logo

XIX October AD

A Spartacus-felkelés Sziciliai összefüggéseinek kérdéséhez II. rész

Cicero ironikus kötekedéssel, fölényeskedve kezeli a kérdést, kategorikusan azonban nem mondja ki, hogy egyáltalán semmiféle rabszolga-megmozdulásra nem került sor, csak azt állítja, hogy ilyen hír nem érkezett Rómába, Verres nem tett ilyen esetről jelentést.
Ez azonban - ha igaz egyáltalán - akkor is csak azt jelenti, hogy nagyobb arányú felkelés nem bontakozott ki. Ugyanis az összes korábbi itáliai és szicíliai felkelések esetében megfigyelhető, hogy a helyi szervek, illetőleg a területileg illetékes római magistratus mindig először helyi erők, csapattestek igénybevételével igyekeztek elfojtani a megmozdulást, s csak miután ez a kísérlet nem járt eredménnyel, akkor tettek jelentést Rómában, és kértek erősítést. Ez a magyarázata annak, hogy egyrészt jobbára csak a helyi jelentőségű mozgolódás, összeesküvés színvonalát meghaladó esetekről van tudomásunk, másrészt annak, hogy még a nagyobb, háborúvá szélesedett felkeléseknek sem tudjuk általában pontosan kideríteni a kezdetét.

A Liviusnál megragadható annalista hagyomány az i. e. 134. évnél korábban nem tartotta számon az első szicíliai felkelés kitörését, holott bizonyos, hogy legalább már 135-ben elkezdődött, illetve nagy a valószínűsége annak, hogy ennél is korábban Mutatis mutandis hasonló a helyzet - a nem is provinciális területen, hanem magában Itáliában lezajlott - Spartacus-felkelés kezdeti időszakával kapcsolatban is. Bármennyire gondoskodtak is - Cicero szerint - a korábbi praetorok intézkedései, valamint a gazdák által biztosított fegyelem („dominorum disciplind) a rabszolgaháború veszélyének megelőzéséről, mégis eleve minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy mindennek ellenére történtek összeesküvések, szökési és felkelési kísérletek, helyi jelentőségű megmozdulások, és Verres épp azokban az esetekben lépett közbe, mikor ezek a rendelkezések nem voltak elég hatékonyak, a disciplina nem volt elég szigorú.
Cicerónak az egész II. actio során megfigyelhető vádlói gyakorlata alapján nem meglepő, hogy nem az objektíve legsúlyosabb, legjelentősebb eseteket ismerteti, hanem azokat válogatja össze, amelyekkel kapcsolatban valami terhelőt mondhat Verresre, valamint merő visszaélésnek tüntethet fel. Feltétlenül több olyan eset is megtörténhetett azonban ebben a súlyos helyzetben és exponált helyen, amelyben Verres derekasan megtette kötelességét, de ezeket Cicero a maga céljának megfelelően nem közli, ezért mi sem tudunk róla.
Ennek ellenére mint látni fogjuk, a mégis említett esetekből is több érdekes tanulság adódik, hisz mindenre Cicero sem gondolhatott. Természetesen az elhallgatott tényeket valódi jelentőségükben még csak nem is körvonalazhatjuk. Feltétlen megfontolást érdemel azonban az a körülmény, amire más összefüggésben Rosztovcev hívta fel a figyelmet, nevezetesen, hogy mindaz, amiről Cicero tudósít, a városi körzetek megművelt földterületére vonatkozik.

A sziget belsejében és nyugati felében levő ager publicusra vonatkozóan, ahol a nagy kiterjedésű legelők voltak, tehát a korábbi rabszolgafelkelésekben oly jelentős szerepet játszó pásztorkodó (gulyás, csikós) rabszolgák gyülekeztek - sokkal gyérebbek Cicero adatai. Diodoros elbeszéléséből ismeretes, hogy a szicíliai birtokosok a fiatalabb és erőteljesebb rabszolgákat használták pásztornak (XXXIV, 2, 2), ugyanő szemléletes képet fest szicíliai életmódjukról, a fegyverforgatásban való jártasságukról (XXXIV. 2, 3, 27. kik.).

