logo

XXIII Junius AD

A Nicomediai földrengés

Nicomediat egy földrengés romhalmazzá változtatja



Macedóniában, Asiában és Pontusban borzalmas földrengések ráztak meg szüntelen lökésekkel sok várost és hegyet. A különféle rombolások közül leginkább a Bithynia fővárosát, Nicomediát ért csapást kell megemlíteni. Pusztulásának lefolyását híven és röviden szeretném elmondani.

Augusztus 24-én virradatkor sűrű sötét felhők homályosították el az égnek azt a részét, amely kevéssel azelőtt még derűs fényt árasztott. A nap sugara eltűnt, még a közvetlen közelben levő tárgyak sem látszottak. A szem szinte vakon meredt a semmibe, nem tudott áthatolni a földet elárasztó szennyes gomolyagon. Ekkor mintha a legfőbb istenség kezdte volna dobálni vészhozó mennyköveit, a világ minden tájáról ide űzve a szeleket, őrjöngő viharok zúdultak a földre. Tombolásuk nyomán hallani lehetett a hegyek üvöltését és a tajtékzó hullámok korbácsolta part mormolását.
Ezután forgószelek és villámcsapások kíséretében szörnyű földrengés következett, amely mindenestül szétrombolta a várost és környékét. A legtöbb ház lezúdult a dombok lejtőin, és nagy összevisszaságban egymásra halmozódott. Félelmetes robajt lehetett hallani mindenfelé.

A pusztulás közepette szüntelenül kiáltoztak a kétségbeesett emberek, akik hitvestársukat, gyermekeiket vagy más családtagjaikat keresték. Végre a második óra után, még a harmadik óra letelte előtt ismét kiderült az ég, kitisztult a levegő. Ekkor lehetett csak fölmérni az addig nem is sejtett rémületes pusztulást. Itt is, ott is holttestek tűntek a szem elé. Némelyeket a rájuk omló gerendák nyomtak agyon, mások az omladék közé szorulva megmenekülhettek volna, ha valaki segítségükre siet, de magukra hagyatva életüket vesztették. Egyesek fölnyársalva csüngtek a kiálló gerendák végén. Sokan, akik nemrég élő emberi lények voltak, egyetlen lökéstől találva fölismerhetetlen hullahegyekként hevertek egymáson.

Voltak, akiket a besüppedt tető megóvott volna a ház belsejében, de félelmükben és rémületükben mégis meghaltak. Köztük volt Aristaenetus, aki vicariusként vezette a közelmúltban szervezett dioecesist, amelyet Constantius feleségének, Eusebiának tiszteletére Pietasnak nevezett el. A földrengéskor súlyosan megsérült, és hosszú kínlódás után lehelte ki lelkét.
Akiket a beomló törmelékek agyonnyomtak, azok még most is ott hevernek az omladékok alatt. Némelyiknek a feje zúzódott össze, a karja vagy a lába szakadt ki. Ezek élet és halál közt lebegve fennszóval rimánkodtak segítségért, de a közelükben lévők ugyanolyan siralmas állapotban voltak, s nem segíthettek rajtuk. A templomok, a magánépületek és az emberek nagy része épen maradhatott volna, de a sebesen tovaterjedő lángok öt napon és öt éjjelen keresztül lobogva mindent fölperzseltek, amit csak elértek.

Idején valónak tartom röviden elmondani, hogy miként vélekedtek a régiek a földrengésekről. Mert az igazság titkaiba nemcsak a mi gyarló emberi elménk nem tudott behatolni, hanem a természetkutatók sem tudták ezeket kifürkészni, hiába búvárkodtak fáradhatatlanul, hiába vitáztak vég nélkül egymással.
A szertartásokról szóló írások és a főpapok könyvei arra figyelmeztetnek, hogy ne nevezzük meg egyik istent tévedésből a másik helyett. A papok is óva intenek bennünket ettől, mert büntetést vonhatunk magunkra. Az eddigi búvárkodások szerint teljesen bizonytalan, hogy melyik isten okozza a földrengést.

Keletkezhetnek földrengések a föld hasadékos üregeiben, amelyeket görögül syrinxnek neveznek, mint ahogy Aristoteles is tanítja, bár óvatosan és bizonytalanul. Ilyenkor a háborgó vizek szüntelen nyomása okozhatja a bajt. Anaxagoras tanítása szerint a föld mélyében kavargó szelek, beleütközve a szilárd földrétegekbe, nem találnak kijárást, tehát megmozgatják a talajnak azokat a részeit, amelyek alatt összesűrűsödve fölgyülemlenek.
Éppen ezért észlelhetjük általában, hogy földrengéskor nem fújnak szelek, mert a föld belső rétegeiben rejtőznek. Anaximander szerint a földben hatalmas repedések keletkeznek, ha a talaj a hőség okozta nagy szárazság folytán megkérgesedik, vagy ha az esőzések miatt latyakossá válik. Ilyenkor felülről nagy erővel nyomul be a levegő a repedésekbe, s a rajtuk kiáramló légroham megrengeti a földet, kilendíti egyensúlyából. Az ilyen szörnyű csapások tehát nagy hőségben vagy a tartós esőzések okozta áradások idején szoktak előfordulni. Ezért nevezték a régi költők és teológusok Neptunust, a folyékony elem urát Ennosigaeusnak és Sisichthonnak.

Négyféle földrengés lehetséges. Vannak kitüremkedők, amelyek a talajt egy csapásra mindenestül fölemelik. Hatalmas tömegeket löknek a magasba. Így került Asiában felszínre Delos, Thera, Anaphe, valamint Rhodus, amelynek a régi korban Ophiusa és Pelagia volt a neve, s amelyet valamikor aranyeső árasztott el. Így emelkedett ki Boeotiában Eleusis, a Tyrrhen-tengerben Vulcanus és több más sziget. Vannak elnyúlok, amelyek egyenes vonalban vagy cikcakkban haladva, városokat, épületeket, hegyeket döntenek le.

Vannak kráterképződmények, amelyek hirtelen támadt erős mozgás révén szakadékokat képeznek, és egész földrészeket elnyelnek. Így süllyedt el az Atlanti óceánban egy Európánál nagyobb sziget, a crisai öbölben Hélice és Bura, Italiában Ciminia vidékén Saccumum városka Erebus feneketlen mélységébe, ahol örök sötétség borítja őket.
Háromféle földrengésen kívül vannak az úgynevezett dübörgők, amelyeket ijesztő dörgések kísérnek, mint amikor a fékevesztett elemek vadul rohamoznak, vagy a lecsillapodó földdel együtt újból visszavonulnak. Ilyenkor a bika bömböléséhez hasonló robaj és dübörgés árasztja el a földet. De térjünk vissza elbeszélésünkhöz.



Forrás:
Ammianus Marcellinus - Róma történelme
Forditotta: Szepesy Gyula