és hamarosan teljesen kőzetté szilárdult réteget képezett fölötte. Ezt a réteget a lehulló hamueső, valamint a későbbi kitörések lávaömlései és más termékei még vastagabbra növelték, úgyhogy itt a későbbi feltárásnak igen nagy mélységből, rendkívül kemény réteg alól kellett a várost feltárnia. Pompeji ellenben kizárólag a levegőből aláhulló lapilli- és hamueső áldozatává vált.

Először meglehetősen gyorsan egy több mint két és fél méter vastagságú lapilli réteg hullott a városra. Ez kis és könnyű, lukacsos kövecskékből állt, tehát önmagában nem volt életveszélyes, tömege és éppen könnyűségéből kővetkező eltömítő természete miatt viszont igen gyorsan maga alá temetett mindent és mindenkit, ami és aki nem tudott idejében elmenekülni. Ezt követte egy nagyjából egy méter vastag hamu- és homokréteg, majd ismételt kisebb lapilli réteg után egy újabb hamutakaró.

Az első nap folyamán tehát Pompejit egy nagyjából három és fél méter vastag réteg borította be, amelynek vastagsága és összetétele természetesen a terepviszonyoktól, az épületektől függően változott. A későbbi vulkáni hullások, valamint a vulkáni réteg főlőtt keletkezett termőföld a Pompejit elborító masszát összesen öthat méterre növelte, tehát annyira, hogy a magasabb épületek első emelete is részben betemetődött, de a tetőzet egésze többnyire csak az alacsonyabb épületeknél került a felszín alá. Ebből a körülményből a két város további sorsára és feltárására nézve döntő különbség adódott. Herculaneum a szó szoros értelmében nyomtalanul eltűnt és megközelíthetetlenné vált, Pompeji romjai viszont még kilátszottak. Herculaneum későbbi kiásása hallatlan nehézségekbe ütközött, Pompeji házaiba pedig a kitörés után és később is viszonylag könnyen lehetett leásni.
Volt a kitörésnek még két kísérő jelensége, amelyeket a következmények szempontjából nem szabad szem elöl téveszteni. Az egyik a földrengés, amely nemcsak a kitörés előtt, hanem annak folyamán végig kisebb-nagyobb földlökésekkel kísérte a vulkáni anyagok ömlését és hullását. Ezek a földlökések önmagukban nem voltak katasztrofális erősségűek, de a lerakódó réteg súlyának fokozódó nyomásával együtt mégis igen sok épületet, tetőzetet és épületrészt bedöntöttek és megrongáltak, fiként pedig riasztóan hatottak mindazokra, akik az épületek védelmében bíztak.

A másik következmény pusztító hatása csak az élőlényekre korlátozódott, de rájuk annál végzetesebbnek mutatkozott. A vulkán nemcsak szilárd anyagokat, hanem nagy mennyiségű gőzt és mérges gázokat, főleg kénes gázokat is kí1övel1t magából, hiszen ezek robbantották fel a kráter dugóját és vitték a magasba a hatalmas mennyiségű törmeléket. Ezek a gázok - mivel a levegőnél nehezebbek voltak - ugyancsak leszálltak, s ellepték a föld felszínét, különösen a lehullott lukacsos kőzetek és vulkáni por anyagához kötődve, tehát éppen ott voltak a legsűrűbbek, ahol ezek a legnagyobb tömegben rakódtak le.
A kitörés emberá1dοzataínak legnagyobb része e gázoktól fulladt meg. Ha modern hasonlattal akarnánk élni, akkor azt mondhatnánk, hogy Pompeji lakóit olyan gáztámadás érte, amely földrengéssel, kő- és hamuesővel párosult a legsűrűbb sötétségben.

Pompeji lakóínak sorsa annyira megrázó, hogy nem is szívesen időzünk sokáig leírásánál. Látszatra meglepő, hogy a legelemibb erővel betemetett Herculaneumban az ásatások tanúsága szerint alig esett emberáldozat. Jobban meggondolva, ez a körülmény mégis teljesen érthető. Abban a pillanatban, ahogy az iszapáradat megindult, mindenki, aki csak mozogni tudott, azonnal felfogta, miről van szó és mi a teendő.
A lakosság egészen kis kivételtől eltekintve elmenekült, s minél nagyobb volt az ijedtség, minél gyorsabban közeledett a veszedelem, annál nagyobb sietséggel. Senki sem gondolt arra, hogy idejét vagyontárgyainak összeszedésével töltse, vagy hogy pincékbe rejtőzzék. Nem így Pompejiben. Ott a veszedelem nem mutatkozott olyan gyorsan és egyértelműen. Ennek következtében az emberek magatartására a zavar és a tanácstalanság volt a jellemző. Számunkra a városból való elmenekülés látszik a legtermészetesebb megoldásnak.