Varro hasonlóképpen az erőteljesebb (firmiores), fiatal felfegyverzett rabszolgákat (iuventutem armatam) tartja alkalmasnak a városoktól távollevő helyi legelőkön való szolgálatra. Azok a testi adottságok és jellemvonások, amelyeket Varro megkövetel tőlük csakugyan alkalmassá tették őket nehéz és sokrétű feladatuk ellátására, azonban kedvező körülmények esetén ezek révén jelenthettek fokozottan fenyegető veszedelmet is.
Az ager publicus bérlői, a nagy marhanyájak, ménesek és az ezekkel járó rabszolgák tulajdonosai elsősorban gazdag, tekintélyes római lovagok voltak, ezekkel Verres bizonyára másként bánt, mint a szicíliai földbirtokosokkal, az ő rabszolgáik esetében tehát nem került sor kirívó bírságolásokra, az ilyen esetekről, nem lévén sebezhető pontjuk, Cicero nem beszél.

Fentebbi fejtegetéseinkkel nem az volt a célunk, hogy egy két évezreddel megkésett fiktív perújítás helyzetében Hortensius helyett megfeleljünk Cicero vádjaira. Egyes részletkérdések felvetése, tisztázása, egyes ellentmondások kiélezése mellett azt szerettük volna megmutatni, hogy Cicero előadása mennyire nem tárgyilagos, milyen nehéz mérlegelni állításait, és főleg elválasztani az objektív tényeket attól, amit a maga szemszögéből ilyeneknek bemutatni igyekszik, illetőleg milyen bonyolult feladat egyáltalán megállapítani, hogy hol hallgat el lényeges szempontokat. Közlései tárgyunk szempontjából használható részleteinek kielemzése az alábbiak feladata.

A Verres terhére felhozott esetek előadásmódjának célzata egyértelműen az, hogy diffamálja a propraetor biztonsági intézkedéseit, ... „hadvezéri érdemeit": videte constantiam praetoris ... qui in his rebus ... ita laudatur ut optimus imperator.

Cicero több helyütt hibáztatja Verrest azért, hogy nem járt el elég erélyesen, nem végeztette ki a szervezkedésen rajtakapott, felkelés előkészítésével gyanúsított rabszolgákat, hanem gazdáikat marasztalta el a biztonsági intézkedések elmulasztásáért és megbírságolta őket. De állíthatjuk-e vajon, hogy Verres valami egyedülálló elnézést tanúsított a rabszolgatartók tulajdonjogának tiszteletben tartásával?

Diodoros Sikeliotés elbeszéléséből szerzünk tudomást az első szicíliai rabszolgafelkelés kitörését megelőző zűrzavaros állapotokról, a közbiztonság megromlásáról, amit az idézett elő, hogy a pásztorkodó rabszolgák fegyveres bandákba verődve az utazók kifosztásával igyekeztek biztosítani ellátásukat, mert gazdáik nem gondoskodtak élelmezésükről, ruházatukról.
Diodoros elmondja, hogy a helytartók ugyan megkísérelték, hogy orvosolják a helyzetet, azonban nem mertek erőszakot alkalmazni a rabszolgák ellen, mert tartottak azok gazdáinak befolyásától és tekintélyétől, s ezért kénytelen-kelletlen tétlenül nézték a tartományban folyó fosztogatásokat, erőszakoskodásokat.

Ugyancsak Diodoros tudósít a második szicíliai rabszolgafelkelés előzményei ismertetésekor arról, hogy a senatus határozata alapján L. Nerva helytartónak vissza kellett volna adnia azoknak a rabszolgáknak a szabadságát, akik jogtalanul kerültek fogságba; azonban a propaetor nem tudta lefolytatni a megkezdett vizsgálatot, mert az anyagi érdekeikben fenyegetett rabszolgatartók a legerélyesebben felléptek tulajdonjoguk érvényesítése mellett.

