Provinciák és Coloniák / Provinciák-Tartományok / Déli provinciák / Aegyptus / Aegyptus történelme

Pillantás Egyiptom történetébe 4 rész

Sehol a földkerekségen nem voltak királyok, akik hatalmasabb szobrokat állíttattak volna, jobban ünnepeltették volna magukat, vagy éktelenebbül dicsekedtek volna, mint ők. „A fáraók tékozló gőgje” éppen az Újbirodalom korában érte el tetőfokát. Persze a gőg a bukás előjele. Egyiptomban is az volt.

A huszadik dinasztia uralkodói, a nagy Ramszesz névrokonai jóformán nem is tudjuk, hogyan tűntek el a történelem süllyesztőjében. XI. Ramszesz után Amon főpapja, Hrihor, illetve Hrihor fia, Pajaankh lépett trónra, és megalapította a „papkirályok” dinasztiáját, ezt azonban Manehto nem ismerte el; a huszonegyedik dinasztiát szerinte a „taniszi” (azaz dzsaaneti) „hét király” alkotta, ezek a királyok azonban csak Alsó-Egyiptomban uralkodtak.
A huszonkettedik dinasztiát az i. e. X. század közepe táján alapította egy líbiai származású uralkodó, I. Sesonk (vagy Sisak; a Bibliából Jeruzsálem meghódítójaként ismerjük), aki Pibasztéban (a görög Búbasztiszban, a mai Zagazig mellett) telepedett meg. Utódai aztán Amon főpapjai lettek Vészeiben, s így egy időre egyesítették Egyiptomot.

Az i. e. IX. század alkonyán azonban két ágra szakadtak, s a két ágból idővel még egy harmadik is kivált: belőlük alakult ki a huszonharmadik és a huszonnegyedik dinasztia. A belháborúk során, amelyek annál ádázabbak voltak, mivelhogy rokonok harcoltak egymás ellen, Egyiptom végül is részekre hullott szét, és az i. e. VIII. század alkonyán Sabako núbiai király zsákmánya lett.
Sabako Napata városban (a mai szudáni Meroé közelében, a negyedik zuhatag előtt) székelt. Ő alapította meg a huszonötödik dinasztiát, amelyet az egyiptomiak „kusitának”, a görögök pedig „etiópnak” neveztek (aszerint, milyen néven ismerték Núbiát).

Egyiptom reményteljes fellendülését az asszírok állították meg, akik i. e. 670 körül törtek az országra. Királyuk, Asszarhaddon azzal dicsekszik egy feliraton, hogy „fél nap alatt elpusztította, feldúlta és kirabolta” Mennofert; aztán számos további várost is „elpusztított, feldúlt és kirabolt” egészen Felső-Egyiptomig, ahol egy ideig még Sabako utódai, Taharka és Tanutamon uralkodtak. Az alsó-egyiptomi Szajban (a görög Szaiszban) I. Nekho (görögül Nekó) király bizonyos fokig megőrizte függetlenségét, s azzal, hogy látszatra az asszír uralom híve lett.
Fia, I. Pszamtek (görögül Pszammétikhosz) aztán kihasználta Asszíria belső bajait, s i. e. 663-ban ismét kivívta Egyiptom függetlenségét. Ő alapította meg a huszonhatodik dinasztiát, amelybe utódai, II. Nekho, II. Pszamtek (görögül Pszammúthisz), Vahjebre (görögül Apriész), II. Ahmosze (görögül Amószisz vagy Amaszisz) és III. Pszamtek (görögül Pszammekheritész) tartoztak.

Az idegen uralkodók után tehát ismét egyiptomi eredetű királyok kerültek a trónra; az egyiptomi hagyományokhoz híven újították fel kormányukat, gondoskodtak a mezőgazdaság fejlesztéséről, támogatták a kereskedelmet és a hajózást, kiépítették a hadsereget, és újra aktív külpolitikát folytattak. II. Nekho csatornát építtetett a Nílus és a Vörös-tenger között, legyőzte Joziás júdeai királyt, és behatolt Asszíriába; II. Pszamtek görög zsoldosokkal erősítette meg hadseregét, II. Ahmosze pedig szövetséget kötött Szamosz uralkodójával, a görög Polükratésszel, és különböző kiváltságokat adott a Naukratiszban letelepedett görög kereskedőknek. A huszonhatodik dinasztia királyai csaknem száznegyven évig uralkodtak Egyiptomban, a történészek „szaji reneszánsznak” nevezték el ezt a kort (i. e. 663-525).

