logo

XXIII Junius AD

Adásvételi okiratok

A) A rendelkezésünkre álló okiratok nagyrészt a II. századból származnak és a Római Birodalom egymástól igen távol eső területein foglalták írásba őket: Dákiában, Kilikiában, Pamphyliában, Herculaneumban vagy Egyiptomban.
Hiánytalan szöveggel igen kevés adásvételi okirat maradt fenn. A szerény anyagból FIRA III 87., 88., 89., 132. nevezhető tipikusnak, amelyek főleg római jogi hatást mutatnak. További vizsgálódás tárgyát képezi, hogy mennyi római jogi szabály és mennyi idegen befolyás állapítható meg bennük. A szerződési sémát követő tipikus példa 142-ből FTRA III 88.:

Dasius Breucus emit mandpioque accepit puerum Apalaustum, sive is quo alio nőmmé est, n(atione) Graecum, apocatum pro uncis duabus, (dendriis) DC de Bellico Alexandriai, f. r. M. Vibio Longo. Eum puerum sanum traditum esse, furtis noxaque solutum, erronem jugitivum caducum non esse praestari: et si quis eum puerum quo de agitur partéimé quatn quis ex eo evicerít, quo minus emptorem supra scriptum eunue ad quem ea rés pertinebit úti frui habere possidereque recte liceat, tunc quantum id érit, quod ita ex eo evictum fuerit, tantam pecuniam duplám próbám recte dán fide rogavit Dasius Breucus, dari fide promisit Bellicus Alexandri, ideni fide sua esse iussit Vibius Longus. Proque eo puero, qui supra scriptus est, pretium eius denarios DC accepisse et habere se dixit Bellicus Alexandri ab Dasio Breuco.

Az okirat elején áll a vevő neve, Dasius Breucus. Ezt követi a vétel rögzítése, amit az emit mandpioque accepit kifejezés jelöl. A mancipatio használata különösen problematikus, mert a szerződő felek minden valószínűség szerint ius commerdum nélküli peregrinusok voltak. Az okiratban egymás mellett szerepel továbbá a mancipatio és a stipulatio dupláé, amely már önmagában ellentmondásos és felesleges. A legvalószínűbb magyarázatnak az tűnik, hogy az okirat szerkesztője valamilyen régi minta, formulás-könyv alapján fogalmazta meg a szöveget, és nem fordított nagy gondot arra, hogy a konkrét jogügylet adottságaihoz igazítsa a mintát.
A vétel tárgyát, a rabszolgát részletesen leírják: a fiú neme, neve, nemzetisége azonosítási támpontként szerepel. Ezután következik a klauzula apochatum pro uncis duabus, amelynek a jelentését a romanisztikában nagyon különbözően magyarázták , majd a jog-és kellékhibákért való garancia, egy kombinált stipulatio dupláéba foglalva. A vevő megígértette, hogy a rabszolgafiú egészségesen kerül átadásra, furtum vagy más deliktum alapján fennálló noxa nem terheli és nem fugjitivus, erro vagy caducus.
Ezt követi a joghibákért való garancia: az eladó kötelezi magát, hogy a vételár duplumát illetve az interessé duplumát megfizeti, ha a fiút a vevőtől részben vagy egészben elperlik. A szöveg végén nyugtázzák a vételár kifizetését, majd a dátum és a tanúk pecsétje zárja le az okiratot.

FIRA III 87., 89., és 132. ugyanezt a mintát követi, ezért itt röviden csak a rejtett fizikai hibákért vállalt garancia szövegét idézem:

Nr. 87. (132.): Eam puellam sáncon esse, a furtis noxisque solutam, fugitivam erronem non esse praestari...
Nr. 89. (169.): Eam mutterem sanam traditam esse emptori supra scripto...
Nr. 132. (166.): Eum puerum sanum esse ex edicto...

Nr. 87. szó szerint egyezik a fent idézett okirattal, Nr. 89. rövidebben fogalmaz, csak az átadás időpontjában való egészséges állapotért való helytállást említi. Nr. 132-ben egy különös fordulat található: sanum esse ex edicto. Ezt valószínűleg úgy lehet értelmezni, hogy a rabszolgafiú olyan egészséges, ahogyan ezt az aedites cumles ediktumának előírásai megkövetelik.
Hasonló klauzulák találhatók a herculaneumi táblák rabszolgavételi okirataiban is. A szövegek nagyon töredékesek, ezért a fenti felépítést nem lehet jól nyomon követni. A rejtett fizikai hibákért való helytállás a következő okiratokban szerepel:

Nr. 60.: eam puellam q.s.s. est sanam esse, furtis noxaque solutam, fugitivam erronem non esse praestari... .
Nr. 61.: hunc hominem sanum furtis noxisque solutum esse praestan...
Nr. 62.: eamque puellam Olympiada q.d.a. sanam furtis noxaque solutam esse fugitivam erronem non esse praestari...

