logo

X December AD

A rabszolgák felszabadításának kérdéséhez

A rabszolgák felszabadítása több okból is lehetséges volt. A rabszolgát ura felszabadíthatta bármikor, vagy akár végrendeletileg is, különleges szolgálatai alapján, melyeket a rabszolga urának teljesített. A felszabadított rabszolga azonban ezáltal sokszoros függőségbe került egykori urával szemben, és ez saját gazdasági nehézségeinél igénybe vehette libertinusa segítségét.
A templomokban történő felszabadítás, ami a püspök és a hívők jelenlétében történt meg, s melyet Constantinus foglalt törvénybe, újabb lehetőséget biztosított a rabszolgák számára, hogy elnyerjék a szabadságot, mint ezt a császár 321. április 18-án Hosius püspökhöz címzett leirata bizonyítja.

A törvényhozó mindenképpen számolt azzal, hogy az egyes rabszolgák kiérdemelhessék a szabadságot. Többnyire olyan esetekben szabadították fel őket, mikor szabad személyek megsértették a római törvényeket, és rabszolgák jelentették fel az ilyen eseteket. Így pl. pénzhamisítók feljelentéséért a rabszolgák megkapták a polgárjogot, és az ilyen rabszolga urát a felszabadításból következő károsodásért a fiscus-ból kárpótolták természetesen csak akkor, ha nem ő volt a hamis pénzverő; Constantinus 318. november 20-án Róma városa vicariusához, Januariushoz küldött rendelkezésében döntött így.

Más, a törvényhozó szerint közmegbecsülést érdemlő esetekben is jutalmul felszabadították a rabszolgákat. így pl. ha rabszolga jelentette, hogy erőszakkal elraboltak egy hajadont vagy özvegyet (Constantinus 326. április 1-én a néphez), vagy ha rabszolga jelentette egy szabad személy és rabszolga szerelmi kapcsolatát (Constantinus 329. május 29-én a néphez).
A törvényhozó, mivel a Birodalomban a szilárd rendet már alig tudta biztosítani, a fent idézett minden esetben arra törekedett, hogy megtorolja a szabad személyek által elkövetett vétségeket, s hogy különböző okokkal felszabadítsa a rabszolgákat, hogy azokat a termelésben érdekeltté tegye, s fokozza termelékenységüket.

Miután 313-ban a milánói edictum elismerte a kereszténységet, a császárok erkölcsi kötelességüknek tekintették, hogy fölszabadítsák a zsidók tulajdonában levő keresztény rabszolgákat, és hogy ne engedjék ezeket körülmetélni. Azok a személyek, akik ezt följelentették, épp úgy fölszabadultak, mint a korábban felsorolt esetek rabszolga-szereplői; ez derül ki Constantinus 335. október 21-én Felixpr. pr. Africaehóz küldött rendelkezéséből.
Bár a rabszolgákat általában kizárták a katonai szolgálatból, ha kivételes esetekben önkéntesen mégis katonai szolgálatot teljesítettek, ez biztosította számukra a fölszabadulást. Arcadius, Honorius és Theodosius 404. április 17-én amikor a helyzet a nyugati-gót támadás miatt rendkívül válságos volt egy leiratban fordultak a provinciák lakosságához, s felhívták a rabszolgákat, napi 2 solidus zsoldot ajánlva fel nekik, hogy jelentkezzenek katonai szolgálatra, s egyidejűleg ezért a szabadságot is biztosították számukra.

A rendelet kimondja:
„Az ellenséges támadások elhárítása végett elrendeljük, hogy ne csak a toborzott katonák jogi helyzetére, hanem testi erejére is fordítsanak figyelmet. Mivel úgy hisszük, a szabadon született személyeket a haza szeretete is tettekre serkenti, a rabszolgákat eme edictum tekintélyével buzdítjuk, hogy minél előbb jelentkezzenek önkéntes katonai szolgálatra. Ha mint katonáskodásra alkalmasak átveszik a fegyvereket, szabadítsák fel őket, és kapjanak napi két solidus zsoldot. Különösen azokhoz a rabszolgákhoz fordulunk, akiknek urai a császári hadseregben szolgálnak, s ugyanígy a szövetséges és a meghódolt népek rabszolgáihoz, mivel köztudott, hogy ők is, uraikkal együtt részt vesznek a háborúban.”

Úgy látszik, nem volt olyan mozgósító erő a hazaszeretet, mint ezt az edictum hangzatosán állítja, s ezért kellett a fenti módszerekkel fáradozni azon, hogy a germán törzsek fenyegető invázióján úrrá legyenek.
Gratianus, Valentinianus és Theodosius 380. január 29-én a provinciák kormányzóihoz küldött rendelkezése még megtiltotta a rabszolgáknak, hogy a császári lovasság soraiba felvétessék magukat , és 394. április 26-án Arcadius és Honorius megparancsolták a népnek, hogy az egyszer katonai szolgálatba lépett rabszolgákat anélkül, hogy büntetéstől kellene félniük vissza kell adni uraiknak. Láttuk, hogy a következő években éppen katonai vonatkozásban a Római Birodalom helyzete annyira megromlott, hogy ez a fent idézett 406. évi edictum kiadását kényszerítette ki.