A szaji dinasztia kora a művészet számára is reneszánsz, újjászületés volt. Az idegen uralkodók alatti pangás után az egyiptomi művészek végre visszataláltak hazai ihletőikhez, az Ó-birodalom alkotásaihoz. Szobraik tanúsága szerint tovább jutottak az egyszerű utánzásnál, reliefjeikről és festményeikről ugyanezt mondhatjuk.
Az írásbeliségen szintén észrevehetjük a haladásra irányuló törekvést; a hieroglif és a hieratikus írás mellett éppen ebben a korban született meg az egyszerűbb démotikus írás, amelyben számos tudományos és szépirodalmi mű maradt ránk. A szaji uralkodók a régi építészeti emlékek, köztük a gizehi meg a saqqarai piramisok felújításának és rekonstruálásának is különös figyelmet szenteltek; ezzel olyan tevékenység úttörői lettek, amellyel csak a múlt században létrehozott Műemlékvédelmi Felügyelőségben találtak követőre. Bár a szaji reneszánszot gyakran az európaihoz hasonlítják, különbözik tőle. Az európai reneszánsz új virágkor kiindulópontja lett, a szaji azonban csak pont: pont valami soha vissza nem térő után.

I. e. 525-ben hatalmas hadsereg élén Kambüszész perzsa király támadt Egyiptomra, miután szinte már az egész Közel-Keletet leigázta; a Nílus deltájában, Pelúszionnál (a mai Faramánál) legyőzte III. Pszamtek királyt, majd rövidesen Mennofert is bevette.
A leigázott Egyiptom a perzsa birodalom szatrapiája lett, s királyai, akik Manehto művében a huszonhetedik dinasztia uralkodóiként szerepelnek, féktelenül kirabolták. Az egyiptomiak védekeztek, de hiába, a perzsák minden lázadásukat leverték; vérbe fojtották azt a nagy felkelést is, amely a marathóni ütközet, a perzsáknak a görögöktől elszenvedett veresége után robbant ki, i. e. 486-ban; az i. e. 460-ban kitört felkelést, melynek segítségére hajóhadat is küldtek a görögök, ugyancsak leverték. Sikerrel csak az i. e. 404-es felkelés végződött; vezetője, Amenardisz (vagy Amürteosz) aztán kikiáltotta magát Egyiptom királyává. Nem sokat tudunk róla, még nevének hieroglif lejegyzése sem maradt ránk; Manehto a huszonnyolcadik dinasztia egyetlen királyaként említi.

Öt esztendő múltán Nefaarud (görögül Neferitész) hadvezér, a huszonkilencedik dinasztia (i. e. 399-380) megalapítója taszította le Egyiptom trónjáról; Nefaarud négy utóda az új perzsa támadás állandó fenyegetettségében uralkodott, s az athéni, a spártai meg a küproszi görögökkel szövetkezett a perzsák ellen.
A harmincadik dinasztia Cebnutban (a görög Szebennütoszban, a mai Szemenúdban) székelő királyai ugyanezt a politikát folytatták. A cebnuti királyok hárman voltak: Nekhtnebof (Nektanebész), Dzseho (Teósz) és Nekhtharehbe (Nektanebosz). Nekhtharehbének harcba kellett szállnia a perzsákkal, s i. e. 343-ban vereséget szenvedett a túlerőtől. Ő volt Egyiptom utolsó egyiptomi származású királya.

Az új perzsa megszállás dühödt ellenállást váltott ki Egyiptomban. Az egyiptomi hadsereg önkéntesekkel megerősített maradványai védelmezték a városokat és a templomokat a rablók ellen, meg-megtámadták a perzsa helyőrségeket, elszigetelt akcióik azonban egytől egyig kudarccal végződtek. I. e. 338-ban a Deltában kitört nagy felkelésben egyesültek Egyiptom erői; a felkelés élére a helybeli uralkodó, Khababas állt, az egyiptomiak azonban olyan vereséget szenvedtek, hogy nem tudtak többé talpra állni. Csupán a remény maradt számukra, hogy a görögök majd felszabadítják őket; a görögöknek egyébként is akadt még elszámolni valójuk a perzsákkal. Az egyiptomi remények i. e. 332 őszén váltak valóra, amikor több perzsaellenes győzelem után Nagy Sándor bevonult az országba.