Eltérő klauzula olvasható egy lóvételnél 77-ből (FIRA III 136): Eum equom esse bibere ita úti bestiám veterinam adsolet, extra quam si recte dictum descriptum quod palám corpore esset... Az eladó itt csak annyit ígért meg, hogy a ló úgy iszik, ahogyan az egy igásállatnál szokásos. A klauzula második része igen töredékes és a szövegpótlást sokszor vitatták.
A homályos fordulatot talán úgy lehet értelmezni, hogy a lovat olyan testi állapotban adják át, amely a vételnél látható volt. A klauzula tehát az eladó felelősségét inkább korlátozza: a lovat a megtekintés szerinti állapotban adják át, ami azt jelenti, hogy az eladó semmilyen rejtett betegségért vagy hibáért nem fog helytállni. Két további okiratot görög nyelven fogalmaztak és hellenisztikus hatást tükröznek.

A legtöbb szerződésben tehát szerepel a rejtett hibákért való helytállást rögzítő klauzula. Egyedül egy rabszolganő-vételt fogalmaztak meg olyan röviden, hogy sem a kellékhibák, sem a joghibák nem szerepelnek benne. Egyébként csak a herculaneumi táblákban fordul elő a klauzulák hiánya, ezek a példányok azonban annyira töredékesek, hogy ebből a hiányból semmilyen következtetés sem vonható le. Egyetlen okiratban találkozunk a garancia kifejezett kizárásával, míg egy másikban csak a joghibákért való helytállás szerepel.
Az egészséges testi állapotért tehát következetesen garanciát vállaltak az eladók, emellett szinte mindenütt hangsúlyozzák, hogy a rabszolga noxával nem terhelt, nem szökött vagy csavargó. Hogyan kell értelmezni a klauzula szerepét? Vajon az eladó csak azért volt-e köteles helytállni, amit kifejezetten felvettek a szerződésbe, vagy a garanciavállalás annyira mechanikussá vált, hogy a jelenléte csak annyit jelentett, hogy a szokásos kellékhibákért való helytállást a felek nem zárták ki.

Induljunk ki abból, hogy a felek a párhuzamos perlési lehetőséget teremtették meg ex stipulatu63 a garanciával. A stipulátióból eredően az eladó csak azért felel, amit kifejezetten megígért. Ennek értelmében a garanciaklauzula: hunc hominem satuim, furtis noxisque solutum esse praestari... stipulatus est (Tab. Here. 62.) úgy értendő, hogy az eladó további körülményekért, így például azért, hogy a rabszolga nem fugitivus vagy erro és nincs noxával terhelve, nem vállal garanciát.
Az eam mulierem sanam traditanx esse klauzulával pedig csak az egészséges testi állapotot ígérték meg, amíg a stipulátió a további esetleges hibákról hallgat. A garancia-stipulátió alapján tehát az eladó csak a kifejezetten kiemelt tulajdonságokért állt helyt. Ezt az interpretációt erősíti az a tény is, hogy negatív klauzulák sohasem fordulnak elő. Azt nem lehet elvárni, hogy az eladó minden tulajdonságot vagy hibát felsoroljon, amiért nem akar helytállást vállalni. Ha tehát valamelyik hibát vagy tulajdonságot a stipulátió nem említi, akkor arra nézve nem is létezett garancia.

Mi lehetett a viszony az aediliszi ediktum és a stipulációk között? Forrásaink bizonyítják, hogy az ediktum által megkövetelt információk és a stipulált tulajdonságok feltűnően egybecsengenek. Az egybeesés azonban nem olyan maradéktalan, hogy a stipulátiókat feltétlenül az aediliszi ediktumra kellene visszavezetni. Hogyan bírálandók el azok az esetek, amikor egy bizonyos hibára nézve hiányzik a stipulátiós garancia: vajon az ediktumból eredő felelősséget is kizárták-e a felek ezekben az esetekben?