Nyilvánvaló, hogy a rabszolgatartók Verres idejében se fogadták volna egykedvűen rabszolgáik kivégzését, elvesztését, - annál kevésbé, mert a rabszolga munkaerő utánpótlása abban az időszakban már nehezebb, költségesebb volt, a rabszolgák foglalkoztatása viszont fokozottabb jövedelmet biztosított egyrészt a Spartacus-felkelés által okozott termelés-kiesés miatt, másrészt azért, mert a Mithridatés-elleni háborúk, valamint a kalózok tengeri uralma miatt a keleti területekről indított szállítmányok megritkultak, s ez áremelkedésre vezetett.
Fokozottan indokolja még a rabszolgatartók érdekeltségét az a körülmény, hogy a Cicero által ismertetett esetek jórészben nagy értékű és a birtok irányítása szempontjából nem egykönnyen pótolható vilicusokról volt szó. Ismeretes, hogy ilyen vonatkozásban még a legbefolyásosabb politikusok is a legmesszebbmenően tiszteletben tartották a rabszolgatartók érdekeit, tulajdonjogát. Igazolásul lássunk csak két példát.

Egy i. e. II. század közepetájáról, vagy esetleg épp az első szicíliai felkelés idejéből származó feliratot állító magistratus, Popilius Laenas, nyomatékosan megemlékezik arról, hogy praetor korában Szicíliában mintegy 917 Itáliából szökött rabszolgát kutatott fel, és adott vissza gazdájának: Et eidem praetor in Sicilia fugitivos Italicorum conquaesivei, redideique homines DCCCCXVII.
A felirat témánk szempontjából két vonatkozásban is érdekes: egyrészt azt igazolja, hogy Itália és Szicília közt a rabszolgák elég gyakran és könnyen szökdöstek át - mindenesetre a lehetőség nem volt olyan valószínűtlen, mint ahogyan azt Cicero feltüntetni igyekszik; másrészt kiviláglik a szövegből az, hogy a magistratus a rabszolgák megbüntetését gazdáikra bízta, nem maga járt el velük szemben.

Gondoljunk másrészt arra, hogy Octavianus Sex. Pompeius legyőzése után szintén nem végeztette ki az annak seregében ellene harcoló - jórészt ugyancsak Itáliából a szigetre átmenekült - szökevény rabszolgákat, hanem visszaadta őket - mintegy harminc ezret! - gazdáiknak, azok megítélésre bízva további sorsukat.
Diodóroshoz hasonlóan maga Cicero is tudja és említi is, hogy a helytartók régebben igyekeztek a lovagok kedvében járni, tekintettel arra, hogy azok kezében volt a helytartók provinciális ténykedését illetően az ítélkezés joga; nem volt ajánlatos egyikükkel sem ujjat húzni a lovagrend tagjainak kölcsönös összetartása miatt.

De hasonló lehetett a senatorok mentalitása is. Ilyenformán nem ritkán kerülhetett sor súrlódásokra is senator-rendi birtokosok és a helytartó, ez esetben Verres közt. Cicero más összefüggésben tesz is említést ilyen összekülönbözésről.
Ezek előrebocsátása után vizsgáljuk meg azokat az eseteket, amelyeket Cicero Verresre nézve terhelő, vagy ilyennek beállítható vonatkozásaik kísérőjelenségeik miatt mégsem hallgatott el. Azt látjuk, hogy ezek egyik része olyan területekre lokalizálható, amelyek a korábbi rabszolgaháborúk, különösen a Verres helytartóságához időben közelebb eső második felkelés alkalmával is gócpontjai, jelentős színterei voltak a rabszolgák szervezkedésének, harci cselekményeinek.

Triocala körzetében egy bizonyos Leonidas nevű szicíliai gazdának rabszolgái összeesküvés gyanújába kerültek. Verres azzal vádolta őket, hogy fegyveres felkelés kirobbantására szövetkeztek. A rabszolgákat Lilybaeumba vitték, a helytartó elítélte őket, s már a kivégzésre készültek, mikor váratlanul visszaadta őket gazdájuknak.
Cicero maga is említi, hogy az eset olyan helyen történt, amely korábban - a második szicíliai rabszolgaháború idején - a rabszolgák hatalmában volt (,,... quem locum fugitivi iam antea tenuerant..." V. 4. 10.).
Valóban, mint Diodoros elbeszéléséből tudjuk, Triocala a felkelés egyik főerődje volt (XXXVI. 7, 2.kk.), Salvius-Tryphon foglalta el még a felkelés kezdeti időszakában, jelentős mértékben megerősítette az egyébként is kedvező helyen épült várost, nagy készleteket halmozott fel benne.

