logo

XXI Aprilis AD

A hadsereg kész a világ meghódítására

„Úgy látszik, hogy a légiók megszervezését maguk az istenek sugalmazhatták a rómaiaknak" – írta az időszámításunk szerinti IV. század végén Flavius Vegetius Renatus bizánci hadtörténész a rómaiak háborúival foglalkozó munkájában. Hasonló csodálattal nyilatkozott a légiókról Savoyai Jenő herceg, Napóleon császár és Montgomery marsall is, hogy csak hármat említsünk azoknak a hadvezéreknek sorából, akik maguk is nagy fontosságú hadműveleteket irányítottak a légiók hajdani harcmezőin és csataterein.

A légió volt a római hadsereg alapvető harci alakulata. Hiába változott Róma, s vele együtt a katonasága; a népi vagy nemzeti haderőt zsoldos és állandó hadsereg váltotta föl, a köztársasági hadakhól császáriak lettek, ámde a légiók maradtak. Azokban az időkben, amelyekből a légiókra vonatkozó első megbízható értesüléseink származnak, vagyis az időszámításunk előtti V. évszázadban egy légió 4500 emberből állt, akik közül 3000 a nehézfegyverzetű gyalogsághoz, 1200 a könnyűfegyverzetű gyalogosokhoz és 300 a lovassághoz tartozott.
A gyalogság 30 manipulusra (zászlóaljra), minden manipulus két centuriára (századra), a lovasság pedig 10 turmára (szakaszra) oszlott. A nehézfegyverzetű gyalogosok életkoruk és kiképzésük szerint három csoportot alkottak; a fiatalabbakat a hastati, „kopjások" (a hasta, „kopja" szóból), a középkorúakat a princepszek (principes, „első", vagy „fő" arcvonalbeliek), az idősebbeket pedig a triáriusok (triarii, „harmadik vonalbeliek") csoportjába osztották be. A nehézfegyverzetű gyalogosokat karddal, kopjával és lándzsával szerelték föl, s a harcban pajzs és sisak védte őket.
A könnyűfegyveresek csak lándzsát kaptak, azzal indították meg a csatát. Miután lándzsáikat az ellenségre dobták, a csapatszárnyakra húzódtak, ahol a lovasság várakozott. Az ütközetet mindenekelőtt a kopjásoknak és princepszeknek kellett eldönteniük; a legtapasztaltabb harcosokból Álló triáriusok csak végszükségben avatkoztak a küzdelembe. Ha a rómaiak azt mondják, hogy „sor került a triáriusokra is", ez „nagy bajt" jelentett.

Ütközetben a légió legfőbb ütőereje a nehézfegyverzetű gyalogság volt. Ez a gyalogság eredetileg falanxban (latinosan: phalanx), vagyis egymás mögött hat arcvonalban felsorakozott ötszázötszáz főből álló zárt csatarendben harcolt, majd az időszámításunk előtti V. évszázad végén a falanxot a lazább acies triplex, a „háromsoros csatarend" váltotta föl. Ennek a csatarendnek az volt a jellegzetessége, hogy a kopjások síkját megszakító hézagok mögött a princepszek manipulusai sorakoztak föl, ezek hézagait pedig hátrább a triáriusok manipulusai töltötték ki. A katonák sorai csata előtt olyan egyenes vonalban álltak föl, mintha csak díszszemlére készültek volna, de a harc folyamán mindig rugalmasan és gyorsan alkalmazkodtak a változó körülményekhez. A lovasságnak rendszerint csak a menekülő ellenség üldözése volt a feladata.
Mindenképpen érthető, ha a rómaiak lehetőleg réteken vagy egyéb sík terepeken próbálták harcra kényszeríteni az ellenséget. A megerősített városok komoly akadályt jelentettek az előretörő csapatok útjában, s ilyenkor nem maradt más választásuk, mint hogy ostromot kezdjenek. Ostrom közben töltéseket emeltek, alagutakat fúrtak, és főként hadigépeket használtak, amelyek egyrészt támadásra szolgáltak (ostromlétrák, faltörő kosok, hajítógépek, nyilak stb.), másrészt védelmet nyújtottak („teknőcök” az árkok betemetésével vagy a sáncok megbontásával megbízott katonák védelmére, hordozható védőfalak stb.), harmadik változatuk pedig védelemre és támadásra is egyaránt megfelelt (kerekeken mozgó ostromtornyok védőfalakkal és csapóhidakkal).