Ismeretes, hogy az actio redhibitoria és az actio ex stipulatu konkurráltak egymással. A felperes választhatott, hogy melyikkel kíván perelni. Az aediliszi keresetet akkor részesítette előnyben, ha a vételárcsökkentés, amit a stipulátióval elérhetett volna, kedvezőtlenebbnek tűnt számára a redhibitionéi. Ez volt a helyzet például akkor, ha a vevő hátrányosan vásárolt, mivel a vételárcsökkentés során nem változott az adásvételi szerződésben rögzített arány az érték és az ár között.
A vevő mindig szabadon választhatott, hogy egy aediliszi keresettel a piacfelügyelő előtt, vagy a stipulátióból származó keresettel a praetor előtt perel-e. Természetesen azzal a feltétellel, hogy egy olyan hibáért történt garanciavállalás, amelyért az aediliszi ediktum is helytállást rendel, valamint hogy az ediktumban rögzített rövid perlési határidő még nem telt le.
Az actio ex stipulatu azonban csak akkor indítható, ha a hiba és ezen keresztül a vevő kára már ténylegesen bekövetkezett. Különbözik továbbá a két kereset célja: az actio ex stipulatuvai az interessé re, míg az aediliszi keresetekkel redhibitiora vagy vételárcsökkentésre lehetett perelni.

Ha a stipulátióban csak az egészséges testi állapotot ígérte az eladó , akkor vajon erre az egyetlen esetre korlátozta-e az aediliszi ediktumból származó felelősséget? Az ediktumban elrendelt helytállási kötelelezettség kizárása nem következhetett be szerintem a puszta nem-említés folytán. Az viszont elképzelhető, hogy az eladó azért nem ígérte meg a garanciát a fuga és a ncaca esetére, mert a rabszolga ezen hibáit az adásvétel megkötésekor kifejezetten a vevő tudomására hozta, és ezzel az aediliszi felelősséget is kizárta. Igen valószínű, hogy a hibát az eladó csak szóban közölte, vagy legfeljebb felírta a titulusra. A stipulátió formájában való megígérés csak a kifejezetten kikötött pozitív tulajdonságokra, illetve bizonyos konkrét hibák hiányára nézve lehetett szokásban.
A fenti feltevést erpsíti meg ezen okiratok valószínű funkciója is: Kunkelw hangsúlyozza, hogy az okiratok célja nem a konszenzuális szerződés írásbeli rögzítése volt. Sokkal inkább a már tökéletesen megkötött, sőt teljesített ügyletet folglalták írásba, hogy az okirattal az eladótól az adásvétel címén való szerzést és az ő garanciakötelezettségeit bizonyítani lehessen. Ezek tehát elsősorban szerzési dokumentumok, amelyek bizonyítási célokat szolgáltak. Ebben az esetben viszont kevés jelentősége van annak, hogy mancipatio formájában vagy formátlan konszenzuális adásvétel gyanánt jelennek meg e szerződések az írásbeli formában , hogy egy régi formuláskönyv vagy az utolsó ediktum szövege szolgált-e mintául.

Az okiratokra elsősorban szerzési bizonyítékként volt szükség nem pedig parallel felelősség vagy keresetek megalapozására. Az okiratba foglalás során ezért arra sem kellett feltétlenül ügyelni, hogy a felek egyike esetleg peregrinus, aki a régi jog formális ügyleteinek használatára nem jogosult. A tulajdonszerzés bizonyítására az okirat ettől függetlenül alkalmas volt. Ezenkívül az okirattal lehetett a perben bizonyítani, hogy a perelt hibára nézve az eladó vállalt-e helytállást.
A szerzési okiratokat gyakran instrumentum auctorítatis, instrumentum emptionis, tabellae auctoritatis néven emlegetik. D 13,7,43,pr Scaevola 5 Dig. és Seneca contr. VII 6,22 is megerősíti, hogy a tabellae elsősorban a tulajdonszerzés bizonyítására szolgáltak.

Az esetleges hibák ediktum által előírt közlése tehát nem jelenik meg a stipulátióban. Ebből következik, hogy kiinduló kérdésünk nem válaszolható meg egyértelműen igennel vagy nemmel. A stipulátió hallgatása bizonyos hibákról, amelyeket az ediktum szerint közölni kell, nem vezet egyértelmű következtetésekre az aediliszi felelősség hatályát illetően. Az aediliszi felelősség és a stipulátió tehát párhuzamos jogintézmények voltak.

B) Fent már említettem néhány forrást, amelyek a rejtett hibákért való garanciavállalás nélküli adásvételi ügyletek létét tanúsítják. így az I. fejezetben elemeztük a nem tetszés esetére való visszalépés kikötésével született megállapodásokat, melyek bizonyos korszakban jellemzőek lehettek a szerződési praxisra. Az elemzett Plautus-jelenetben az eladó hangsúlyozta a garancia kizárását.

