logo

XIX Junius AD

Rabszolga vételi jelenetek a római irodalomban

A) De re rustica című könyvében Varró az állattenyésztéssel összefüggésben hasznos tanácsokat ad olvasóinak arra vonatkozóan, hogyan kell az állatok tulajdoncseréjét lebonyolítani. Az üzletkötés sémáját a legszemléletesebben a juhok vételénél ábrázolja: A megegyezésbe egyesek több, mások kevesebb feltételt vettek fel, melyek azonban inkább technikai, nem pedig jogi jellegűek voltak. Egyébként általánosan a régi formulát alkalmazták. A formula itt az ügyletkötés többé-kevésbé formális cselekmények által meghatározott módját jelenti.
Ha a felek formátlan alkudozás során az árut és a vételárat már megbeszélték, sor került a megegyezés eredményének szinte rituális rögzítésére. A vevő még egyszer rákérdez az eladás tényére: tanti sunt mi emptae? Az eladó megerősíti: sunt. Ezzel a kijelentéssel elismeri elidegenítési szándékát és a kialkudott vételárat. Ezután a vevő stipulátióval ígéri a vételárat: expromisit nummos. Kész fizetni, ha az eladó is kész arra, hogy előzetes megállapodásuk pontjait jogi kötőerővel bíró formában megismételje.
A Fizetés előfeltétele a garancia letétele: emptor stipulatur prisca formula sic. A stipuiátió a dolog átadására és az esetleges kellék és joghibákra vonatkozik. Csak a fenti stipuíátió elhangzása után történt meg a vételár lefizetése és a dolog átadása: cum id factum est, tamen grex dominum non mutavit, nisi si est adnumeratum. Ha tehát a felek már formátlanul megegyeztek az elidegenítésben, akkor a tradicionális formákat alkalmazták, hogy alkujuk jogi kötőerejét biztosítsák.

Figyelemreméltó mindenekelőtt az, hogy mennyire kiegyensúlyozott a két szerződő fél pozíciója. Vásárlási szándékának kinyilvánítása és a kialkudott üzleti feltételek elismerése után a vevő formális ígérettel biztosítja teljesítési készségét. A fizetés előtt azonban megköveteli a kialkudott garancia-ígéretet az eladótól.
Az antiqua formula, a régi formula tehát a szerződés rögzítésének menetét, illetve a jogügylet tartalmát határozta meg Ez a „szerződési minta” ajánlás jellegű, amely a feleknek az ügyletkötés kitaposott útját mutatja mind a szakmai-technikai részletekben, mind a régi jog formális szabályainak útvesztőjében.

A tulajdon átszállásához a HÍJ néhány esetben megköveteli, hogy bizonyos előfeltételek teljesüljenek. Úgy tűnik, hogy a kereskedési szokások játszottak döntő szerepet abban, hogy bizonyos típusú ügyletnél alkalmazták-e valamelyik formál-szerződést, így például a stipulátiót, vagy sem. Varró a rabszolgavételnél is alternative említi a stipulátiót, szerinte a formál-ügyletek alkalmazására semmilyen törvényi parancs nem kényszerített:...out, si mancipio non datur, dupla promiiti, dúl, si ita padi, simplas.
A rabszolgákat tehát éppúgy vehették mandpatioba. foglalt adásvétel formájában mint mancipatio alkalmazása nélkül. A szöveg arra utal, hogy Varró számára ez magától értetődő volt. A probléma számára egyáltalán csak abból a praktikus nézőpontból jelentkezett, hogy a mancipatio elmaradása esetén szokásos és ajánlott volt a vételár duplumának megígérése az eladó részéről stipulátió formájában. Ehhez hasonlóan szokásos és ajánlott volt Varró szerint, hogy igásállatok és rabszolgák vétele esetén stipulátióval ígérje az eladó azok jó egészség állapotát és hibátlanságát.

