logo

XIX October AD

A Spartacus-felkellés .

Eredetileg Spartacus a római hadseregben szolgált, amelyből megszökött és útonállóvá vált. Amikor elfogták, Rómába hurcolták, hogy rabszolgának adják el, és Spartacus máris egy Capuai gladiátoriskolában találta magát. Ám Spartacus nem átlagos katonaszökevény volt, erről ír Plutarkhosz is a Crassus élete című művében:

(Spartacus) ... egy nomád trák törzsből származott. Nagy lelkén és óriási fizikai erején túl igen intelligens és kultúrált ember volt, bár körülményeiből nem lehetett volna erre következtetni. Inkább tűnt görögnek, mint tráknak. Állítólag amikor először vitték Rómába, hogy eladják, egy kígyó tekeredett a feje köré, míg aludt, és felesége, aki ugyanabból a törzsből származott és jósnőként a dionüszoszi mámort képviselte, kijelentette, mindez azt jelzi, hogy Spartacus nagyhatalomra tesz szert, ám ennek keserű vége lesz. Ez az asszony Spartacusszal együtt szökött, majd együtt élt a férfival.

A gladiátorok Spartacus által vezetett felkelése Kr. e. 73-ban kezdődött. Ebben az időben a nagybirtokokon a rabszolgák élete borzalmas volt, szadista felügyelők keserítették meg életüket, alig kaptak enni, az éjjeleket pedig láncba verve kellett tölteniük. E nyomorultak számára csak az adott reményt a (némileg) jobb életre, ha csatlakoznak egy gladiátortársulathoz.
Egy Lentulus Batiates nevű lanistának Capuában (amely évszázadokig a gladiátorok székhelyeként szolgált) volt gladiátoriskolája, Itália déli részén. Főként gallokat és trákokat képzett. Miután azok már nem tudták a brutalitásokat elviselni, mintegy kétszáz gladiátor szökési tervet szőtt. Azonban szándékuk napvilágra került, és csak hetvenötüknek sikerült gazdáik fellépését megelőzniük, megrohamozva a konyhát, ahonnan a kitöréshez különböző késeket és nyársakat zsákmányoltak.

Ahogy Capuán keresztül menekültek, egy szekérmenettel találkoztak, amely gladiátorfegyvereket szállított egy másik városba. Megszerezték a fegyvereket, majd három férfit vezetőjüknek választottak, két gallt, Oenomanust és Crixust, valamint Spartacust. Szabadságuk kivívása után a Vezúv felé vették útjukat, ahol a kráterben táboroztak le. Ebből a táborból verték vissza a capuai támadásokat.
A harcok során kitűnő fegyverekhez jutottak, és megvetéssel szabadultak meg saját gladiátor fegyvereiktől, amelyeket barbárnak és lealacsonyítónak tartottak. Ekkor a Claudius Glaber nevű katonavezért Rómából Publius Varinius preatort (elöljáró) a helyszínre küldte, hogy fogja el a megszökött gladiátorokat. Glaber 3 000 katonát számláló hadsereggel érkezett, ami Spartacus és emberei számára nem jelentett reménytelen ütközetet. Plutarkhosz a következőket írja erről az elképesztő győzelemről:

(Claudius Glaber) ... ostrom alá vette a gladiátorok hegyen kialakított állásait. Csak egy út vezetett fel a hegyre, amely keskeny és nehezen járható volt. Azonban (Glaber) minden más irányba is védőket állított, ahol semmi más nem volt, csak sziklák. A hegytetőt azonban vadszőlő takarta, amelyről a gladiátorok levágták azokat az ágakat, amelyekre szükségük volt, majd erős létrákat készítettek, elég hosszúakat ahhoz, hogy leérjenek a tetőről. A létrák segítségével mindenki biztonságosan leérkezett, kivéve egy férfit, aki a hegytetőn maradt, hogy a fegyvereket társai után dobálja, és miután végzett ezzel, utolsóként ereszkedett le és biztonságosan ért a mélybe. A rómaiak erről mit sem tudtak, ezért a gladiátorok a hátukba tudtak kerülni, és meglepték őket váratlan támadásukkal. Először szétverték a hadsereget, majd elfoglalták a tábort. Ekkor már számos marha és birkapásztor is csatlakozott hozzájuk, mind kemény és gyorslábú férfi. Néhányukat gyalogsági fegyverzettel látták el, a többiek pedig járőrként vagy könnyű gyalogságként segítették a lázadókat.