A lakosság mint felszabadítót üdvözölte, s Mazakész perzsa szatrapa harc nélkül adta át neki a hatalmat. Ptah isten mennoferi főtemplomának papjai haladéktalanul megkoronázták Felső- és Alsó-Egyiptom kettős koronájával, a Siwa-oázis jósdája pedig elismerte őt Amon isten fiának. Nagy Sándor egyiptomi király lett, s Egyiptom királyává fogadta őt.
Nagy Sándor, vagyis Alexandrosz rövid ideig tartózkodott Egyiptomban, tetteivel azonban elnyerte mindazok rokonszenvét, akik számítottak valamit. Tiszteletben tartotta az egyiptomi hagyományokat, s azok szellemében újította fel a kormányt; visszaadta a főurak titulusait meg a templomok vagyonát, elrendelte a perzsa megszállás okozta károk helyreállítását, a Nílus nyugati torkolatánál pedig kikötővárost alapított, s a saját nevét adta neki: Alexandriának nevezte el. Áldozatot vitt Hapinak, a mennoferi szent bikának, melynek elődjét a perzsák agyonverték, egyszóval igazi fáraóként viselkedett. Miután biztosította hatalmát, az országot rábízta hadvezéreire, maga pedig keletre indult, hogy leigázza Perzsiát; ez, mint tudjuk, sikerült is neki. Egyiptomba csak halála után, aranyszarkofágban tért vissza.

Nagy Sándor uralmával a gyökeres változások korszaka köszöntött Egyiptomra. Az Újbirodalom, noha más színvonalon, csak folytatása volt a Középbirodalomnak, a Középbirodalom pedig az Ó-birodalomnak; most azonban egészen más irányt vett az egyiptomi történelem.
A sivatagokkal körülzárt ország nagy tengeri hajóhaddal rendelkező földközi-tengeri országgá változott; az állam, melynek hadseregére már mindenki csak homályosan emlékezett, elsőrendű katonai nagyhatalommá nőtt; a merev gazdasági és társadalmi rendszerben végbement strukturális változások a fejlettebb és haladóbb Görögországhoz közelítették Egyiptomot. Ráadásul új kulturális központtá lett, igaz, nem a századokon át pangó egyiptomi kultúra, hanem a görög kultúra központjává. Ugyanakkor etnikailag is megváltozott; városait és falvait elárasztották a görög telepesek: ezek részben összeolvadtak az eredeti lakossággal, s a görögök és egyiptomiak mellett kialakították a görög-egyiptomi keverék nép erős rétegét. Persze, minderre csak Nagy Sándor trónutódai alatt került sor. Egyiptom „fáraókat”, a világ többi része azonban hellén királyokat látott ezekben az uralkodókban.

Nagy Sándor i. e. 323-ban bekövetkezett halála után hadvezére, Ptolemaiosz került Egyiptom trónjára; először Nagy Sándor mostohatestvére, Philipposz Arrhidaiosz, illetve az apja halála után született kis Alexandrosz nevében, majd ezek halála után a saját nevében uralkodott. A Nagy Sándor hagyatékáért marakodó többi hadvezérrel vívott harcokban megszerezte Egyiptomot, és a Földközi-tenger keleti partvidékének több országára is kiterjesztette uralmát.

I. e. 305-ben kikiáltotta magát királlyá, és dinasztiát alapított, amely több mint negyed évezredig uralkodott; egyiptomi alattvalói kedvéért felvette a Szetepenre Meriamon (,,Re kiválasztottja, Amon kedvence”) nevet, a történelembe azonban I. Ptolemaiosz Szótér („Védelmező”) néven került be. Első két trónutóda alatt Egyiptom a hellenisztikus világ vezető hatalma volt, és belsőleg is virágzott; a következő uralkodó idején azonban dinasztikus viszályok miatt nemzetközi és belső helyzete egyaránt meggyengült; a későbbi királyok már sem a külföldi területeket, sem az országon belüli hatalmat nem tudták megtartani, ez utóbbitól a papok fosztották meg őket.

Az egyiptomi trón utolsó Ptolemaidája VII. Kleopátra volt, II. Ramszesz és Ekhnaton mellett Egyiptom történetének legismertebb személyisége. Minden úton-módon arra törekedett, hogy megvédje Egyiptom függetlenségét a rómaiak ellen; nem habozott megölni két öccsét és uralkodótársát, akik kényelmetlenné váltak számára, Caesar, majd Antonius szeretője lett, s Augustusi is megpróbálta legyőzni: hajóhadával, szárazföldi seregével és bájaival egyaránt harcolt. Mikor minden hiábavalónak bizonyult, i. e. 30-ban öngyilkos lett. Halála után az ókori Egyiptom eltűnt a térképről: a győzelmes Augustus római provinciává alakította.
A Ptolemaioszok Egyiptoma már nem a régi Egyiptom volt, még ha úgy tündökölt is, akár a régi nagy királyok korában. Főleg kultúrtörténeti szempontból alakult át egyre inkább „görög Egyiptommá”, mivel az eredeti egyiptomi kultúra nem bírt kitörni hagyományai páncéljából.

