logo

XXIII Junius AD

A rabszolgák helyzetének rosszabbodása a 4-5. században

A Római Birodalom 2. század második felében kirobbant általános válsága. melyet Diocletianus a dominatus kialakításával egy időre stabilizálni tudott, a 4. században újult erővel tört ki ismét. A rabszolgák helyzete, ami átmenetileg javult. most újra rosszabb lett. Bár voltak bizonyos kezdeményezések a rabszolgák védelmére3, így a szabadon bocsátást is az ide vonatkozó rendelkezések könnyítették, a rabszolgák házasság-szerű együttélését (contubernium) lehetővé tették, s a kínzásokat korlátozták az idők folyamán, mindez mégis a római törvényhozók érdekeit tükrözte vissza: így akarták növelni a rabszolgamunka hasznát, fokozni termelékenységét, és lázadásaiknak még a gondolatát is megakadályozni.
Mindez világosan mutatja, hogy a rabszolgát valamilyen úton-módon érdekeltté kellett tenni a termelésben, és hogy a rabszolgatartók kénytelenek voltak változtatni gazdálkodásuk alapjain és a rabszolgák kizsákmányolásának formáin. Ezzel egyidejűleg azonban aláásták a rabszolgamunkán nyugvó antik termelési módot.
A jogászok a 2-3. században már másként tekintettek a rabszolgákra, mint korábban, a principatus 1. századában, s bár jogi értelemben elvitatták a rabszolgák személyhez fűződő jogait, mégis a természeti jog értelmében rendelkeztek ezekkel a jogokkal a rabszolgák. A társadalmi alapban végbemenő változások fokozatosan kihatottak a jogelméletre is.

A 3. század zavargásai és súlyos társadalmi, katonai és gazdasági feszültségei után, melyek az Imperium Romanum fennállását komolyan veszélyeztették, Constantinus császár korában végbement a fennálló viszonyok restaurációja, többszörösére fokozódott a rabszolgatartók szigora rabszolgáikkal szemben. Általában nem vonták vissza a rabszolgáknak tett engedményeket és a helyzetük javítására tett intézkedéseket, de új türelmi rendelkezésekkel most láthatóan ritkábban találkozunk.
Mindez megerősíti W. Seyfarth véleményét, aki hangsúlyozta: „Ha a Codex Theodosianus rabszolgákra vonatkozó rendelkezéseit vizsgáljuk, elsősorban rendkívül gyakori emlegetésük tűnik fel. Ez a tény arra utal, hogy sok, a rabszolgákra vonatkozó kérdés megoldásához felső hatóságok döntésére volt szükség. Tehát a rabszolgákkal való bánásmód és a hozzájuk való viszony nem volt már olyan magától értetődő, mint amilyen az időszámításunk előtti évszázadokban lehetett”.

A legtöbb rabszolga helyzete kétségtelenül továbbra is nagyon kedvezőtlen volt, mindenekelőtt jogfosztottak voltak. A késő-római jog, mely a rabszolgákat nem tekintette személyeknek, s az állatokkal és élettelen felszerelési tárgyakkal helyezte őket egy sorba, leltári tárgyaknak tekintette a rabszolgákat. akiket mindenki szabad zálogként használhatott fel.
A római törvényhozók intézkedései arra irányultak, Hogy az egykor csak a rabszolgákra vonatkozó törvényeket a társadalom többi alsó rétegeire is kiterjesszék, és a 4-5. században különösen a colonusokra. alkalmazták de facto a rabszolgákra vonatkozó törvényeket, bár de iure a colonusokat még szabad személyeknek tekintették.
A rabszolgák szökése forrásaink szerint mindenekelőtt Constantinus korában öltött jelentős méreteket, annyira, hogy éppen Constantinus alatt drasztikusan súlyosbították a rabszolgaszökések és más bűncselekmények ellen hozott büntetéseket. A rabszolgák kénytelenek voltak uraik korlátlan önkénye miatt a feltétlen engedelmességbe beletörődni.

Éppen Constantinus volt az, aki hasonló vétségek esetén a rabszolgákat keményebb büntetéssel sújtotta, mint más osztályok tagjait. 319. május 11-én így írt Bassusnak: „Ha rabszolgáját ura vesszővel vagy szíjjal megveri, vagy bilincsbe verve őrizetbe veszi, a rabszolga halála esetén urának nem kell bűnvádi eljárástól tartania, mivel nem vesszük tekintetbe, mennyi idő telt el a két eset között, és ezt nem értelmezzük törvényszéki eljárást igénylő esetnek.
E törvény alapján tehát a rabszolgatartó még mindig rendelkezett rabszolgája felett a ius vitae necisque hatalmával, és gyilkossági perbe csak akkor keveredett, ha rabszolgáját mint ezt a törvény a későbbiekben kimondja különösen kegyetlen módon ölte vagy ölette meg. Így ha az úr rabszolgáját szándékosan doronggal vagy kővel agyonverte, vagy éles fegyverrel megsebesítette, illetve arra kényszerítette, hogy akassza fel magát, vagy magasból letaszította, megmérgezte, vadállatokkal tépette szét, vagy más kegyetlen kínzásokkal ölette meg.