A rabszolgák számára a másik lehetőség, hogy kiérdemeljék a fölszabadulást, a szökött katonák följelentése volt. Míg a birtok tulajdonosát, ha tudott az ott tartózkodó szökött katonáról, birtoka elkobzásával büntették, a felügyelőt, aki ezt nem jelentette, megégették. A szökött katonát följelentő rabszolgát felszabadították, az olyan szabad embert pedig, aki följelentett egy katonaszökevényt, örökös adómentességgel jutalmazták; Gratianus, Valentinianus és Theodosius rendelkeztek így Syagrius pr. pr. Galliarum et Italiae hoz 380. július 15-én küldött leiratukban.
Ha a szülők gyermekeiket gazdasági kényszerűségből rabszolgáknak adták el, ezeket Valentinianus, Theodosius és Arcadius 391. március 11-én Tatianus pr. pr. Orientishez küldött rendelkezése szerint szabadon kellett bocsátani.
Másrészt azonban előfordult a rabszolga fölszabadításának érvénytelenítése is. Ezt fogalmazta meg Constantinusnak 314. július 27-én a Byzancium-i zsinathoz küldött rendelkezése, melyben többek között kijelenti: ,,A hálátlan libertinusokkal a törvény szigorúan bánik olyan értelemben, hogy ha felfuvalkodottan kérkednek vagy pöffészkednek, vagy akár csupán egy jelentéktelen sértés bűnébe esnek, újból kerüljenek vissza uruk rendelkezése és fennhatósága alá”.

Valentinianus és Valens császárok Probus pr. pr. Italiae, Illyrici et Africaehoz küldött rendeletükben, melyet ez utóbbi 367. június 18-án kapott meg, a következőket olvashatjuk: ,,Ismételten megparancsoljuk, hogy ha bármely rabszolga, libertinus vagy colonus, valamint ezek gyermeke vagy unokája birtokainkról megszökött és valamilyen közszolgálatot vállalt, álnokul megszerzett tisztségéből távolítsák el, ha netán valami méltóságra emelkedett, és haladéktalanul juttassák vissza birtokunkra".

A fenti két császár 347. október 13-án közölte Florianus comes rerum privatarummal, hogy ,,ha a felszabadított rabszolga patrónusa hallgatólagos beleegyezésével kötött házasságot a mi rabszolganőnkkel vagy colonusnonkkal, a patronus legyen tudatában, hogy ezáltal elveszti a felszabadításból eredő hasznát ”.

IIlyricumban és a szomszédos provinciákban a szabadon bocsátott rabszolgákat, akik megszöktek a birtokról, melyhez származásuk és születésük szerint tartoztak, éppen úgy kezelték, mint a szökött colonusokat, míg azok, akik birtokaikra befogadták ezeket, kötelesek voltak négyszeres büntetést (quadruplum) fizetni, s meg kellett téríteniük a szökevény munkájának kieséséből keletkezett károkat; Valentinianus és Valens császárok rendelkeztek így 371. július 15-én Probus pr. pr. Italiae, Illyrici et Africaéhoz küldött edictumukban.

Valens, Gratianus és Valentinianus 376. március 15-én utasították Maximus pr. pr. Galliarumot, hogy le kell tartóztatni azokat a libertinusokat, akik szabadságukat főben járó bűnökre vonatkozó megállapításokkal vagy rosszakaratú rágalmazásokkal szerezték meg. Az ilyen vétségek elkövetőit karddal végezték ki, vagy megégették.
Ha a libertinus felszabadítójával vagy annak örökösével szemben vádlóként merészelt fellépni, akkor őt épp úgy, mintha rabszolga lett volna, halálbüntetéssel sújtották, s büntetését még tiltott vallomástétele előtt el kellett szenvednie; Honorius és Theodosius 423. augusztus 6-án hozták ezt a kegyetlen rendelkezést a consulok, praetorok, néptribunusok és a senatorok tudomására.

Ugyanekkor tájékoztatták az említett császárok a senatust azokról a büntetésekről, melyekkel meg kell akadályozni a libertinusok patronusaik elleni istentelen és vétkes kijelentéseit. A libertinusok önként nem vállalkozhattak arra, hogy tanúként lépjenek fel patronusaikkal szemben, de akár akarták akár sem, ha egyik fél igényt tartott tanúskodásukra, a bíróság elé állították őket.

Theodosius és Valentinianus 426. március 30-án közölte Bassus pr. pr. Italiae, Illyrici et Africaeval, hogy ha a libertinusra vagy gyermekére patronusával szembeni hálátlanságát rábizonyítják, őt minden további nélkül vissza kell minősíteni rabszolgának.

Még egy ehhez a problémakörhöz tartozó intézkedésre kell kitérnünk. Leó és Anthemius 468. február 20-án Lupercianus pr. pr. Italiae, Illyrici et Africaehoz intézett leiratukban úgy döntöttek, hogy szabadon született asszony és libertinusa közti házasság törvényességének semmi ne álljon útjába, ha ezek 468 előtt kötöttek házasságot. Az ilyen házasságokból született gyermekeknek szüleik házassága miatt semmilyen hátránytól nem kell tartaniuk, és szüleik örökségét törvényesen átvehetik. Nem veszítik el ezek a személyek végrendelkezési jogukat sem.
Természetesen a császárok azonnali hatállyal megtiltották, hogy a jövőben a libertinusokkal és colonusokkal úrnőik házasságot kössenek, s ezzel az ősi, tiszteletre méltó családok tekintélyét csorbítsák. Az ilyen tiltott kapcsolatot a továbbiakban még csak házasságnak nevezni is tilos volt, és teljes vagyonelkobzással együtt járó száműzetéssel büntették. Az ilyen házasságból született gyermekeket nem nevezték utódoknak, rabszolgasorsra jutottak, mégpedig úgy, hogy a fiscus tulajdonába kerültek.



Gottfried Hartel