Provinciák és Coloniák / A Római provinciákról / A Római provinciákról

Szolgálat a határvidéken

A Iulius-Claudius dinasztia uralkodásának első felében komolyan vették Augustus figyelmeztetését: a birodalmat nem szabad ultra terminos (a határokon túl) kiterjeszteni. Ezt a célt szolgálták a princeps által a császári tartományok kormányzóinak adott mandata (megbízólevelek) is. A Germanicus tiszteletére a Circus Flaminiusban állított diadalíven - amint arról a Tabula Siariensis jóvoltából értesülhetünk - felvésték a germaniai hadjárat célját: ezen az szerepelt, hogy Germanicus kiebrudalta Galliából a germánokat és visszaszerezte a római hadijelvényeket, amelyeket „a cselvetésből származó [teutoburgi] vereség” során raboltak el a római nép hadseregétől.
Hódításról, terjeszkedésről szó sem esik. Ugyanígy, Germanicus keleti tour de force-ával az armeniai trónutódlás elrendezése volt a célja, de mindvégig kerülnie kellett a parthusokkal az összeütközést. Tiberius személyesen intézte a parthus ügyeket, Vitellius syriai legatusra nem bízott semmit önállóan, és a helyzet Nero tábornokaival: Domitius Corbulóval és Palpellius Histerrel sem volt másként.
A kormányzók tehát nem hozhattak önálló politikai döntéseket és vigyázniuk kellett, nehogy megsértsék a nekik adott mandata betűjét és szellemét. Claudius alatt Domitius Marsus syriai legatus szétkergette a klienskirályok találkozóját, amikor úgy ítélte, hogy az államellenes, pedig a királyok közül az egyik Claudius barátja volt; de amikor Caesennius Paetus felfedezte, hogy Antiokhosz, Kommagéné királya összeesküvést szőtt a parthus uralkodóval, előbb levelet írt Vespasianusnak, s csak azután indított ellene hadjáratot, hogy erre engedélyt kapott a princepstől.

A Lex Cornelia de maiestate szerint az a helytartó törvénysértést követett el, aki hadsereg élén átlépte provinciája határát. A határátlépés lehetősége - úgy tűnik - a helytartói mandatumtól függött: Britannia legatusa szabadabban léphette át a limest, mint Syriáé, legalábbis Hadrianus koráig. A provinciák határai ugyan legtöbb esetben védelmi-stratégiai szempontból szimbolikusak voltak, de mégiscsak voltak, s átlépésük esetén komoly jogi következményekkel lehetett számolni.
A provincia civil adminisztrációs egységnek számított, vagyis ha valaki kívülről átlépte a limest, a Római Birodalom törvényi fennhatósága alá került. Békeidőben persze ennek nem volt akkora jelentősége: Prokopiosz szerint Erzerum mellett a római-perzsa határon mindkét ország lakosai oda-vissza jártak munkát vállalni. Ez az átjárhatóság tette lehetővé a nomád törzsek vándorlását is Africából és Arábiából a Római Birodalom területére és vissza.

Tiberius Plautius Silvanus Aelianus sírfeliratát a Plautiusok tiburi kriptájában találták meg. Az i. sz. 12 körül született Plautius szépen emelkedett a senatori ranglétrán: 37-ben quaestor, 39-40 között legatus legionis V Alaudae Germaniában; 42 körül praetor urbanus; 43-44-ben legatus et comes Claudii Caesaris Britanniában; 45-ben consul suffectus T. Statilius Taurus Corvinusszal együtt; 53-54 között proconsul Asiában; majd 60-67-ig legatus pro praetore Moesiae.
A felirat ez utóbbi tisztségéről igen részletesen emlékezik meg. Összesen hatféle tevékenységi formát említ a határvidéken: (a) Moesia provinciába „a Danuvius északi partján élők sokaságából több mint százezer embert hozott át feleségeikkel, gyermekeikkel, fejedelmeikkel és királyaikkal együtt, hogy adót fizessenek”; (b) „a szarmaták egy megmozdulását még kitörése előtt elfojtotta, bár csapatainak nagy részét [Domitius Corbulo] armeniai hadjáratának céljaira átadta”; (c) „addig ismeretlen vagy a római néppel szemben ellenséges királyokat hozott át a védelme alatt álló [déli] partra, és arra kényszerítette őket, hogy térden
állva adják meg a tiszteletet a római hadijelvényeknek”; (d) „a bastarnák és rhoxolánok királyainak visszaküldte a fiait, a dák uralkodónak a testvéreit, akiket [annak idején] foglyul ejtett vagy az ellenség kezéből ragadott ki, közülük egyesektől túszokat vett, ezáltal megszilárdította a provincia békéjét és kiterjesztette határait [fines protulit]”; (e) „a szkíták királyát is arra kényszerítette, hogy hagyjon fel a Borüszthenészen túli Kherszonnészosz ostromával”; (f) „e provinciából elsőnek tette könnyebbé a római nép gabonaellátását azzal, hogy nagyobb mennyiségű búzát küldött”.