A rabszolgák, mint az állatok és a munkaeszközök, leltári tárgynak számítottak, mint ezt Valentinianus és Valens 364. okt. 8-án Viventius pr. urbihoz küldött rendeletükben megfogalmazták. Ha valakit mint a következőkből kiderül, minden bizonnyal rabszolgát vagy colonust -, egy sír kifosztása közben tetten értek, kényszermunkára ítélték. Ha ezt a rabszolga urának parancsára követte el, a tulajdonost száműzték, mint Constans császár 340. június 25-én Titianus pr. urbihoz írt levelében olvashatjuk.
A Codex Theodosianus tartalmazza azt az ismert jogi alapelvet is, mely szerint a rabszolgák vádlóként nem léphettek fel uraik ellen még akkor sem, ha vallomásuk megfelelt az igazságnak. Még a bizonyított felségsértési eljárás során is kivégezték a rabszolgát Constantinus 320. január 1-én Maximus pr. urbihoz címzett hírhedt keresztre feszítési edictuma alapján.

Csak 376-ban engedélyezték, hogy felségsértési perben rabszolgák szerepeljenek vádlóként. és 397. nov. 8-án Arcadius és Honorius császárok Eutychianus pr. Orienlishez címzett rendelkezése felújította ezt:
„Ha valaki a háznépből, vagy a ház rabszolgái közül valamilyen bűncselekmény esetén feljelentőként vagy vádlóként lép fel, és annak, akinek a háznépéhez tartozik, vagy akinek a rabszolgája, ezzel hírnevét, életét vagy vagyonát veszélyezteti, az ilyen feljelentőt vagy vádlót megtorlásképpen karddal végezzék ki még a tanúk megidézése, a vizsgálat megkezdése, a bűnvádi eljárás megindítása, a vádbeszéd elhangzása előtt. Mert az ilyen veszedelmes hangot el kell fojtani inkább, mintsem meghallgatni, kivéve a felségsértés esetét”.

Valens, Gratianus és Valentinianus is hasonló formában rendelkeztek 376. március 15-én Maximinus pr. pr. Galliarumhoz címzett rendelkezésükben. a rabszolgák uraik elleni vádjainak a császárok akarata szerint a per kimenetelére semmi befolyása nem lehetett. Ellenkezőleg, a császárok azt akarták, hogy ilyen esetekben semmilyen nyomozást ne folytassanak, és az ilyen gyalázatos vádaskodót a tervezett bűnvádi eljárás vádirataival és írásos dokumentumaival együtt égessék meg.
A rabszolgák, ha tanúvallomás, vagy ha saját legtöbbször kínpadon kikényszerített beismerésük alapján erőszakos cselekmény elkövetése bizonyult rájuk, ha ezt uruk akarata és tudomása nélkül követték el, vétkükért halállal fizettek. Ha azonban félelemből, vagy uruk ösztönzésére követték el a bűncselekményt, az úr ebben az esetben a lex Iulia értelmében elveszítette becsületét, nem hivatkozhatott rendi vagy születési előjogaira. Viszont az ilyen esztelen parancsoknak engedelmeskedő rabszolgákat büntetésből bányamunkára küldték, mint Valentinianus, Theodosius és Arcadius 390. március 6-án Albinus pr. urbihoz küldött rendelkezéséből kiderül.

A rabszolga tehát rendkívül kényes helyzetben volt. Ha ura bűncselekményre kényszerítette, kénytelen volt engedelmeskedni, mivel élete és halála az úr hatalmában volt. Másrészt bíróság előtt a rabszolga nem léphetett fel ura vallomásával szemben. Ha ura esztelen parancsának engedelmeskedett is, büntetésből bányamunkára ítélték. Míg ha maga is bűnös volt, nem kerülhette el büntetését.
A rabszolga önkéntes vallomását a bíróságon nem fogadták el, ezért ura kívánságára kínvallatásra lehetett fogni. Mindenesetre az idők folyamán egyre kevésbé hittek a rabszolgák kínpadon kicsikart vallomásának, s így az is érthető, ha a bizonyítóanyag megszerzéséért folytatott kínzásokat is egyre jobban korlátozták. Gratianus, Valentinianus és Theodosius 385. dec. 11-én Cynegius pr. pr. Orientishez küldött rendelkezése figyelmeztet, hogy körültekintően járjanak el azoknak a rabszolgáknak kínpadra vonásánál, akik uruk házasságtörése idején a házban tartózkodtak; viszont a kínvallatást minden esetben végrehajtották, ha a ház ura gyilkosságot kísérelt meg feleségével szemben, valamint az ellenkező esetben is.

W. Seyfarth szerint: „A késő-római jogelmélet is szilárdan kitartott a régi álláspont mellett, mely szerint a rabszolga a birtoklás tárgya, nem pedig alanya. A jogelmélet nem mosta el a szabadok és a rabszolgák helyzete közti különbségeket, s inkább megbecstelenítőnek és bemocskolónak tekintették a rabszolga helyzetét, mintsem szégyennek. A rabszolgák felett uraik hatalmát csak akkor korlátozták, amikor azt az államérdekek megkövetelték, és ott, ahol a rabszolgák számára az életfeltételek minimumát biztosítani kellett, ha őket mint hasznot hajtó segítőtársakat meg akarták tartani”.



Gottfried Hartel