A fennmaradt római adásvételi okiratok között egyetlen olyat találunk, amelyben a rejtett fizikai hibákért való helytállást kifejezetten kizárták. Az okirat Frisiából származik és lényegesen eltér a szokásos szerződési formától. A datálása is igen vitatott: Kr. u. 29. illetve 116. között ingadoznak az állásfoglalások. A megfogalmazás igen tömör, csak a legfontosabb adatok, a vevő, az eladó, a vételár, a vétel helye, a vétel tárgya és a tanúk neve került rögzítésre, majd a vitatható rövidítés r(edhibitio) i(ure) c(ivili) a(besto).
A szerződés beleillik a fenti garancia nélküli megegyezések sorába: Gargilíus Secundus a plautusi uzsoráshoz hasonlóan viselkedett és magára vállalta az esetleges hibák kockázatát. Az az egyetlen különbség, hogy itt kétségtelenül a kellékhibákért való garancia kizárásáról van szó.

A Digestában két olyan fragmentum található, amely az aediliszi felelősség kizárásának lehetőségét tanúsítja:

D 2,14,31 Ulp. 1 ed. aed. cur.: Pacisci contra edictum aedilium omnimodo licet, sívé in ipso negotio venditionis gerendo convenisset, sive postea.
D 21,1,48,8 Pomp. 23 Sab.: Simplariarum venditionum causa ne sit redhibitio, in usu est.

Az Ulpianus-fragmentumot Lénél a Palingenesiaban a de mancipiis véndundis című ediktumhoz csatolta. Idézetünk előtt található a Labeotól átvett ediktum-szöveg, a redhibitio szabályai, az aediliszi ediktum kiegészítése a rabszolga nemzetiségéről és képzettségi fokáról, és az ediktum-toldat a nem tetszés esetére való visszalépésről.
Ezek után következik a mi fragmentumunk, majd Ulpianus második könyve ad edictum aedilium curulium, amely az igásállatok adásvételéről, az állatkárokról és a stipulatio dupláéról szól. Szövegünk tehát nem áll közvetlen összefüggésben környezetével. Úgy tűnik, a jogtudós számára természetes volt, hogy a szerződések contra edictum aedilium curulium is megköthetők, úgyhogy semmilyen kommentárt vagy részletesebb tárgyalást nem tartott szükségesnek.

Ulpianus alapján az aediliszi szabályok diszpozitív normáknak ítélendők: A felek szabadon választhattak, hogy milyen formában kötik meg ügyleteiket. Elképzelhető, hogy teljesen kizártak mindenféle helytállást a rejtett fizikai hibákért, pacisci contra edictum, vagy eventuálisan bizonyos hibákra korlátozták azt.
Ha a felelősséget kifejezetten nem zárták ki, akkor automatikusan érvénybe léptek az aediliszi szabályok. Ezentúl, mint harmadik lehetséges megoldás, megállapodhattak a felek egy fokozott helytállásban, amikor stipulátió formájában garanciát is vállalt az eladó.

Pomponius másként fogalmaz a fenti töredékben. Jogszokásként említi, hogy egy „egyszerű vétel” esetén nincs mód a redhibitiort. A szövegkörnyezet kevés támpontot nyújt az interpretációhoz. A fragmentum Pomponiusnak Sabinushoz írt kommentárjaiban, a 23. könyvben található, ahol az aediliszi ediktum a központi téma. Sajnos a titulusból csak kevés fragmentum maradt fenn, ezek pedig igen különböző problémákat tárgyalnak.
Idézetünk előtt olyan szövegek találhatók, amelyek az aediliszi keresetekkel való perlés feltételeit tartalmazzák arra az esetre, ha a vásárolt rabszolga, az eladó vagy a vevő közben meghal. Pomponius megállapítja, hogy egy egyszerű vétel esetén nincs helye a redhibitiónak. Mindkét fragmentum érvként használható az általánosan elfogadott tézissel szemben, hogy az aediliszek kötelező garanciastipulátiókat írtak volna elő piacukon.
Ulpianus és Pomponius arra utal, hogy a garancia kérdése a felek szabad alkujának tárgyát képezte, megegyezésük során döntöttek arról, hogy a rejtett hibákért való helytállást az eladó átvállalja-e. Az okiratok ugyan azt tanúsítják, hogy a garanciavállalás elterjedt szokás volt, de semmi sem akadályozta meg a feleket abban, hogy konkrét szerződésükben ezt figyelmen kívül hagyják.



Jakab Éva