Abban az időben, mikor Eukleidész, majd Arkhimédész Alexandriában olyan magas színvonalra emelték a matematikát, hogy az újkorig senki sem múlta őket felül, az egyiptomi matematikusok ezredéves, elavult képletek szerint számoltak; abban az időben, amikor Hérophilosz és Eraszisztratosz anatómiai tanulmányai sohasem látott magasságokba emelték az orvostudományt, az egyiptomi orvosok ősrégi mágikus formulák szerint gyógyítottak; az egykor híres egyiptomi csillagászok már nem tudtak mit kezdeni a napév meg a polgári év közti különbséggel, úgyhogy a görög Eratoszthenésznek kellett megalkotnia új naptárukat. Az irodalomban és a költészetben a korabeli egyiptomiak már csak régi papiruszmásolatokat meg igénytelen elbeszéléseket tudtak Kallimakhosz epüllionjai, Theokritosz bukolikus versei, Hérondasz komédiái stb. mellé állítani.

A Ptolemaioszok számos templomot építtettek a régi egyiptomi isteneknek: például Philak szigetén Észetnek, Edfuban Hornak, Esznában Hnumnak, Denderában Hathornak, Kóm Ombóban pedig Szobeknek és Harvernek; építészeti megoldásuk a hazai hagyományok lisztelete ellenére is görög hatásról, reliefdíszítésük pedig az egyiptomi művészek alkotóerejének hanyatlásáról tanúskodik.
A római fennhatóság idején Egyiptom úgy merült el háromezer éves történelmének kőterhe alatt, akár egy zátonyra futott hatalmas hajó. Voltak időszakok, melyekben gazdaságilag fellendült: igaz, már csak mint „Róma magtára”. Voltak olyan időszakok is, amikor lázongott az egyiptomi nép: de inkább a kizsákmányolás ellen, semmint az „egyiptomi Egyiptomért” harcolt. Egyiptom egészen i. sz. 395-ig római maradt. 395-ben, a római birodalom felosztásakor aztán a bizánci császároknak jutott; tőlük hódították el a 640-642-es években az arabok.

Az ókori Egyiptom eltűnése lassú, nem erőszakos folyamat volt. Elavult, haladást fékező rendszere nem állhatta a versenyt a görögök létrehozta új, fejlettebb rendszerrel. A régi rendszer csökevényeivel párhuzamosan az ókori Egyiptom is eltűnt. Nem harcban esett el, de térdre sem hullott; halálának okaként csupán a végkimerülést, a túl magas életkort hozhatjuk fel. Végül is összecsaptak felette a történelem hullámai.
Mikor került sor erre? A történészek nézetei ebben igen eltérőek. Némelyek szerint az ókori Egyiptom már i. e. 343-ban, Manehto „három szebennütoszi királyával” véget ért, ez azonban minden bizonnyal túlságosan is korai dátum.

Mások szerint i. e. 30-ban, Kleopátra halálával szűnt meg, amikor elveszítette önállóságát; az ókori Egyiptom azonban kétségtelenül ennél is tovább élt. Megint mások szerint Diocletianus császár adminisztratív reformja ölte meg Egyiptomot: i. sz. 297-ben ugyanis hat provinciára osztották az országot, és besorolták az Orient nevű diecéziszbe; Egyiptom neve akkor csakugyan eltűnt a térképről.
Egyes történészek az ókori Egyiptom halálának okát abban a „kegyelemdöfésben” látják, amelyet I. Theodosius császártól kapott 383-ban, mikor az betiltotta a régi istenek kultuszát. Vannak olyanok is, akik egészen 642-ig tolják ki a „halál” időpontját; akkor azonban már valóban rég megszűnt az ókori Egyiptom. Bizonyára az a leghelyesebb, ha Egyiptom halálát arra a pillanatra tesszük, amikor minőségi fordulat állt be gazdasági és szociális szerkezetében, ezt az időpontot azonban nehéz meghatározni.

Valahol azonban mégiscsak be kell fejeznünk az ókori Egyiptom történetébe való kiruccanásunkat. Ez a történelem i. e. 3000 körül, az első hieroglif szövegek megjelenésével kezdődik. Használjuk hát most is ugyanazt a kritériumot, bármilyen formális: tegyük az ókori Egyiptom végét arra az időre, amelyből az utolsó hieroglif szövegek származnak.

Az utolsó ismert hieroglif felirat Egyiptom egyik legelbűvölőbb helyén található: az „Egyiptom gyöngyének” nevezett Philai, vagyis Pilak szigetén, ahol a régi aswani duzzasztógát vizeiből Észet templomának aranyszínű pilonjai és Traianus nyári lakának oszlopai emelkednek az ég felé. A Philai szigeti felirat időszámításunk szerint 394. augusztus 24-én készült.

Forrás: Vojtech Zamarovsky: A felséges piramisok