logo

XXX Novembris AD

Insula Romana (Insula dell Aracoeli)

A S. Maria Aracoelire felvezető lépcső mellett láthatók azok a részei, amelyek a II. Victor Emmanuel tiszteletére épített emlékmű (Vittoriano) építésekor lebontott római bérházból megmaradtak. Az épület maradványait1927-ben fedezték fel, amikor lebontották a XVII. században épült Szt. Rita templomot, aminek magját, a valamikori San Biagiót, a XII–XIII. században a római insula második és harmadik emeletéből alakították ki. Az emlékmű építését előkészítő területrendezéskor meginduló ásatásai 1931–1942-ig tartottak.
Ezekből az időkből származó régi képeslapokon jól követhetők a bontás különböző fázisai és az ásatási munkálatok. Az épületből kevés maradt meg, egy része ma is az Aracoelihez vezető meredek lépcső alatt található, nagyobb részét viszont lebontották.
A harangtorony és a korábbi templom freskóval díszített kápolnája szépen megmaradt, és megőrizte a római kori épület belső, udvari homlokzatát is. A Krisztust ábrázoló freskó a XIV. században készült. Ma ez a részlet, az előtte lévő házrész elbontása miatt, az utcáról is látható.

Maga az insula téglából és római betonból készült a Kr. u. II. században, nagyjából egy időben a Traianus-féle “mercati”-val. A földszinti rész ma, a századok alatt feltöltődött talajszint miatt, 9 méterrel a járdaszint alatt fekszik. Ezen a szinten valószínűleg üzletek voltak, és a különböző emeletek is más és más funkciókat láttak el. Az üzletek (tabernae) boltozatos bejáratai fölötti ablaksor arra utal, hogy a boltok gazdái üzletecskéjük felett alakították ki szűkös otthonaikat. Az üzletek fölé fából készült mennyezetet (galeria) húztak, így különítve el egy aprócska teret lakásuk számára. Ez a fából készült mennyezet/padlózat mára már eltűnt. A tabernák egy olyan udvarra néztek, melyet egy pilaszterekre támaszkodó árkádos folyosó vett körül.
A felsőbb szintek is sokablakosak, ami azt jelzi, hogy nem gazdagok lakta előkelő épülettel, hanem kicsinyke lakások sokaságával van dolgunk, amelyek, egy szűk folyosóra nyilván, a levegőt és a világosságot nem kaphatták egy belső térre nyitott atriumból, hanem csak az utcára nyíló ablakokon keresztül. Ezeken az ablakpárkányokon virágzott Róma egyik virágoskertje, itt honosodott meg a cserépben nevelt zöld növény, virág tartásának szokása. Ez visszavarázsolta a vidéki életet a szűk sikátorok közé, de egyszersmind a fejükre potyogó cserepek esőjével veszélyeztette az alatta járókat.

Az első három emelet a hátsó homlokzatával a domboldal csaknem függőleges falához támaszkodik. A második szint, ami ma részben az utcaszinten áll, valaha magasföldszint volt. A harmadik emeleten lévő, travertin tömbökön nyugvó balkonokra a domboldalról lépcsősor vezetett fel. A legfelső szinthez tartozó tágasabb lakásokat módosabbak, római mesteremberek lakhatták.
Az emeletek magasságával az insulában szinte arányosan csökkennek a lakóterek méretei. Az alsó szinten tágasabb, a felső szinten pedig szűk folyosóról nyíló, cellaszerű, egyhelyiséges apró lakások voltak. Feltételezik, hogy az utóbbiban, mivel elrendezése a Palatinus rabszolga-negyedének elrendezésére hasonlít, rabszolgák laktak. A legfelső szinthez ugyanis derékszögben csatlakozott egy magánlakrész, ami az Arx irányába foglalta el a domboldalt, és feltehetően az ehhez tartozó személyzet lakott az insula szűk cellácskáiban.

Az insula teljes megjelenésében alátámasztja azokat az értesüléseket, amik Martialis és Juvenalis költeményeiben jelennek meg. Martialis a “ducentas scalas”-ra, a kétszáz lépcsőre panaszkodik, amit meg kell másznia, hogy lakóhelyül szolgáló celláját elérje. Fanyar humorral ír a patronusától a vacsoramaradékot (sportula) hazavívő cliensről, aki:

“Haec per ducentas cum domum tulit scalas
Seque obserata clusit anxius cella
Gulosus ille, postero die vendit.”
(Martialis, Epigr. VII. 20.)

(Kétszáz lépcsőn cipeli haza/És aggódva zárkózik be a padlásszobába/ a Torkos, hogy mindezt eladja másnap. Ford. T. Horváth Á.)

Juvenalis pedig a tűz- és összeomlás fenyegette épületekről beszél.

Kiszámították, hogy az épületben meglepően sokan, nagyjából 380-an lakhattak. Maga az insula, az itt lakók életkörülményei, amelyek korántsem nevezhetők se kényelmesnek, se igazán humánusnak, a császárkor II. századára, mint ostiai példák is mutatják, széles körben jellemzőek voltak.

Ha a mai körülményekhez akarnánk a szegények szálláshelyeit hasonlítani, amolyan kevéssé komfortos kollégiumhoz viszonyíthatnánk. Az árak azonban nem igazodtak a szálláshely komfortjához. Szintén Iuvenalistól tudjuk, hogy egy római insula évi lakbérén már birtokot lehetett bérelni vidéken. A helyzet a mai napság is ismerős.



T. Horváth Ágnes