Könnyű azonban ezt két évezred távlatából és a dolgok utólagos ismeretében kimondani, de nagyon nehéz lehetett ott és akkor világosan felismerni. Hiszen nem lehetett pontosan tudni, hogy a veszedelem hol lesz a nagyobb, és melyik a menekülés legbiztonságosabb útja. A lakosság legnagyobb része mégis kijutott a városból és dél felé, illetve a tengerhez igyekezett. Ezeknek többsége meg is menekült, mégpedig valószínűleg szárazföldi úton, illetve úgy, hogy a kritikus napokat távolabbi és kevésbé veszélyeztetett területen töltötte. Hajón nemigen lehetett menekülni, hiszen a tenger rendkívül nyugtalan volt.
Valószínűleg ez lehetett a fő oka annak, hogy sok áldozat csontvázára bukkantak a hajdani (azóta módosult) part közelében, illetve a város egykori kikötőjében a Sarnus torkolatánál. Ezek az áldozatok túl későn indultak el, vagy a tenger lecsillapodására várva pusztultak el a leszálló mérges gázoktól. Sokan haltak meg menekülés közben azoknál a kapuknál és utakon, ahol a legtöbben igyekeztek elhagyni a várost. Végzetüket minden esetben az okozta, hogy akadályok vagy erejűk kimerülése miatt nem tudtak tovább jutni.

romaikor_kep



Az ásatások már több mint száz éve tartottak, amikor 1862-1863-ban rájöttek arra, hogy az elpusztultak csontvázai körül azokban az esetekben, amikor a tetemeket a vulkáni hamu, nem pedig a lapilli bontotta be, üreg képződött, fenntartva a felbomlott test eredeti formáját. Ezeket az üregeket ettől kezdve gipsszel kiöntötték és így a szerencsétlenül jártak haláluk pillanatában megmerevedett testének pontos mását kapták. Ez az eljárás újabb lehetőséget adott az áldozatok egyéni sorsának és viselkedésének rekonstruálására.
A csontvázak megtalálásának helye és a gipszbe öntött tetemek mozdulata, a náluk és közelükben levő tárgyak legtöbbször pontos fe1vi1ágosítást adtak arról, mit tettek az áldozatok utolsó óráikban. A városban eddig több mint 2000 áldozat maradványait találták meg, s ebből számosat öntvény formájában is sikerült rögzíteni. Ez már önmagában is mutatja, milyen nagy volt az elpusztult pompejiek száma. Ha ugyanis figyelembe vesszük, hogy a város egyharmada még feltáratlan, továbbá gondolunk a városon kívű1, menekülés közben elpusztultakra is, akkor nem túlzás négy-, sót ötezer áldozatra következtetni, ami közel jár az összlakosság 20-25 százalékához.
Azok az áldozatok, akiknek tetemét a városban és főleg különböző épületekben megtalálták, csaknem kivétel nélkül azonos módon pusztultak el. Az épületekben maradtak, mert a falaktól reméltek védelmet, és mert értékeiket akarták megmenteni, vagy pedig csak későn próbáltak kijutni a tetők alól. A felhalmozódó vulkáni réteg elzárta menekülésűk útját, gyakran rájuk szakadtak a tetők és falak, s végűl is a fojtó gázok végeztek velők.

Legtöbbjüknél erszényben vagy zsákban pénzt és más értéktárgyakat találtak. Néhány esetben a ház kincseinek mentési kísérlete közben halt meg a tulajdonos vagy rabszolgája. A palaestrában gyakorlatozó ifjak és a színház mögötti gladiator kaszárnyában levő gladiatorok a csarnokok zárt részeibe menekültek, és emiatt pusztultak el. Sok család - főleg az előkelő házakban - a boltozatos alagsori helyiségekbe (cryptoporticus) húzódott, és ott fulladt meg, több esetben a behatoló lapilli és hamu elől már kifelé igyekezve.
Voltak, akik az emeleti szobák padozatával együtt zuhantak a mélybe, mások eldugott zugokban kuporogva múltak ki. Egy kétes hírű fogadó egyik szobájában valaki, valószínűleg a bibliát ismerő zsidó vallású személy, mielőtt elmenekült volna, a szörnyű kataklizma első óráiban Sodoma és Gomorrha nevét írta a falra.