Spartacus felkelőcsapata hamarosan újoncokkal egészült ki, százakkal, ezrekkel, végül már tízezrekkel. A rómaiakkal folytatott számos küzdelem után — amelyekben Spartacus győzött — a lázadók úgy döntöttek, hogy délnek indulnak Metapontum irányába, majd tovább nyomultak észak felé egész Itálián keresztül. Amikor Mutinánál (Modena) vereséget szenvedtek a római hadseregtől a Po-folyó síkságán, már egész Észak-Itália az ő hatalmuk alatt állt. Minden győzelmét követően Spartacus ellenségeit saját hagyományukkal szembesítette, és a római hadifoglyokat arra kényszerítette, hogy gladiátorok módjára a halálig küzdjenek egymás ellen.
Plutarkhosz szerint Spartacus szándéka az volt, hogy az Alpokon keresztül Galliába, majd trák földre jusson, ahonnan a rabszolgák származtak, és ahol újból szabad emberekként élhettek volna. Azonban a felkelők hibát követtek el: önbizalmuk túlságosan is megnőtt. Ahelyett, hogy az Alpokon átkelve visszaszerezték volna szabadságukat (ezt szerette volna Spartacus megvalósítani, tudva azt, hogy hadserege nem sokáig tudná Róma erejét ellensúlyozni), a felkelők leltárt készítve győzelmeikről úgy döntöttek, erejük elég ahhoz, hogy leigázzák a rómaiakat. Ekkor Crixus elhagyta Spartacust, magával vitte a gall és a germán gladiátorokat. Spartacus a telet Thurii (Terranova di Sibari) mellett, Lucianiában töltötte, ahol gondos terveket készített a rómaiak elleni következő lépésekre.

A tavasz beköszöntével Spartacus embereivel délnek indult Metapontum felé, majd onnan Bruttiumba. Nemsokára azt a hírt kapta, hogy Gellius konzulnak tudomása van arról, hogy Crixus külön csapatot alakított a gallokkal és germánokkal, akik túlzott önbizalmuk és fegyelmezetlenségük miatt szakadtak el Spartacustól. Gellius legyőzte és megölte őket. Lentulus, a felkelők ellen küldött másik konzul nem volt ilyen sikeres. Hatalmas hadsereggel ostrom alá vette Spartacusékat, de súlyos vereséget szenvedett.

A XX. század elején a marxisták nagy hősnek tartották Spartacust. Maga Marx Károly mondta Spartacusról, hogy „ő volt az egész ókori történelem legnagyobb alakja, nagyszerű hadvezér... nemes lélekkel, aki az ókori proletariátus igaz képviselőjének bizonyult." Azonban ez messze nem igaz. A történész Christian Meier Spartacust „nagyformátumú rablóvezér"nek nevezte.
Igen valószínűtlen, hogy Spartacus bármi mássá akart volna válni. Mindazonáltal kétségtelen, hogy Spartacus és felkelő társai megszégyenítették Rómát, és hosszú hónapokon keresztül tartották rettegésben Itália egész déli részét. Kr. e. 72 végén a felkelőktől elszenvedett további vereségek után Róma Marcus Licinius Crassust, Róma leggazdagabb és nagyon ambiciózus emberét bízta meg a Spartacus ellen folytatott háború vezetésével. Miután Mummius hadnagy megalázó vereséget szenvedett (akinek ötven katonáját végeztette ki Crassus a visszavonulás megkezdése miatt), Crassusnak sikerült Spartacust árkokkal bekerítenie az itáliai csizma déli csücskén.
Spartacus Lucianán keresztül a tenger felé vezette embereit, ahol szicíliai kalózok bandájával találta magát szembe. Egyezkedésük alapján Spartacus abban reménykedett, hogy Szicília felé ki tud majd törni, ahol megkezdhetné a Rómával folytatott háború új szakaszának megtervezését. Plutarkhosz szerint:

A szorosban néhány szicíliai kalózhajóval találkozott, és azt tervezte, hogy 2 000 emberrel partra száll Szicíliában, és elfoglalja a szigetet. Arra gondolt, hogy onnan újabb rabszolgafelkelést tudna indítani, mivel az előző rabszolgaháború nemrégiben hunyt ki, és csak egy kis szikra kellett fellángolásához. Azonban a szicíliaiak, miután beleegyeztek javaslataiba és elfogadták ajándékait, nem tartották be ígéreteiket és elhajóztak.