A Duna (a felirat nyelvén szólva: „az ellenőrzés alatt álló folyópart”) tehát korántsem jelentette a római fennhatóság és katonai tevékenység határát. Silvanus feliratához hasonló megjegyzés olvasható L. Tampius Rufus pannoniai helytartó i. sz. 69-ben kelt dedikációs feliratán: „ennek a senatus megszavazta az ornamenta triumphaliát, mivel a Dunán túli népek számos ostromát kiállta, az egész határvidéket felderítette, ellenségeket hozott át, hogy adót fizessenek”.
Plautius Nero bukása után is tovább szolgálta Rómát: 70-ben mint pontifex avatta fel az újjáépített Iuppiter Capitolinus-templomot. Rögvest ezután Vespasianus legatusaként Hispaniába küldték, valószínűleg Tarraconensis tartományba, de a felirat erről a karrierállomásról érdekes módon hallgat. Ezután visszarendelték Rómába, ahol a város prefektusának címét (praefectus urbi) kapta: ekkoriban ez volt a nem a császári családhoz tartozó senatorok legmagasabb kitüntetése. Plautius azonban még ennél is tovább jutott: 74-ben másodszorra nevezték ki consulnak, ami rendkívüli megtiszteltetésnek számított. Mivel a feliratban Vespasianus nem divusként (megistenült) szerepel, 79 előtt halhatott meg.

Az a hagyományos kép, amely szerint az erődített határ mentén felsorakoztatott legiók bátran visszaverték a barbárok támadásait ezáltal biztosítva a hátország védelmét - ma már a múlté. (Az ilyesfajta határvédő katonaságról egyébként már Napóleon is úgy nyilatkozott, hogy az legfeljebb a csempészek ellen jó.) Az első olyan határvonal, amelyre a hátország hadseregét összevonták, nem védvo nal volt, hanem felvonulási terület a további hódítások számára.

Augustus alatt a Rajna partján állították fel a Caesar óta Galliában állomásozó legiókat, mert innen indultak ki azok a hadjáratok, melyek célja Germania bekebelezése volt az Elbáig. Augustus ugyan a szégyenletes teutoburgi vereség (i. sz. 9) után feladta az előretörés tervét, a legiók azonban továbbra is a Rajna vonalán maradtak, mert egyedül ez a vízi út bizonyult alkalmasnak ötvenezer római katona utánpótlásának biztosítására. A Dunához akkor sorakoztak fel a legiók, amikor Domitianus alatt (81-96) háborúk sora kezdődött a germánokkal, dákokkal és szarmatákkal.
Amikor e háborúk Traianus daciai hódításaival (105-106) lényegében befejeződtek, a legiók kialakult elhelyezésén nem változtattak. Így volt előnyös mind stratégiai, mind logisztikai szempontból. Mikor Róma arra kényszerült, hogy szárazföldi határokat alakítson ki, a legiók továbbra sem a határokon, hanem a hajózható viziutak mentén sorakoztak fel: Britannia három legiója közül kettő a tengerparton, egy pedig a hajózható Ouse partján, York mellett állomásozott. Dacia tartomány előbb egy, majd két légióját a Maros vízrendszere mentén, Alba Iulián (Gyulafehérvár) és Potaissán (Torda) helyezték el.

