logo

XXII Junius AD

A rabszolgák szökésének kérdéséhez

A rabszolgatartásra alapozott társadalmi rend általános válságának elmélyülésével a 4-5. században egyre jobban kiéleződtek az ellentmondások egyrészt a Birodalom uralkodó osztálya, másrészt az elnyomott osztályok és rétegek, valamint a meghódított népek között, és a rabszolgák szökése jelentős méreteket öltött. A rabszolgák, akik uraik önkénye alól megpróbálták kivonni magukat, többnyire olyan vidékekre menekültek, ahol már senki sem tudta, hogy ők rabszolgák, s ott próbáltak megélhetést keresni.

Már Diocletianus császár léptetett életbe olyan intézkedéseket, melyekkel a rabszolgák szökését kivánta meggátolni. Társcsászárával, Maximianus-szal együtt 293. május 13-án megparancsolta Eugeniusnak: „Aki idegen rabszolgát fogad be, azt mint köztudott -, a Lex Fabia megsértéséért vonják felelősségre”. E törvény segítségével akarták elijeszteni azokat a rabszolgatartókat, akikhez rabszolgák menekültek, s akiknél szállást és munkát találtak, attól, hogy szökött rabszolgákat befogadjanak. Ugyanez a császár 287. márc. 13-án Marcianahoz írva úgy rendelkezett, hogy az elfogott szökevény rabszolgákat sem elajándékozni, sem eladni nem szabad.
Aki egy rabszolgát, tudva, hogy szökevény, az általa ellopott tárgyakkal együtt befogadott, azt lopással vádolták; mindent vissza kellett adnia, s azon felül meg is büntették, mint Diocletianus 294. ápr. 1-én Mucianushoz küldött edictumában elrendelte. A szökött rabszolga befogadása tehát lopásnak számított. Minden egyes rabszolgatartó hatalma elsősorban a termelőeszközök magántulajdonán alapult. A rabszolga instrumentum vocalenak számított, és ura ingó tulajdonához tartozott. Ennek a tulajdonosi viszonynak megváltoztatása alapjaiban rázta volna meg azt a társadalmat, melynek fő célkitűzése a termelőeszközök magántulajdonának biztosítása.

Diocletianus és Maximianus 294. máj. 1-én így rendelkeztek Pompeianushoz küldött leiratukban : ,,A szökött rabszolga felkutatására urának a helytartó köteles megadni az engedélyt". Ugyanezek a császárok másik, 286. dec. 13-án Aemiliában kelt edictuma többek között azt fejtegeti, hogy a rabszolga szökése önmagának az ellopása, és ezért ebben az esetben sem elbirtoklásnak, sem elévülésnek helye nincs.

Aki szökött rabszolgát fogadott be, azt megbüntették, a rabszolgát pedig vissza kellett adnia, vagy másikkal pótolnia, mint Constantinus 320. jún. 27-én Valerianusnak megparancsolta: ,,Aki szökött rabszolgát fogad be házába vagy birtokára gazdájának tudta nélkül, az a rabszolgát egy hasonló értékű másikkal, vagy 20 solidus-szal együtt adja vissza. Ha pedig másodszor vagy harmadszor is befogadja őt, a rabszolgát és kívüle két vagy három másikat adjon vissza, vagy fizesse meg a fenti bírságot külön-külön mindegyikükért a rabszolga urának ”.
Ezek szerint a rabszolga urának rabszolgája szökéséből semmi kára nem származhatott. Ha a rabszolga pl. háromszor is megszökött, tulajdonosa erre az időre arányosan kevesebb jövedelemhez jutott ugyan, a gazda viszont, aki a szökött rabszolgát befogadta, többletjövedelmet szerzett, de az a tulajdonjog szerint őt nem illette meg.

Nagyon gyakran előfordult, hogy a római rabszolgatartás elől menekülő rabszolgák a barbár törzsekhez szöktek, vagy a szabad szegények, colonusok és rabszolgák együtt harcoltak a római uralom ellen, mint ez pl. a bagauda-felkelések esetében történt, vagy pedig a benyomuló germán törzsekhez csatlakoztak.
Constantinus és Licinius egyik 317 és 323 között Probushoz címzett rendeletéből ismerjük azokat a büntetéseket, melyek a szökevény rabszolgákra vártak: „Ha szökött, rabszolgákat a barbárokhoz való menekülés közben fognak el, csonkítsák meg őket levágva lábukat, vagy ítéljék bányamunkára, vagy sújtsák őket bármely más büntetéssel”.
Constantinus 316. márc. 21-én Eumelius-hoz küldött leiratában megtiltotta, hogy a császári bányákban dolgozó elítélt rabszolgákat az arcukra égetett jellel bélyegezzék meg; ettől kezdve a servi poenaet a kezükre vagy a lábukra égetett jellel kellett megbélyegezni. Ha egy szökött rabszolgát visszaszolgáltattak urának, az köteles volt rabszolgáját kínzásnak alávetni, hogy a többi rabszolgákat elriasszák a szökéstől.