Miután a tervből semmi sem lett, Spartacusnak nem maradt más választása, mint hogy az árkot egy helyen feltöltse, és Brundisium (Brindisi) irányába törjön ki. Spartacus ellen ekkor saját követői léptek fel, akiknek merőben más terveik voltak. Számukra ez a lehető legbutább döntés volt, mivel Crassus gyorsan körülvette és elpusztította őket. Míg Spartacus a peteliai hegyek felé vette útját, Crassus felkérte a Szenátust, hogy küldje oda Marcus Lucullus (aki a római hadsereget Macedoniában vezette) és Pompeius (aki éppen visszatérőben volt Spanyolországból) prokonzulokat. Időközben Crassus két tisztje, Quintus és Scrofas lesújtott Spartacusra és csapatait harcra kényszerítette.
Bár maga Spartacus is harcba szállt, megölte két üldözőjét és súlyosan megsebesítette Scrofast, győzelme tehetetlenségét bizonyította, mivel a felkelők most már túlságos önbizalommal teltek el, és hallani sem akartak a további visszavonulásról. Kardjaikkal Spartacushoz mentek, és azt követelték tőle, hogy vezesse őket vissza Lucianán keresztül, hogy a rómaiakkal szemtől szembe tudjanak harcba szállni. Crassus, aki már a közelben tábort vert, kész volt a támadásra. Plutarkhosz szavaival élve:

„Spartacus, látva, hogy ez elkerülhetetlen, felsorakoztatta hadseregét, és amikor elévezették lovát, kirántotta kardját és ott helyben megölte az állatot, azt mondván, ha megéri a napot, sokkal jobb lovakat szerezhet az ellenségtől, de ha nem, erre sem lesz szüksége többé." Majd egyenesen Crassusra tört, akit nem sikerült leterítenie, de lemészárolt két centúriót, akik rávetették magukat. Végül egyedül maradt, bátran védekezve állta az ellenség csapásait egészen addig, amíg a katonák kardjai le nem döntötték.
Bár Crassus végezte a legnehezebb munkát a rabszolgafelkelés felszámolásában, Pompeius aratta le a dicsőséget, miután feltartóztatta és lemészárolta Spartacus hadseregének maradékát. A lázadó gladiátor Spartacusnak a római hadsereget nem kevesebb, mint kilencszer sikerült legyőznie, és arra kényszerítette Rómát, hogy egész katonai erejét az ő megfékezésére vesse be.

Spartacus halálával a felkelők hadseregének maradékát gyorsan felszámolták, és elrettentő példaként használták fel a túlélőket. Crassus hatezer elfogott felkelőt a Capuát Rómával összekötő Appia úton feszített keresztre, figyelmeztetésül minden arra járó számára. Pompeius ezt követően győzött és mészárolt le ötezer felkelőt, akik korábban északra menekültek. A Spartacus felkelés volt az egyetlen olyan gladiátorlázadás, amely nem csak egy pár napig tartott. Praenestében hasonló lázadás tört ki, de a tervek meghiúsultak. Bár a rómaiak elvesztették fejüket, gyorsan elővigyázatossági intézkedéseket hoztak az ilyenféle támadások megelőzése érdekében.
A gladiátoriskolákban drákói szigort vezettek be, szigorú felügyelettel és a fegyverek gondos őrzésével együtt. Ilyen körülmények között a legtöbb felkelést már a csírájában elfojtották. A rómaiak annyira bíztak az intézkedésekben, hogy még attól sem riadtak vissza, hogy a gladiátoriskolát a város központjában állítsák fel. A rómaiak már nem féltek Spartacustól.


Forrás: Alen Baker A Gladiátor JLX kiadó 2001