A megmerevedett császárkori hadseregszervezet és határvédelem a harmadik század közepétől sorozatos reformokkal alkalmazkodott az új helyzethez. Határkiigazítások történtek, közöttük nem csekélyebbek, mint a Rajna-Duna szögének és Daciának feladása; a centrálisan elhelyezett, bárhol bevethető mozgó lovascsapatoknak új és új formáit alakították ki, miközben a határmenti csapatokat a központi seregek megerősítése érdekében valóban csak határőrizeti feladatokra alkalmas „granicsár” egységekké degradálták.
A limeseken számos új, hatalmas tornyokkal, vastag és magas falakkal ellátott, magaslati helyekre épült egykapus erődöt emeltek, a régi táborok falait megvastagították, kapuikat tornyokká alakították. A limes mentén egyre inkább ostromra rendezkedtek be. Rómát azonban sem a megújult, létszámban is megnövelt hadsereg, sem az impozáns határvonal nem tudta megvédeni. Mann szerint a limest akár a római expanziós ideológia csődjének szimbólumaként is értelmezhetjük, mint ahogy valójában az is volt.

Figyelemre méltó azonban, hogy miközben a második századtól - elsősorban a görög szofisták szólamaiban - a limes valóban egyfajta „kerítéssé” kezdett átalakulni, egyetlen római földrajzi leírásban vagy térképen sem találkozunk a fines imperii kifejezéssel, és mindmáig egyetlen határkő sem került elő ezzel a felirattal. Mindez intő jel arra vonatkozóan, hogy jobban figyelembe vegyük a rómaiak sajátos geostratégiai gondolkodásmódját, és ne a hidegháborús korszak betonfallal, szögesdróttal, aknamezőkkel védett kelet-nyugati államhatárainak képét vetítsük vissza a régmúltba.Ugyancsak szemben áll előítéletes gondolkodásunkkal az a tény, hogy a birodalom hadserege a császárkor folyamán lényegében változatlan, ráadásul viszonylag kis létszámú volt.

Az 1-2. században a kb. 5 millió négyzetkilométeren élő, a becslések szerint 50-80 milliós Római Birodalomban a hadsereg létszáma mindössze 400 ezer főre tehető, de még a későbbi századok során sem növekedett lényegesen. Átlagosan harminc legiójával (kb. száznyolcvanezer fő) és körülbelül ugyanekkora létszámú segédcsapatával alig érte el az összlakosság fél százalékát - miközben a szomszédságában lakó potenciális ellenfelek háború esetén akár lakosságuk negyedét is mozgósítani tudták.
Az eredetileg területvédelmi feladatokat ellátó, mobil legiók az időszámításunk szerinti első század végén kezdtek a határvonal mellett lehorgonyozni. Ennek okát nemcsak az állandósuló barbár fenyegetésben, hanem abban a törekvésben is láthatjuk, hogy a legiókat igyekeztek minél messzebb telepíteni a politika gócpontjaitól. Arra is törekedtek, hogy több legió közös vagy közeli táborokban ne állomásozhasson. A táborhelyek az első század után már alig változtak, a második század tízes éveitől pedig már a legiók állandó elhelyezkedését sem változtatták meg.

Aelius Aristeides így ír róluk: „miközben mentesek a helyőrségektől a városok, (közepes erejű) gyalogos és lovassági különítmények is elegendőek egész tartományok biztosítására. De még ezeket sem helyezik fölös számban az egyes törzsek városi központjaiba, hanem a népesség másik részének megfelelő számban szórják szét a vidéki területeken. Ennélfogva számos tartomány mit sem tud arról, hogy merre is állomásoznak saját helyőrségeik.”
Ez a megállapítás természetesen nem vonatkozott azokra a legiókra, amelyeket városokba telepítettek, ez azonban főként csak Keleten volt jellemző.

A római történetírók közül csak Tacitus és Fronto utal arra, hogy Keleten a legiók a városokban voltak elhelyezve. A leghíresebb ilyen eset i. sz. 70-ben történt, amikor a zsidó háború leverésében oroszlánrészt vállaló X Fretensis állandó táborhelyét Jeruzsálemben jelölték ki. A helyőrség feladatául szabták a város feletti ellenőrzést, az ide vezető utak kontrollját, sőt a város vízellátásának biztosítását is.

A katonák jelenléte a város adminisztrációjában, arculatának alakításában és anyagi kultúrájában a 3. század közepéig mindenütt tetten érhető.

Forrás: Grüll Tibor - Az utolsó Birodalom