Menetoszlopban minden katona maga vitte egész fegyverzetét és felszerelését, amely az élelmiszerkészletekkel, főzőedényekkel, ruházattal, a sátor tartozékaival és a foglyok megkötözésére előkészített láncokkal együtt körülbelül 40 kg-ot nyomott. A menetelő katona a rúdra vagy sánckaróra akasztott batyuját a bal vállán hordta. A szokásos napi menettávolság mintegy 1315 római mérföldet tett ki (1822 km-nek felel meg), s a katonáknak ezt a távolságot hétnyolc óra alatt kellett legyalogolniuk.
Este aztán letáboroztak; négyzet alakú táborukat, amelynek elrendezése a legrégibb időktől szinte mit sem változott, árokkal és cölöpsánccal vették körül, s mind a négy oldalán kaput hagytak. A tábor volt a légió erődítménye és hadműveleti támaszpontja, csatavesztés esetén pedig a menedéke is.

A monda Romulusnak tulajdonítja a légió megszervezését; ezt talán ne firtassuk, viszont joggal föltételezhetjük, hogy a légió alapjait valóban már a királyság korában lerakták. Róma védelme minden polgár legfőbb kötelességei közé tartozott; hagyományok szerint a három nemzetségi tribus mindegyikéből ezer 1660 éves kor között levő gyalogost (mille, „ezer", ebből milites, „katonák") és száz lovast válogatták ki (legere, ebből „légió").
A római hadsereg tehát eredetileg 3300 főből állt. Később a cenzus alapján a hadsereg szervezetét módosították, ami egyébként Servius Tullius nevéhez fűződik, s a katonai létszám 8400 gyalogosra és 600 lovasra emelkedett. Ebből az állományból aztán két légió alakult; az egyik, amelybe a fiatalabb és testileg rátermettebb katonák kerültek, táborba szállt, a tartalékban hagyott másik légióra pedig a város védelmének feladata hárult.
Az etruszk Vejivel viselt háború idején, időszámításunk előtt 406ban Marcus Furius Camillus diktátor újraszervezte a hadsereget: megszüntette a cenzusból eredő megkülönböztetéseket, a katonákat kiképzésük és életkoruk figyelembevételével osztotta be, s az előző gyakorlattól eltérőleg, amikor a hadsereg tagjai maguk fedezték a katonáskodással járó költségeket, rendszeresítette a zsoldfizetést, végül pedig a szövetséges alakulatok hadműveleti rendjét is pontosan megállapította. Camillus idejében a római hadsereg négy légióból állt, amelyek állománya összesen 16 800 gyalogost és 1200 lovast tett ki. A légiók száma fokozatosan emelkedett, s a karthágói háborúk korában túlhaladta a húszat.

A köztársasági hadsereg utolsó nagy átszervezését Gaius Marius hajtotta végre időszámításunk előtt 107ben, amikor Jugurtha numídiai királlyal háborúskodott. A katonákat nem kiképzésük és életkoruk szerint osztotta be, megszüntette a könnyűfegyverzetű gyalogságot, amelynek feladatait a szövetségesek alakulataira hárította, fölszámolta a római lovasságot, és a szövetséges erők lovasságával helyettesítette, egységesítette a római katonaság fegyverzetét és felszerelését, úgyhogy az egész légiót csak nehézfegyverzetű gyalogosok alkották; ezenkívül három manipulus összevonásával kialakította a légió új taktikai alapegységét, a kohorszot ( latinosan: cohors).
Marius legfontosabb reformját azonban a hadseregtoborzás előző rendjének megváltoztatása jelentette: törölte a cenzusból származó összes kiváltságokat, tehát a vagyontalan polgárok, köztük a proletárok is a hadseregbe léphettek, a katonák az államtól teljes fegyverzetet és felszerelést kaptak, rendesen fizették őket, részesültek a hadizsákmányból, s a katonai szolgálati idő végeztével, amely tizenhat esztendőre terjedt, földet igényelhettek. Tekintettel a vagyontalan római polgárok nagy sokaságára, a katonák toborzása nem okozott különösebb nehézséget; az eredeti polgári hadsereg önkéntesekből álló zsoldos hadsereggé változott, s a légiókban vállalt katonai szolgálat hivatássá lett.