I. e. 103-ban Lucullus ellen is innét vonult ki a rabszolgasereg Scirthaea mellé, s a vesztett csata után ide húzódtak vissza (XXXVI. 8, 2-4), sikeresen verik vissza Lucullus megkésett és erélytelen ostromát, s egészen addig kezükben tartották a várost, míg a háború vége felé M. Aquilius szívós ostrommal végül is beveszi (XXX-VI. 10.).

A környék gazdasági jelentősége a háborús cselekmények, a rabszolgák által elkövetett pusztítás miatt a háború befejezése utáni időszakban bizonyára jelentősen visszaesett. Annak alapján azonban, hogy Cicero csak elvétve említi a helyet, nem következtethetünk teljes tönkremenésére, annál kevésbé, mert még a császárkorban is Szicília egyik legjelentősebb városa volt. Triocala lokalizálásával van némi nehézség, annyi bizonyos azonban, hogy egyrészt Agrigentumtól északnyugatra, a szárazföld belsejében, de a déli parttól nem messze feküdt, másrészt kétségtelen, hogy a két hely, a Diodorosnál a második rabszolgafelkelés ismertetésekor említett és a Cicerónál szereplő Triocala azonos.
Egyébként a jelek szerint a korábbi rabszolgaháborúk pusztításai során legtöbb kárt szenvedett, de különben kedvező természeti körülmények közt levő körzetek viszonylag gyorsan és maradéktalanul rendbe jöttek, ismét megerősödtek gazdaságilag, teljes tönkremenésükkel a legritkább esetben kell számolnunk. Ennek a helyzetnek érzékeltetésére elég arra hivatkoznunk, hogy a II. actio III., oratioja során Cicero egy egész sor olyan várost, illetve városkörzetet említ - Apronius visszaéléseinek részletezése kapcsán -, amelyek a két korábbi rabszolgafelkelés legexponáltabb körzeteiben helyezkednek el.

Magának Hennának, az első felkelés központjának körzetén kívül említi Cicero a Herbita, Morgantia, Assorus, Imachara, Agyrium és Aetna körüli földeket, továbbá a campi Leontinit, mint elhanyagolt, tönkrement területeket (III. 18. 47.).
A részletekbe menő előadás során, magának Cicerónak adatközlése, kitételei alapján is viszont az derül ki, hogy ezek a - korábbi felkelések során sok kárt, pusztítást elszenvedett s különben is jelentős mértékben állattenyésztéssel foglalkozó, a sziget belsejében fekvő - területek igen virágzóak voltak Verres idejében is, óriási gabonatermést hoztak, az itteni birtokosok nagy jólétnek örvendtek. Ezt látjuk Agyrium (III. 31. §. 51, 120.), Herbita (III. 32, 75. kk., 43, 103. 51, 120.), Aetna (III. 25, 61., 45 §, 44, 104-106.), Morgantia (III. 23, 56., 43, 103.), a campi Leontini75Ima-chara (III.18. 47. 42, 100.), Henna (III. 42, 100), és Assorus (III. 43, 103 esetében egyaránt.
Hasonló következtetéseket vonhatunk le egy sor további, ugyancsak a Henna-Aetna-Leontini körzetbe eső hellyel kapcsolatban, így mindenekelőtt Centuripae (III. 21. §. 23, 56. 45,108. 77, 180.), Menae (III. 22, 55. 43, 102.) Tissa (III. 38, 86.) és Thermae (III. 42, 99.) körzetét illetően.

Az említett helyek Cicerónál természetesen Verres elleni célzattal, az ő, illetőleg cinkosa, a decumanus Qu. Apronius visszaéléseinek, erőszakoskodásainak kiteregetése kapcsán szerepelnek. A mi szempontunkból ez a körzet azonban éppen mint jelentős gabonatermő vidékek komplexusa fontos, ahol feltétlenül akkor is nagyszámú rabszolga dolgozott," ami egy rabszolgafelkelés kibontakozása szempontjából kedvező lehetőséget jelentett volna.
Aligha véletlen az, hogy a II. actio V. oratiojában említett hat olyan hely közül, ahol Verres rabszolga-megmozdulásokat észlelt - a III. oratio alapján négy kimutathatóan ilyen gabonatermő centrum, s részben egyúttal olyan hely, amely már a korábbi rabszolgafelkelések során is jelentős szerepet játszott. Az előző esethez hasonlóan Verres jópénzért felmentette a halicyaei Eumenides nagyértékű („magnae pecuniae") vilicusát.