A rabszolgák vétele Varrónál a nyájhoz való pásztorok beszerzése kapcsán kerül szóba. Először arra vonatkozóan ad tanácsokat olvasójának, hogy miféle pásztorok alkalmasak bizonyos nyájakhoz: a nagyobb testűekhez felnőtt férfiakat, míg a kisebbekhez fiúkat célszerű venni. Felsorolja a jó pásztor jellemző tulajdonságait is és hangsúlyozza, hogy nem minden nemzet fiai alkalmasak pásztornak.
Egy bastulus vagy turdulus nem lehet jó pásztor, míg a gallok igen, utóbbiak különösen jól értenek a iumenta, az igásállatok kezeléséhez. Ami a beszerzésüket illeti, először megadja a jogilag érvényes tulajdonszerzési módok listáját, majd a következőket mondja az ügylet megkötéséről:

Varró, rust. 2,10,5: in horum emptione sólet accedere peculíum aut excipi et stipulatio intercedere, sanum esse, fiirtis noxisque solutum.

„Vásárlásuknál szokásos, hogy a peculiumot járulékként hozzáveszik vagy kizárják, és hogy stipulátiót kötnek arról, hogy (a rabszolga) egészséges, lopás vagy noxa nem terheli”. A rejtett hibákért való helytállás vállalása tehát szokásos volt az eladó részéről.

A boves, ökrök különböző fajtáiról hosszasan értekezik Varró, majd vételük esetén hasonlóan stipulátió kikötését ajánlja:

Varró, rust. 2,5,10-11: eos cum emimus domitos, stipulamur sic: „illosce boves sanos esse noxisque praestari; (11) cum emimus indomitos, sic: „illosce iuvencos sanos recte deque pecore sano esse noxisque praestari spondesne? paulo verbosius haec, qui Maniii actiones secuntur lanii, qui ad cultrum bovem emunt; qui ad altaria, hostiae sanitatem non solent stipulari.

Az ökröknél tehát figyelmet kell fordítani arra, hogy domitos, azaz szelídített vagy indomitos, azaz szelídítetten állatokról van-e szó. A szelídítetteknél szokásban volt, hogy a vevő megígértette magának stipulátió formájában a helytállást az egészségük és a noxa vonatkozásában. A szelídítetleneknél ezenkívül még azt is, hogy egészséges nyájból származnak.
A lanii, a mészárosok pedig akik Manilius formuláskönyve alapján jártak el, a stipulátiót egyszerűbben, kevesebb szóval formulázták: valószínűleg csak az egészséges állapotot garantáltatták. Ha az ökröket áldozati célra vásárolták, akkor nem volt szokásos stipulátiós garanciát kérni egészséges mivoltukról.
A papok számára az állat egészsége nem lehetett fontos, hisz az esetleges betegségekből különböző jövendőmondó jeleket olvastak ki. Ezzel szemben a hús kielégítő minősége igen lényeges volt a mészárosok számára.

A fentiekhez hasonlóan szokásban volt a jó egészségi állapot és a noxától való mentesség garantálása a szamaraknál , a lovak vásárlásánál, sőt a kutyáknál is.

Egyedül a kecskék esetében formulázták egészen eltérően a garanciavállalást:

Varró 2,3,5: de emptione aliier dico atque fit, quod capras sanas sanus nemo promittit; numquam enim sine febri sunt. itaque stipulantur paucis exceptis verbis, ac Manilius scriptum reliquit sic: „illasce capras hódié recte esse et bibere posse habereque recte licere, haec spondesne?

Általánosan elterjedt nézet volt ugyanis, hogy a kecskék sohasem teljesen egészségesek, mert állandóan enyhe lázuk van. Ezért egészségükre nézve csak annyit ígértek meg, hogy az eladás napján jó állapotban vannak és úgy isznak, ahogyan az szokásos. Az ivási készség mint kikötés furcsán hangzik. Nemcsak itt, Varrónál találkozunk vele, hanem előfordul egy ló vételi okiratban is. A vízivástól való iszonyt az állatoknál úgy ítélték meg, hogy valamilyen belső betegséget jelez.