A római légiókat már kezdettől a feladatok és a ranggal együtt járó hatáskörök pontos meghatározása jellemezte. Az egész hadsereg főparancsnoki tiszte a konzulokat vagy a diktátort illette meg, az egyes légiók parancsnoki teendőit a katonai tribunok látták el, a manipulusok és centuriák pedig a centuriók (századosok) parancsnoksága alá tartoztak. Egyegy légióhoz hat katonai tribunt osztottak be, akik mint parancsnokok kettesével kéthónaponként váltották egymást. Ugyanilyen parancsnoki rangban teljesítettek szolgálatot a lovasság, a szövetséges hadtestek és a műszaki alakulatok prefektusai (praefecti), s esetenként külön táborprefektust (praefectus castrorurn) is kineveztek, aki a tábor építésére és rendjére ügyelt föl.
A katonai gazdasági hivatalok tevékenységét tiszti minőségben a quaestorok irányították. A szenátus a főparancsnokok mellé külön tanácsadókat és segítőtársakat osztott be, akik rangban mind a katonai tribunokat, mind a prefektusokat megelőzték; ők voltak az ún. legátusok, hadsegédek, s egyúttal a főparancsnok helyettesei, de egyes katonai alakulatok önálló parancsnokságát is rájuk bízták.
A centuriók a mi századosainktól eltérőleg csupán altisztnek számítottak; légiónként tizenhat volt belőlük, s — ahogyan a mai hadseregek harci készsége is jórészt az altisztek rátermettségének függvénye — az ő bátorságuktól és helytállásuktól függött az egész légió ütőképessége. A centuriókon kívül a római hadseregben alacsonyabb rangfokozatú altisztek is szolgáltak, akik közül mindenekelőtt a centuriók helyetteseit és a zászlótartókat említjük meg.

Talán arról is szóljunk még, hogy a főparancsnokok, hadvezérek bíborszínű, a legátusok és tisztek szegélyezett fehér tunikát hordtak, míg az altisztek és katonák sima, egyszerű tunikája fehér anyagból készült. Az imperiummal, vagyis kivételes jogkörrel felruházott parancsnokokat megillette a liktorok díszkísérete, akik vesszőnyalábba foglalt bárdot vittek előttük, a századosok rangjuk és büntetőjoguk jelvényeként botot tartottak a kezükben. A tisztek, altisztek és katonák kizárólag ünnepi alkalmakkor viselhették kitüntetéseiket, szolgálatban soha. Egyébként a római hadseregnek a szó mai értelmében külön egyenruhája nem volt.
Bár a légiók és alakulataik már a legrégibb időkben is különböző jelvényeket és szimbólumokat választottak maguknak, ezek használatát csak Marius idején, tehát az időszámításunk előtti II. század végén rendszeresítették. A manipulusok jelvénye nyitott tenyérben végződő díszes rúd volt, a lovasságot és segédalakulatokat fehér vagy piros posztóból varrt négyszögletű zászló, a légiókat kiterjesztett szárnyú ezüst sas jelképezte.
A jelvénytartó rudakat fémkoszorúkkal, pajzsra erősített kitüntetésekkel, az istenek képeivel és a legváltozatosabb szimbólumokkal díszítették; a légiók jelvényrúdján az ezüst sas alatt posztódarab feszült, amelyen a légió nevét és számát tüntették föl.
Menet közben a jelvényeket a csapatok élén vitték, de harcban rendszerint a biztonságosabb hátsó vonalakhoz továbbították őket. Tudunk azonban olyan esetekről is, amikor a harcoló egység jelvényét rudastul, mindenestül az ellenség sorai közé dobták, hogy így tüzeljék harcra a katonákat. A jelvény elvesztését ugyanis a harcosok a légió legnagyobb szégyenének tartották, mégpedig azokban az időkben is, amikor a római hadsereg zsoldosokból állt.

Amint a római hadseregben meghonosodott kitüntetések jellege mutatja, a harcban becsületesen helytálló katonáknak a legrégibb idők óta jutalom, elismerés járt. A legértékesebb kitüntetést, a tölgyfalevélből font koszorút annak a katonának adományozták, aki a harcban megmentette valamelyik polgártársának életét; aranykoszorúval azokat tüntették ki, akik elsőként vetették meg a lábukat az ellenség bástyáin vagy hajóján. Az altiszteket és egyszerű katonákat kitüntetésképpen karperecekkel, nyakláncokkal, érmékkel vagy díszes tűkkel, a tiszteket koszorúkkal, zászlócskákkal és díszkopjákkal is jutalmazták.
A főparancsnok legmagasabb kitüntetése eredetileg a fűkoszorú, később a babérkoszorú volt, amely az ellenség gyűrűjébe szorult római katonák kiszabadításáért vagy az elesett város felmentéséért illette meg. A fővezér és egyúttal az egész hadsereg számára a legnagyobb megtiszteltetést a triumphus jelentette, vagyis amikor a győztes katonák ünnepi díszmenetben a Campus Martiusról a Capitoliumon levő Juppiter-templomba vonultak. A diadalmenetet a szenátus engedélyezte, s megrendezését két feltételhez kötötte: a hadvezér vagy döntő győzelmet aratott a hivatalosan megüzent háborúban, vagy pedig érdemeként megnagyobbodott Róma felségterülete.
A győzelmi ünnep szerényebb formája, az ovatio nem a mai értelemben vett lelkes tetszésnyilvánítást jelentette, hanem ez is diadalmenet volt, a katonák ilyenkor is a Capitoliumra vonultak, csakhogy a hadvezér nem diadalszekérről integetett a hódoló népnek, hanem lóháton ült (esetleg gyalogszerrel lépegetett), s a homlokát babérkoszorú helyett mirtuszkoszorú övezte. Amikor a rómaiak elsajátították a hajózást, s a tengeren is győzelmeket kezdtek aratni, a tengeri csaták hőseinek tiszteletére is diadalmenetet rendeztek.