Semmi okunk sincs kétségbe vonni azt, hogy Eumenides készségesen jól megfizetett nélkülözhetetlen rabszolgájának életben maradásért, visszaszerzéséért, s az is feltehető, hogy Verres kihasználta a gazda szorult helyzetét. Két körülmény azonban fokozott figyelmet érdemel. Egy a maga szabadabb mozgási lehetőségei és a rabszolgák körében tekintélye, befolyása révén fokozott veszélyt jelentett egy összeesküvés szervezése szempontjából.
Elég arra gondolni, hogy az előző nagy rabszolgafelkelés egyik vezére, a sziciliai Athenion vilicus volt. Nem érdektelen másrészt az a tény, hogy Halicyae környéke szerepel a második felkelés előzményei közt is. Nevezetesen, mikor a lacus Palicorum mellett lejátszódó eseményeket követően a sziget több helyén szökdösni kezdtek a rabszolgák, Halicyae körzetében egy kisebb csoport, mintegy harminc főnyi rabszolga felkelésre került sor egy Varius nevű társuk vezetésével (Diod. XXXVI. 3, 4.).

Mint Cicero más összefüggésben szereplő tudósításai (III. 40, 91.) alapján következtethetjük, Halicyae környéke Verres idejében is jelentős gabonatermő vidék volt, és ennek alapján is feltehetően sok rabszolgát foglalkoztatott, ami fokozta a rabszolga-megmozdulások lehetőségét, veszélyét.
Ugyancsak viliciusok is szerepelnek a következő esetben. Verres felkelés gyanúja alapján letartóztatta, majd nagy összegű bírság lefizetése fejében visszaadta C. Matrinius római lovag és üzletember, szicíliai nagybirtokos viliciusait és pásztor rabszolgáit V. 7, 15.). Cicero kiemeli, hogy mindez Matrinius távollétében, római tartózkodása idején történt. Ezzel Cicero Verres eljárásának méltánytalanságát akarja hangsúlyozni. Másfelől azonban ez a körülmény - s ez tárgyunk szempontjából nem közömbös - a közvetlen ellenőrzés hiányára és a szervezkedés fokozott lehetőségére mutat.

Az eset helyét Cicero nem jelöli meg, azonban nagy valószínűséggel Syracusae vagy még inkább Leontini környékén, illetőleg a két hely közt kell keresnünk. Ugyanis Matrinius itt is szereplő procuratorát, L. Flaviust, Cicero később is (V. 59, 155.) említi mint olyan embert, aki tanúsíthatja, hogy a Sertorius kémeként elfogott L. Herenniusnak Syracusae conventusában száznál több római polgár ismerőse volt.
Másfelől a gabonaügyekről írt munkáiban Cicero elmondja, hogy Matriniust Verres Leontini környékén két napon át hivatalos őrizetben tartotta. Különben a roppant termékeny s ezért igen jelentős Campi Leontini mindkét felkelés dúlásainak is színtere volt. Diodoros említi, hogy Salvius a későbbi rabszolgafelkelés során egészen eddig a területig kiterjesztette portyázásait. A környék Verres idejében is igen jelentős gabonatermő terület lehetett.

A további három eset, amiről Cicero tudósít, a korábbi rabszolgaháborúk színterétől távol eső területen, az északi partvidéken játszódott le. Az északi parton fekvő Panhormusban az öreg Apollonius Geminus főpásztorát („magister pecoris") vádolja Verres összeesküvéssel és társai fellázításával. - Cicero azzal a beállítással akarja eleve megrendíteni a vád hitelét, hogy Verres meg akarta zsarolni a gazdag öregembert: „profecto homo dives repente a Verre non sine vausa citatur".
Azonban, bármily hatásos a beállítás, magától értetődő, hogy csak egy gazdag embernek lehettek nagybirtokai, jelentős számú rabszolgája, minél gazdagabb, annál inkább. Egy néhány rabszolgával dolgozó kisbirtokos paraszt-familiája nem egykönnyen kerülhetett ilyen gyanúba. S tudjuk, hogy Apolloniusnak valóban nagy birtokai, nyájai voltak.