A fent idézett, Varró által ajánlott stipulátiők az áru rejtett hibáiért való helytállás átvállalására Manilius formuláskönyvéből származnak, amely valószínűleg széles körben ismert volt: ac Manilius scriptum reliquit sic (Varró, rust. 2,3,5); qui Manili actiones secuntur lanii (Varró, rust. 2,5,11); ut in Manili actionibus sunt perscripta (Varró, rust. 2,7,6), Manilius Kr.e. 154-ben praetor volt Hispániában, majd konzulként Kr.e. 148-ban Karthágóban harcolt, ahol vereséget szenvedett.
Emellett korának híres jogásza, Pomponius történeti visszatekintésében a legjobbak közé sorolja: Publius Mucius et Brutus et Manilius, qui fimdavenmt ius civile (D 1,2,2,39 Pomp, sing. ench.). Adásvételi szabályokat összefoglaló formulás könyvére (venalium vendendorum leges) Varró gyakran hivatkozik.

Manilius ezen művében az adásvételek különböző típusaira ajánlott formulákat. Eszerint az adásvételt következetesen stipulátióba foglalták, és az eladó rendszerint garanciát vállalt az áru bizonyos tulajdonságaiért. A szokásos stipulátiókat Varró mindenütt ismerteti“, ami arra utal, hogy korának szerződési gyakorlata ezeket alkalmazta. Varrónál semmilyen utalás sem található arra, hogy az itt szereplő adásvételek Róma piacain köttettek volna, vagy hogy a garanciaformák az aediliszi edíktummal bármilyen kapcsolatban álltak volna. Varró egyszerűen szerződési mintákat sorol fel, amelyek mind a vásártereken, mind azokon kívül, háznál, ismerősök között kötött ügyleteknél használhatóak voltak.
Az alkalmazott garanciaklauzulák a rómaiak korabeli ügyletkötési szokásait tükrözik. Ezek egyértelműen bizonyítják, hogy a biztosítékadás e formája szokásban volt és az üzletkötés fontos részét képezte. Semmilyen utalás sem található azonban arra, hogy a Varró által leírt stipulátiós minták közvetlenül az aediliszi ediktum kényszere hatására születtek volna.
Az aediliszi kényszer ellen szól az a tény is, hogy a garancia stipulátiók nemcsak rabszolga és igásbarmok vételénél, hanem aprójószágok, birkák, kecskék, sőt kutyák esetében is hasonlóan alkalmazásra kerültek, jóllehet az utóbbiak Varró idejében semmiképpen sem tartoztak az ediktum hatálya alá.

A garanciaklauzulák sokfélesége is kétségbe vonja az aediliszi kényszert. Ha az ediktum közvetlen parancsára jöttek volna létre ezek a klauzulák, akkor egy egységes aediliszi sémát kellett volna követniük. Az azonban alig hihető, hogy az aedilis curulis ilyen sokféle stipulátió-míntát adott volna ki: eltérő klauzulákat szelídített és nem szelídített ökrökre, kecskék és szamarak eladására, mészárosok és papok mint vevők számára. Varró adásvételi mintái alapján tehát megállapíthatjuk, hogy a garancia-stipulátió ugyan szokásos volt Rómában, de kötelező volta mellett semmi sem szól.

B) Plautus Persa című komédiájában részletesen ábrázol egy adásvételi jelenetet. A Persa cselekménye viszonylag egyszerű. Az athéni Timarchides üzleti úton van Perzsiában. Távolléte alatt vagyonát rabszolgája, Toxilus kezeli. Toxilus azon fáradozik, hogy szerelmesét Dordalus, a rabszolga kereskedő és bordélytulajdonos kezéből megvásárolja. Persze hiányzik az ehhez szükséges pénze, és az egész darab arról szól, hogy milyen ravasz trükkökkel próbál pénzt szerezni: a vételárat végül egy jól kitervelt csellel magától Dordalustól igyekszik kicsalni.
Sagaristio, Toxilus barátja perzsa kereskedőnek öltözik és elad Dordalusnak egy leányt, akiről azt állítja, hogy Arábiából rabolták el. A hölgy a valóságban egy barátja, Saturio leánya, azaz szabadon született polgárnő. Az eladási jelenet a darab csúcspontja, ahol a kapzsi Dordalust a rafinált, jogi szempontból jól átgondolt ügyletkötéssel szedik rá.