Constantinus 332. okt. 17-én rendelkezett így Tiberius comes Hispániáéhoz címzett edictumában. Hasonló módon büntették azokat is, akik városi kézműves rabszolgákat szökésre csábítottak. Aki egy servus publicusi szökésre bíztatott, büntetésből a szökött rabszolga visszaadásán kívül egy másikat is kellett adnia, s ezen kívül még 12 solidust kellett fizetnie büntetésként a városi pénztár számára; ez olvasható Constantinus 319. febr. 15-én Januarius comes rerum privatarumhoz küldött leiratában. így akarták megakadályozni, hogy a kézműiparban alkalmazott rabszolgák elmeneküljenek a városokból, mert ezek városi kézműves műhelyekhez kötése viszonylag magas adóbevételi forrást jelentett.
Theodosius és Valentinianus 426. jan. 3-án a szenátushoz küldött rendelkezése megállapítja, hogy továbbra is fenn kell, hogy álljanak a rabszolgák és a szabadok közötti különbségek. Újra hangsúlyozták a rabszolgatartók jogait rabszolgáik felett, s a szökött rabszolga, ha urának visszaszolgáltatták, nem lázadozhatott, mert ez újabb büntetést vont maga után.

Gyakran fordult elő, hogy a rabszolgák a császárszobrokhoz, vagy a keresztény menedékjog intézményesítése után a templomokba menekültek. Arcadius és Honorius 398. júl. 27-én Eutychianus pr. pr. Orientishez küldött rendelkezésében előírta, hogy ilyen esetekben vissza kell adni urának a rabszolgát, mégpedig: „ha lehet, a bírák bölcsessége és találékonysága révén kell visszavezetni őket előző állapotukba, de ha szükséges, erőszakkal is”.
Azonban megesett, hogy a rabszolga félve ura bosszújától, fegyveresen menekült a templomba; ebben az esetben el lehetett hurcolni onnan erőszakkal is. Ha ekkor a rabszolga ellenállást tanúsított, s dulakodás közben megölték, urát az események miatt nem marasztalták el Theodosius és Valentinianus 432. márc. 28-án Hierius pr. pr. Orientishez küldött rendelkezése szerint.
Ez a rendelkezés a továbbiakban kimondja, hogy ha egy rabszolga fegyvertelenül menedékjogot kér a templomban, nem tartózkodhat ott egy napnál tovább. Ez alatt a papok tájékoztassák a rabszolga urát, s érjék el, hogy ez bocsássa meg rabszolgája hibáját. A rabszolga kiadásának előfeltételeként a gazdája köteles volt megígérni, hogy megbocsát.

Leó 466. márc. 6-án Erythrius pr. pr. Orientishez címzett edictumából kiderül, hogy azok a rabszolgák, colonusok, és libertinusok, akik a templomokba menekültek, nem szabadulhattak ott fel, hanem viszonylag rövid időn belül lefolytatott vizsgálat után egyházi büntetéssel sújtották, s korábbi viszonyaik közé helyezték vissza őket. H. Belien szerint: „a császári és egyházi menedékjogot biztosító helyek közötti lényeges különbség az, hogy a császári asylum-helyek elsősorban a rabszolgák számára álltak nyitva, és meghatározott jogi védelmet biztosítottak számukra; ezzel szemben az egyházi asylum-helyek különösen az olyan emberek üldözéstől való védelmét biztosították, akik valami bűnt követtek el.
A császárszobrok menedékjogának a keresztény templomok menedékjogával való felváltása a rabszolgák számára az uraik önkénye elleni védelem szempontjából lényeges rosszabbodást jelentett”.
Arcadius, Honorius és Theodosius 405. febr. 12-én Hadrianus pr. pr. Italiae, Illyrici et Africaehoz címzett decrétumában elrendelte, hogy ha keresztény rabszolgatartók újrakeresztelkedésre kényszerítik rabszolgáikat, azok a katolikus templomokba menekülhetnek, s az egyház biztosítson számukra védelmet, büntetlenséget és szabadságot.

H. Belien megállapítja, hogy: „az állam ezzel elismerte, hogy a rabszolga menekülésének oka lehet az, ha egy eretnek tulajdonos saját hitét rá akarja kényszeríteni rabszolgájára; ebben az esetben az állam az egyház kötelességévé teszi, hogy védelmezze a rabszolga érdekeit”.

Valentinianus 452. ápr. 15-én Firminus pr. pr. Italiae, Illyrici et Africaehoz intézett leiratában megtiltotta, hogy a rabszolgák kolostorba vonuljanak. Ugyanez a császári rendelkezés teljesen nyíltan tükrözi a császári kormányzat próbálkozásait, hogy mindent megtegyenek a rabszolgatartás érdekében még akkor is, ha ez akkor már történetileg túlhaladott, s mindenképpen a felbomlás szakaszában volt.



Gottfried Hartel