Igen jellemző, hogy Apollonius nem is magát a tényt tagadta, tehát azt, hogy főpásztorát nem tartotta szemmel és az zavart keltett, hanem azt, hogy egyáltalán van ilyen nevű rabszolgája. Azonban egyrészt könnyen lehet, hogy Verresszel nem pontosan közölték a rabszolga nevét (különben Cicero sem nevezi még), másrészt meg ugyan ki bizonyíthatja a gazda ellenében, hogy hogyan hívja rabszolgáit. Meg azt se felejtsük, hogy Apollonius el is rejthette az említett rabszolgát, s ezért nem lehetett azt előállítani, hiszen tudjuk, hogy akadt olyan szicíliai, aki megpróbált hasonló módon túljárni a propraetor eszén (I. IV. 18. §).

Már régebben megállapítást nyert, hogy Cicerónak ezúttal nem lehettek pontos adatai, tanúi, ezért igyekszik a vád gyengeségét nyilvánvaló túlzásokkal, hatáskeltő szólamokkal és más szónoki fogásokkal pótolni. Talán méltányosnak tűnik Cicero következő érvelése: még ha bűnös lenne is Appolonius, azért már egy ilyen előkelő, köztiszteletben álló öregembert nem kellett volna így meghurcolni.
De vajon valóban teljesen ártatlan volt Apollonius? Vajon a gazda nem felelős rabszolgái tetteiért? Vajon a római helytartónak különböző szentimentális szempontok (mint az apa hajlott kora, fia ifjú volta, zokogásuk) lényegesebbnek lehet-e tartani, mint a provincia jólétét és biztonságát („utilitatem salutemque provinciae” V. 9. 22.)?!

Az sem növeli különösebben Cicero érvelése hitelét, a tárgyilagosság látszatát, hogy Apollonius barátja és vendéglátója volt („amici atque hospitis mei” V. 8, 20.). Egy nagyon jó gyakorlati érzékre valló érve van Cicerónak Apollonius ártatlanságának valószínűsége mellett; őt érte volna a legnagyobb veszteség, ha valóban rabszolgaháborúra került volna sor a szigeten. Azonban kizárja ez a gondatlanságot? Nem fokozza-e a vagyon az elbizakodottságot? Vajon a fennhéjázó Damophilos, akinek elkeseredett, agyongyötört rabszolgái az első felkelést kirobbantották, nem volt elég gazdag?

Az appoloniai Aristodamus és az imacharai Leontés rabszolgáinak esetét Cicero röviden érinti. Nem cáfolja a rabszolgák mozgolódásának, a felkelés előkészítésének vádját, csak ironikus szónoki kérdéssel utal arra, hogy szerinte Verres eljárása nem a tartomány feletti buzgó őrködését példázza, hanem egy újfajta nyerészkedési módszert jelent.
Panhormushoz hasonlóan, Apollonia is közvetlenül a sziget északi partján helyezkedett el, csak jóval keletebbre, Haluntium és Acte Cale közt. Imachara Apolloniától még keletebbre, a szárazföld belseje felé, Hennától északkeletre, egy Verres idejében is igen termékeny területen feküdt.

Mint láttuk, Cicero a Verres helytartói érdemei feletti fiktív vitában feltünteti, hogy Hortensius a propraetornak tartománya védelme érdekében foganatosított katonai természetű rendszabályaival igyekezett érvelni. Megemlíti Cicero, hogy a védő esetleg hivatkozik arra, milyen kevés használható hadvezére van Rómának („imperatorum penuriam commemorabit” V. 1. 2.) s így hasonló módon igyekszik megmenteni a vádlottat, mint annak idején M. Antonius Orator M. Aquiliust. Cicero nem méltányolja az érveit, pedig hogy az mennyire indokolt volt, arra maga szolgáltat a legékesebben szóló bizonyságot, mikor - csak három évvel később - a Manilius-féle törvényjavaslat vitájában Cn. Pompeius hadvezéri megbízatása érdekében szónokolva azon kesereg, mennyire nincs választék nagy katonai feladatok ellátására alkalmas emberekben. Akkor ugyanis ezt kívánta meg a szónoki cél. A beállítás mindkét esetben - ellentétes előjellel - tendenciózus, eltúlzott. Nem Pompeius volt akkor sem az egyetlen alkalmas, tapasztalt hadvezér.
Azonban, hogy - nem is annyira a rátermett személyek hiányában, mint amennyire a hagyományos „cursus homorum" érvényesítése és a senatusi érdekszövetségek révén - milyen erélytelen, tehetségtelen politikusok is kaptak felelősségteljes, nagy jelentőségű, sőt rendkívüli jellegű és hatáskörű hadvezéri megbízatást, s e feladatnak nem egyszer mennyire nem tudtak megfelelni - arra a legékesebb példa M. Antonius Creticus csúfos kudarccal végződött hadjárata a kalózok ellen, mégpedig épp Verres helytartósága éveiben.