A jelenet egy állítólag Timarchidestől származó, tehát hamisított üzleti levéllel kezdődik. Eszerint a távollévő Timarchides megbízza rabszolgáját, Toxilust, hogy segítsen a szóban forgó rabszolgalány eladásában. Pontosan meghatározza azt is, hogyan kell az adásvételi ügyletet megkötni: a vevő saját veszélyére vegye meg, az eladást nem szabad mancipatio formájában megkötni, és se Toxilus, se más ne vállaljon helytállást. A mancipio neque promittet? a stipuiatio auctoritas kizárását célozza.

Egy adásvételi ügyletről van tehát szó, amelyben az eladó egy idegen kereskedő, aki nem rendelkezik elegendő ismerettel annak a városnak az üzleti és jogi szokásairól, ahol eladni szeretne. Az ügyletet azonban a helyi előírásoknak megfelelően kell megkötni. Ehhez kapcsolódik a kérdés, hogy Plautus milyen helyi vételi előírásokat dolgoz fel: athéniakat vagy rómaiakat? A darab helyszíneként Athén van megjelölve, a válasz mégsem magától értetődő.

A Plautus-komédiák megítélése a jogtörténeti kutatásban változó. Korábban a teljes elutasítás vagy az óvatos felhasználás volt a jellemző. Az irodalomtörténet újabb eredményeit elfogadva azonban a Plautus-darabok egyre gyakrabban bukkannak fel a jogtörténeti munkákban is. Jelenetünkben éppen a tudatosan helyesen alkalmazott római jogi kifejezésekre lehet bizonyítékként hivatkozni.
A suoperíclo... emat; mancipio neque promittet, neque quisquam dobit arra utal, hogy római jogi szabályokra való célzásokkal játszik a szerző. Azonkívül a jelenet, mint már említettük, a darab csúcspontja. A komikus hatás éppen azáltal fokozódik, hogy a mindennapok ismert kereskedési szokásait gúnyolja ki a szerző. Az ügyletkötés korrekt, ajánlott formáit látszólag betartják, a rászedés Finoman álcázva és a tréfa áldozata számára végig rejtve marad.

A levél után a felek színes alkudozási jelenete következik. Az üzleti feltételek hallatán Dordalus azonnal aggodalmaskodik, hisz tudja, hogy az ilyen üzletek nagyon kockázatosak. Kiadja a jó pénzét és bizonytalan eredetű árut kap érte. Mit hoz számára egy olyan üzlet, amelynél a vállalt kockázat ilyen nyilvánvalóan magas? Ugyanakkor az ilyen üzletek szoktak nagy nyereséggel kecsegtetni, ha szerencse kíséri őket. Dordalus számolhat azzal, hogy a távoli Arábiából senki sem bukkan fel a rabszolgalányt visszaperelni.
Ezek után elővezetik a csábítóan szép szüzet, aki Dordalus minden ellenállását és aggályát megtöri. Miután Dordalus vásárlási szándékát tisztázták, megkezdődik a vételár körüli alku. Itt az eladó, Sagaristio többször hangsúlyozza, hogy a leány helytállás nélkül kerül eladásra: Prius dico: hanc mancupio nemo tibi dobit, iam scis?.