Találtak olyan párokat, akik utolsó perceiket is szerelműknek szentelték s összeölelkezve haltak meg. Szívbe markoló látványt nyújtanak azok a maradványok, amelyek szülők és gyermekek, idősebbek és fiatalok kétségbeesetten összekapaszkodott csoportjait mutatják. Megfigyeltek olyan eseteket, amikor szülők nyomorék gyermeküket cipelve vagy támogatva pusztultak el. Irtózatos a gondolata is az olyan halálnak, mint amilyen a megbilincselt raboknak jutott osztályrészül, akik nem mozdulhattak láncaiktól. Előfordult, hogy a pincében gazdáját túlélő kutya egy ideig a holttestet kikezdve tartotta még életben magát.
Máskor pontosan meg lehetett állapítani egy házőrző kutya utolsó óráinak borzalmait, mialatt a megláncolt állat egészen addig küzdötte fel magát a növekvő vulkáni réteg felszínére, amíg csak köteléke engedte. Nem lánc, hanem kötelességűk vagy félelműk tartotta az ajtóknál azokat a rabszolgákat, akik nem hagyták el őrhelyüket. De hamarosan minden elcsendesedett, csak a morajló hegy, a rázkódó föld és az egyre hulló kő és hamu végezte tovább munkáját. Μidőn a Vezúv megnyugodott, és az életben maradottak magukhoz tértek rémületükből, a legtöbben visszatértek városukba, hogy mentsék, ami menthető.

romaikor_kep



Herculaneum mélyen feküdt az iszap alatt, még a helyét sem lehetett látni. Pompeji romjai viszont sok helyen kiemelkedtek a hamu alól. A régi lakók házaikat megkeresve, ahol csak tehették, a mélybe ástak, és igyekeztek bejutni az eltemetett helyiségekbe. Alig van olyan ház, amelybe így ne jutottak volna be, s alagutakon át, a szomszédos szobák falait áttörve kutattak a hozzátartozók és az értékek után. Azok azonban, akik ezt a keserves munkát elvégezték, s több-kevesebb eredmény után látták, hogy folytatása már nem éri meg az erőfeszítést, hamarosan elvonultak, és új lakóhelyet kerestek maguknak.

Mikor a katasztrófa híre eljutott Rómába, Titus császár két consul-viselt senatort küldött Campaníába, hogy a helyzetről tegyenek jelentést. A bizottság helyszíni szemléje után több császári intézkedés született a károk helyreállítására, a szerencsétlenül jártak kárpótlására stb. Herculaneum és Pompeji sorsán azonban nem lehetett változtatni. Senki sem gondolhatott újjáépítésükre. A hagyomány az ókor végéig fenntartotta emlékűket, a térképeken még sokáig feltüntették helyüket, az élet azonban nem tért beléjük vissza.

Midőn Martialis 88-ban Nápolyban járt, halhatatlan sorokban örökítette meg a két város katasztrófájának még friss emlékezetét:

„ Ím a Vezúv, amelyet nemrég a bor-ága beárnyalt S a kádakba nemes szőlője onts levet.
Bérc, mely a Nysánál drágább volt Bacchus atyánknak, Hol nemrég táncot járt Satyrus-sereg is.
Venus székhelye volt, kedvesebb neki, mint Lakedaimón, és díszt nyert ez a hely Ηerculesünk nevitől.
Minden elomlott itt, lángokba, hamuba temetve.. .”
(Epigr. IV, 44. Csengery János fordítása)

Ettől kezdve a campaniai városok pusztulása az irodalomban az elmúlásnak és az emberi sors bizonytalanságának szimbólumává vált. Főként a moralizáló gondolkodók - mint például Marcus Aurelius - hivatkoztak szívesen rájuk. Valóságos maradványaik azonban egyre jobban feledésbe merültek.
Herculaneumnak nyoma sem volt a felszínen, Pompeji látható romjait pedig lassan építőanyagnak hordták el, s a felszínt művelés alá vették. A néphagyomány úgy őrizte meg a város emlékét, hogy a fölötte emelkedő dombot Ciuiasnak nevezte. Ez a név a középkoron át egészen az újkorig fennmaradt, de arra, hogy mit rejt a Civítá nevű halom, már senki sem emlékezett.



Forrás: Castiglione László - Pompeji