Szervezőképesség, fegyverzet, taktika; mindez igen fontos a hadseregben, akárcsak a tiszteletadás és kitüntetés. Ám az egész mit sem ér, ha a katonákból (s ez az ókor és újkor katonáira egyaránt érvényes) hiányzik a harci szellem, a testi adottság és a fegyelemérzet. A rómaiak nem panaszkodhattak katonáik harci szellemére, amelyet a győzelem vágya és az ellenséggel szemben érzett felsőbbrendűség tartott ébren. A katonák régebben vagy szülővárosuk biztonságáért, vagy a földért harcoltak, később a zsákmány volt a cél, amelyben a részesedéssel és az utólag kiosztott jutalmakkal közvetlenül érdekeltté tették őket.
A köztársaság katonái és vezetőik büszkék voltak római polgárságukra és állampolgári jogaikra; Rómában a katonai esküt szentnek és megszeghetetlennek tartották, a háborúban tanúsított hősiességet mindig nagyra értékelték. Róma katonáinak fizikai rátermettsége közmondásossá vált; testi adottságukat az izomerősítő munkának és főként az ügyességi gyakorlatoknak köszönhették. A katonai kiképzés a legősibb időktől a római életmódhoz tartozott, s a gyakorlótereken igazán nem takarékoskodtak a katonák verítékével, a drill viszont ismeretlen fogalom volt a hadseregben.
Ugyanakkor a parancsnokok gondosan ügyeltek a katonák szüntelen foglalkoztatására, tehát vagy dolgoztatták őket, vagy gyakorlatokat végeztettek velük, mert az elpuhultságra, tunyaságra vezető tétlenséget az ellenségnél is komolyabb veszedelemnek tekintették. A hadseregben szilárd és megalkuvást nem ismerő fegyelem uralkodott: a parancsot gondolkodás nélkül végre kellett hajtani, a parancsnokok a vétkest testi fenyítésben részesíthették, a hadvezérek pedig a súlyosabb cselekmények elkövetőit halállal büntethették, s döntésük ellen föllebbezésnek nem volt helye.
A harcászat művészetét a rómaiak évszázadokon át az egyetlen olyan tudománynak tartották, amely megérdemli, hogy ápolják és magas színvonalra emeljék. Vélekedjünk erről bármiképpen, akárcsak arról a meggyőződésükről is, miszerint a sors arra rendelte őket, hogy más népek fölött uralkodjanak, no de mégis helyesen tesszük, ha a hadtudományról vallott nézetükről a római történelem útjainak követésekor nem feledkezünk meg.

„Római hadsereg nélkül nem lett volna római birodalom!" — hangzik a több mint kétezer éves megállapítás, s ebben kétségtelenül igen sok az igazság. Éppígy azonban azt is nyugodtan állíthatjuk, ha már csak ókori példákra akarunk hivatkozni, hogy a macedón hadsereg nélkül Nagy Sándor birodalma sem létezett volna. Igen ám, csakhogy a római birodalom évszázadokon át fönnmaradt, Nagy Sándor Macedóniája viszont mint laza katonai-közigazgatási államszervezet hamarosan széthullott. Tehát Róma esetében más tényezőket is figyelemre kell méltatnunk, s a hadsereg szerepét, amelyet a római birodalom kialakításában és fönntartásában betöltött, csak az adott tényezők kölcsönös összefüggéseinek és kapcsolatainak ismeretében érthetjük meg. Közülük a legfontosabbakat már említettük: szóltunk a római társadalom gazdasági alapjáról, a római állam és a polgárság érdekeinek összhangjáról, valamint az ókori Róma politikai intézményeiről is.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969