Dordalus elfogadja ezt a feltételt és ennek tudatában rögzítik a vételárat: a két elem, a garancia kérdése és a vételár szorosan összefügg. Ebben a pillanatban Toxilus megszakítja a tárgyalást és figyelmezteti Dordalust, hogy az ügylet így még nem perfekt. Mohóságában Dordalus elfelejtette, hogy a vevő alapkötelessége az „áru” gondos megvizsgálása és kikérdezése. Különösen a következő körülményekre kell kitérni: Quod genere out qua in patria nata sit out quibus parentibus.
A vevő tehát meg szokta kérdezni a rabszolga nevét, hazáját, születési helyét, vagy, hogy az apja captus, hadifogoly volt-e. A kikérdezés alkalmat ad a szerzőnek a helyzetkomikum további fokozására. A jelenet szemmel láthatóan a rabszolgapiac alkujait karikírózza. Az „áru” megvizsgálása után Sagaristio a következő szavakkal rögzíti a megegyezést: Tuo periclo sexaginta haec dabitur argenti minis. A végső megegyezésben tehát kifejezetten rögzítik a vételárat és a garancia kizárását.

A szövegösszefüggésből és a mancipátióra való utalásból egyértelmű, hogy a joghibákért való helytállás kizárásáról van szó a jelenetben. A kellékszavatosság szempontjából is találhatunk azonban néhány érdekességet, hiszen a joghibákért való garancia-stipulátió a szerződési gyakorlatban a rejtett hibákért való garanciával együtt, egy klauzulába foglaltan szerepelt. A fent ábrázolt vételi szerződés részletei pedig meggyőzően bizonyítják, hogy a felek alkujuk során éppen olyan körülményekre tértek ki, amelyek az aediliszek piaci előírásaiban is megjelentek: a vevő a leány származása, képzettsége után érdeklődött.
A Plautus-jelenetben maga a rabszolgalány adja meg ezeket az információkat, az eladó nem erősíti meg őket. Ez a megoldás talán arra utal, hogy az eladó ezeket az információkat hallgatólagosan megtagadta és ezzel a kellékhibákért való garancia elvállalását elutasította. Plautus esetleg az aediliszi piaci előírások ravasz megkerülésére is céloz a jelenetben. Plautus a komédia köntösébe bújtatott, de élethű képet fest a római üzletkötési szokásokról.
Sagaristio, a ravasz rabszolga főhős agyafúrt pénzszerzési akciója éppen arra épül, hogy a felek alkujukban szabadon dönthettek a garancia vállalásáról. Ha az eladó megtagadja a garanciát, de így is talál vevőt az árujára, akkor a rabszolga bizonytalan származásának esetleges kockázatát teljes egészében a vevő viseli. Az alku menete, a garancia és a vételár összefüggése minden bizonnyal hasonló volt a kellékhibák terén is.

G) Végül Horatius cpistulaiból idézünk egy költeményt, amelyben a költő egy rafináltan kidolgozott hasonlatban életteli képet fest a római piacról. Megjeleníti a ravasz kereskedőt, aki eladásra ajánlott rabszolgáját feldicséri:

Flore, bono claroque fidelis amice Neroni,
siquis forte vetít ptterum tibi vendere natum
Tibure vei Oabtís et tecum sic agat: hic et
candidus et taios a vertice pulcher ad imos fiet eritque
tuus nummorum mifíbus octo vema ministeriis ad nutus
aptus erilis, litterulis Graecis imbutus, idoneus arti
cuilibet, argilla quidvis imitaberis uda, quin etiam
canet indoctum, séd dulce bibenti. multa fidem
promissa levont, ubi plenius aequo laudat venalis qui
volt extrudere merces: rés ürgét me nulla; meo sum
pauper in aere. nemo hoc mangonum facérét tibi; non
temere a me quivis ferret idem. semel hic cessavit et, ut
fit, in scalis latuit metuens pendentis habenae des
nummos, excepta nihil te si fuga laedat: ille ferat
pretium poenae securus, opinor. prudens emisti
vitiosum; dicta tibi est /er...

