logo

XIV December AD

Néhány megjegyzés a rabszolgák birtokjogáról

A rabszolgáktól a Római Birodalomban mindenekelőtt általában megvonták a jogképességet, azt a jogot, hogy saját tulajdonnal rendelkezzenek. A késői jogfejlődés mégis lehetővé tette a rabszolgáknak, hogy különvagyonnal peculium rendelkezzenek. A peculium az úr tulajdonának része volt, amit ő átadott rabszolgájának, s a rabszolga csak gazdálkodhatott azzal. Ez lehetőséget adott a rabszolga urának, hogy a rabszolgájának juttatott különvagyont bármikor visszavehesse; kényszerítő eszközt adott kezébe, amit önkényesen saját javára használhatott fel.
Másrészt viszont a római joggyakorlatban lassanként érvényesült az a szemlélet, hogy a peculium magántulajdont képvisel, ami a rabszolgának társadalmi tekintélyt biztosít, s kényszerítő ok nélkül nem lehet azt újra visszavenni tőle. Mindenesetre a gazda fia és rabszolgája számára juttatott különvagyon gyakran a famílián belüli saját háztartásuk megalapozását szolgálta, s bizonyos gazdasági önállóságot biztosított számukra.

A rabszolga szabadon bocsátásakor általában neki ajándékozták, vagy végrendeletileg ráhagyták a peculiumot is, s mint M. Kaser hangsúlyozza, ez magában foglalhatott mindenféle vagyontárgyat, holmit, jogot, sőt más rabszolgákat, és a gazdával szembeni követeléseket is. A libertinust viszont meg lehetett terhelni urával szembeni adóssággal.
A peculium olykor eszközül szolgált arra, hogy a rabszolga megváltsa szabadságát urától. Ennek korai előfordulásáról már Plautusnál olvashatunk; Ulpianus szerint a peculium csekély pénztartalékot vagy kis birtokot jelentett, amit a rabszolga számára ura tulajdonából, annak engedélye és lemondása révén elkülönítettek, s melynek értékével a rabszolga urának adósa lett, s ami gyakran pozitívan hatott a rabszolga munkakedvére és teljesítményére. Nem részletezhetjük itt a különvagyon fejlődését a római császárkor első századaiban, mivel vizsgálódásainkat a dominatus korszakára korlátozzuk.

Honorius és Theodosius 422. júl. 11-én Johannes pr. pr. Italiae, Illyrici et Africae-hoz küldött edictumukban elrendelték, hogy a hitelező a rabszolgát bírói keresettel kényszerítheti, hogy az a kölcsönzött pénzt peculiumkból adja vissza neki.
Később a rabszolga különvagyonát védték; Theodosius és Valentinianus utasították Firminus pr. pr. Italiae, Illyrici et Africaet 449. jún. 17-én, hogy harminc év után a rabszolgatartó többé már semmiféle igényt nem támaszthat rabszolgája peculiumkra. A rabszolga utódai, akiknek a peculium a tulajdonukba került, szintén nem voltak kötelesek semmiféle szolgálatra az egykori rabszolgatartóval szemben.

Érdekes ebben az összefüggésben, hogy Arcadius és Honorius egyik, Nebridius Comes Asiaehez intézett leiratukban megtiltották, hogy a colonusok, akiknek helyzete ebben az időben rendkívül közeledett a rabszolgákéhoz, a nagybirtokos tudomása nélkül valamit is vásároljanak annak peculiumként kiadott tulajdonából (de peculio suo).
Mivel tehát a peculium az úr jogos tulajdonának számított, a peculiumböl a rabszolgától semmit sem lehetett megvásárolni; ugyanakkor a colonusok peculiumát, ami nem volt a nagybirtokos tulajdona, bármikor újra vissza lehetett venni.
Theodosius, Arcadius és Honorius ezért hangsúlyozták 393. ápr. 3-án Rufinus pr. pr. Orientishez intézett edictumukban, hogy a colonusokat szökés esetén „egész peculium-ukkal és leszármazottaikkal együtt” vissza kell szolgáltatni.

W. Seyfarth véleményét kell hangsúlyoznunk, aki éppen a fenti két törvény alapján állapította meg, hogy: „a colonusok helyzete, peculiumuk vonatkozásában, mindkét császári törvényben igen közel áll a rabszolgákéhoz”.
Ezekkel a fejtegetésekkel be kell fejeznünk az antik rabszolgatartás néhány problémájának a Codex Theodosianus és a Codex Justinianus alapján végzett vizsgálatát, melyet még a fenti kérdéskörre vonatkozó további nagyszámú példával egészíthetnénk ki és igazolhatnánk. Az antik rabszolgatartás hanyatlásának kutatásához a római jog elsőrendű forrásanyagot szolgáltat.



Gottfried Hartel