M. Antonius hadjáratát Cicero egy szóval sem említi - az lenne meglepő, ha megemlítené - hisz akkot kiderülne, hogy a kalóztámadások elhárítása nem is lehetett, olyan egyszerű feladat. Azt sem említi, hogy M. Antonius flottáját szétverték, magát a hadvezért pedig elfogták a kalózok Kréta vizein - azt viszont annál inkább kiszínezi, hogy a szicíliai partvédő flotta egyik részlegét megfutamította egy kalózraj.
Hosszasan szörnyülködik afelett a valóban szégyenletes eset felett, hogy a kalózok ezt követően behatoltak Syracusae kikötőjébe" - arról viszont egy szót se hallunk a „De suppliciis" terjedelmes fejtegetései során, hogy mi volt a helyzet ugyanakkor Itália partvidékén, vagy éppenséggel Róma közelében.

Annál többet tudunk meg viszont az idézett pro lege Manilia alapján a kérdésről ugyanezen évekre vonatkozóan. Hogyan viszonylik a syracusaei rajtaütés szégyene, felelőssége ahhoz, hogy Caietába, Misenumba, sőt magába Róma kikötőjébe, Ostiába, a Tiberis torkolatába egy praetor, egy consul szemeláttára törtek be a kalózok, a felgyújtották a római flottát? Verres flottaegysége megfutamodott a kalózok elől?
A római hadsereget meg csak télvíz idején merték Brundisiumban behajózni. Elfogták, és csak váltságdíjért engedték szabadon Verres egyik hajóparancsnokát? Ugyanez történt Itáliában két praetorral és magának a kalózhadjárat vezérének, M. Antoniusnak, a lányával. Ehhez, M. Antonius hadjáratának kudarcához és az itáliai partvédelem csődjéhez képest, Verres még egész jelentős sikerekre hivatkozhatott!

Amilyen elfogult, egyoldalú Cicero állásfoglalása az egyik kérdésben, olyan a másikban is. Ahogyan igyekszik elhomályosítani a kalózok okozta nehézségeket, illetőleg Verresnek ezek leküzdésére fordított erőfeszítéseit, sikereit, úgy igyekszik tagadni a rabszolgák részéről fenyegető veszélyt is. A fentebbiekben, úgy véljük, sikerült néhány újabb szemponttal alátámasztani mindenekelőtt e veszély realitását s azt, hogy a Spartacus seregei átkelési kísérleteinek elhárítása, s főként a szicíliai felkelési kísérletek megelőzése, elfojtása érdekében a propraetor nem maradt egészen tétlen.
Azonban végeredményben nem is Verres egyéni megítélése a lényeges. Ha valaki, Cicero eleget beszél arról, hogy a római helytartók általában kíméletlenül kiszipolyozták a provinciákat. Verresnek legfeljebb a lehetőségei voltak kedvezőbbek az akkori zűrzavaros időkben, s az átlagosnál energikusabban ki tudta használni a helyzetet. Az alapvető szempont az események megítélésénél az, hogy a római államszervezet, provinciáls kormányzati rendszer mindezt az erőszakoskodást lehetővé tette, sőt, ezen alapult. Minthogy pedig lényege az államilag szentesített rablás volt, szinte kivétel számba ment, hogy ezzel a hatalommal a maga egyéni érdekében nem él vissza.



Maróti Egon