Horatius barátjának, Florusnak címezte levelét, melyet bocsánatkéréssel kezd: ő már előre figyelmeztette Florust, hogy a levélírásban nagyon hanyag szokott lenni, ezért óvta barátját attól, hogy komolyan vegye levélírásra vonatkozó ígéreteit. Saját magatartását Florussal szemben egy bonyolult hasonlattal jellemzi, melyet aprólékosan kidolgoz. A hasonlatban egy rabszolgaeladó szerepel, aki áruján gyorsan és kedvezően túl akar adni.
Témánk szempontjából ez a hasonlat értékes adatokat kínál a kereskedelemben uralkodó szokásokról. Horatius mondanivalója a hasonlattal, hogy Florus éppoly kevéssé csodálkozhat a levelek ritka érkezésén, mint az a vásárló, akinek az eladó finoman tudomására hozta a rabszolga fogyatékosságát, mégis megveszi azt.

A szöveg az eladásra felkínált rabszolga jellemzésével kezdődik. A kereskedő először megadja a fiú születési helyét, származását: Natum Tibure vei Gabis. Majd rámenősen kommendálja áruját: a potenciális vevő figyelmét először a fiú testi tulajdonságaira hívja fel, a szép bőrszínre és alakra. Ezután megnevezi az elérni kívánt vételárat és hangsúlyozza eladási szándékát. Majd állítja, hogy a rabszolga vema.
Vema volt a családnál született és felnevelt rabszolgák megnevezése, akik közismerten a legkeresettebbek voltak. Az eladó erősítgeti továbbá, hogy a rabszolga a szolgálatban figyelmes és alkalmazkodó. Sőt egy kicsit görögül is tud, amely arra utal, hogy művelt rabszolgaként, azaz drágábban kívánja eladni.
Alkalmasnak állítja bármilyen kézműves mesterség kitanulására: mint nedves agyagból, bármit lehet belőle formálni. És még arra céloz, hogy a rabszolga erronak vagy fugitivusnak minősül. Ezzel az eladó a lehető legdiszkrétebben igyekszik az aediliszi ediktumban megkövetelt információt a vevő tudomására hozni a fugától. Ráadásul az egyértelműen jogi formulát használja: excepta fuga.

Az eladó tehát kifejezetten Figyelmezteti a vevőt arra, hogy a maga részéről az ügyletnél mindenféle esetleges jövőbeni kifogást kizár, hisz a rabszolga egyetlen hibáját ő az eladásnál megjelölte. Ezután a vevőnek az aediliszi keresetek már nem állnak rendelkezésére. Az eladó kockázat nélkül besöpörheti a vételárat, mert őt semmilyen poena, azaz a rejtett hibák miatt semmilyen kereset sem fenyegetheti: prudens emisti vitiosum, dicta tibi est lex. A vevő tudva hibás rabszolgát vásárolt. Horatius költeménye alapján könnyű elképzelni, hogy a korabeli Rómában hogyan ajánlották árujukat az eladók, hogyan alkudoztak, és hogyan kötöttek üzletet.
Amikor a rabszolgát eladásra felkínálták, sok olyan tulajdonságát jelölték meg, amelyet az aediliszi ediktum és a jogtudósok dicta gyanánt értékeltek: a rabszolga származási helyének megjelölése, a kijelentés, hogy vema és novicius, a görögül tudásra való utalás, énekművészete és jellemvonásai, mely szerint figyelmes és alkalmazkodó. Ami az aediliszi ediktum által megkövetelt információkat illeti, az eladó állította, hogy á fiú testileg hibátlan, szép és egészséges. Másrészt megnevezte a hibát, hogy a rabszolga már „kimaradt”.
Fugatrt, szökésért tehát nem vállal helytállást. A hiba diszkrét beismerése után a végleges megállapodásban még egyszer hangsúlyozza ezt a pontot. A szerződési feltételeket az eladó már kimerítően ismertette, a vevőnek nem marad más teendője, mint a vételár kifizetése.



Jakab Éva