logo

IX December AD

A római polgárt kiváltságok illetik meg

De időzzünk még néhány pillanatig a római jognál, s arról az institúciójáról is szóljunk, amely az ember szerepét a társadalomban döntő módon meghatározta. Tehát vizsgáljuk meg közelebbről a római állampolgárság intézményét. Római nézetek szerint az embert a természet, a személyt a jog alkotta meg. A személyek a törvények és egyéb jogszabályok alapján két csoportra oszlottak: római polgárokra és a többiekre.
„Az ember semmit sem számított a világon, ha nem volt római polgár, és fordítva: ezzel a ranggal mindent elérhetett" — állapította meg Montesquieu.

Ez az állítás bizonyos fokig túlzásnak hangzik, bár a római polgárok — akár a héthalmú város, akár a római világbirodalom polgáraira gondolunk — a maguk részéről föltétlenül egyetértettek volna vele. Ők a római állampolgárságot ugyanis kiváltságnak tartották.
A római állampolgárság mindenekelőtt a személyes szabadságot biztosította. Egyúttal olyan jogokkal járt együtt, amilyeneket a görögök kivételével egyetlen ókori nép tagjai vagy ókori ország lakosai sem tudtak kiharcolni maguknak. Ezeknek is az országoknak a lakói — akárcsak a rómaiak — szabad és nem szabad emberekre oszlottak, azonban közülük még a legszabadabb sem tekinthette magát polgárnak, hanem csak alattvalónak. Sőt még az állampolgárság fogalmát sem ismerték, mégpedig nemcsak jogi értelemben nem, hiszen az egyiptomi, babilóniai vagy zsidó szótárakban hiába keressük a „polgár" fogalmának megfelelő kifejezést.

Ám azok a jogok, amelyeket a római állampolgárság a személyes szabadságon kívül biztosított, nem terjedtek ki mindenkire egyformán; tartalmilag a római társadalom politikai és osztálytagozódását tükrözték, alakilag pedig ezt a társadalmi rétegeződést még inkább hangsúlyozták. Ezek a jogok tartalmukból következőleg teljes jogú és nem teljes jogú római polgárokat különböztettek meg. A teljes jog a római jogászok szerint két kategóriából tevődött össze: közjogból és magánjogból. A közjog körébe tartozó legfontosabb rendelkezések értelmében a polgár részt vehetett a népgyűléseken, és ott szavazhatott, jelöltethette magát a tisztségekre, s megválasztása esetén betölthette hivatalát, végül pedig föllebbezést nyújthatott be a népgyűléshez, ha halálra ítélték, vagy ha súlyos bírságot róttak ki rá.
A magánjog rendelkezései közül elsősorban a római polgárnak azt a jogát említsük meg, hogy a házasságot minden jogi következményével együtt kötötte ( korlátlan családfői hatalom illette meg, gyermekei római állampolgárrá váltak, örökölhette apja vagyonát stb.), de igen fontos volt a nem korlátozott tulajdonjog is, amelynek alapján a polgár vagyona bírói védelemben részesült. A teljes jogot, vagyis a polgárok jogainak összességét caputnak, „fej"-nek nevezték, s eredetileg csak a patríciusok kiváltsága volt.

A nem teljes jogú polgárok több csoportra oszlottak. A plebejusokat eleinte kizárták a közjogból, s részben a magánéletüket érintő jogaikat is korlátozták (házasságot csak egymás közt köthettek, tehát a plebejusok nem választhattak házastársat patrícius családokból); hogy aztán később miképpen érték el a teljes jogú állampolgárságot, erről már megemlékeztünk. Nem voltak teljes jogú állampolgárok a felszabadított rabszolgák sem; politikai jogok nem illették meg őket, legföljebb a tribusok gyűlésein vehettek részt, nem köthettek teljes jogú házasságot, de utódaik már teljes jogú állampolgárokká váltak.
A nem teljes jogú polgárok közt külön csoportot alkottak a latinok, akikre — hacsak meghódolásuk alkalmával nem kapták meg a teljes jogú római állampolgárságot (vagy ha megtartották eredeti „latin állampolgárságukat") — túlnyomórészt csak a magánjog rendelkezései vonatkoztak. Miután a latinok Rómába költöztek, s eleget tettek a cenzusból reájuk háruló kötelezettségeknek, teljes jogú állampolgárokká váltak; ez különböztette meg őket az idegenektől, akiknek a jogait a római „nemzetközi jog" szabályozta.

Római állampolgárnak elsősorban a teljes jogú házasságból származó utódokat ismerték el, de az állampolgárságot adományozás útján is meg lehetett szerezni (egyéni érdemek elismeréseként, vagy pedig ha valamely község minden lakosának együtt adták meg az állampolgárságot), s megkapták a felszabadított rabszolgák is.
A római állampolgárság egyrészt idegen állampolgárság felvételével, másrészt a caput, a „fej", vagyis az Összes polgárjogok elvesztésével szűnt meg, ami akkor következett be, ha a polgárt eladták rabszolgának, ha büntetésből kiszolgáltatták az ellenségnek, vagy amikor hadifogságba esett. De a teljes jogú állampolgárságtól a polgárokat meg is foszthatták: például amikor a vétkest eltiltották a politikai jogok némelyikének gyakorlásától, ha száműzték vagy kiátkozták (aquae et ignis interdictio, „a víz és tűz használatának tilalma").

A római polgárnak civis romanus, röviden civis, a polgárjognak pedig civitas volt a neve. Róma polgára maradéktalanul élvezte az állam védelmét, bárhol is tartózkodott, ugyanakkor az idegen csupán a nemzetközi megállapodások keretében számíthatott a római állam oltalmára. Viszont a rabszolga semmilyen védelemben sem részesült; jogilag tárgynak tekintették, amellyel a tulajdonosa a saját belátása szerint rendelkezhet. A rabszolgák helyzetét találóan jellemzi Marcus Terentius Varro, amikor A földművelésről című tanulmányában a következőket írja:
„Ezek a dolgok (quas res, vagyis a föld megművelésének eszközei) háromfélék: beszélő, hangot hallató és néma eszközök. A beszélőkhöz a rabszolgák, a hangot adókhoz az állatok, a némákhoz a szekerek tartoznak."

Róma hatalmának növekedésével párhuzamosan a római állampolgárok tekintélye is emelkedett. Azoknak a közeli vagy távolabbi itáliai városoknak a lakói, amelyeket a rómaiak meghódítottak, vagy velük szövetségre léptek, egyáltalán nem tiltakoztak a római állampolgárság felvétele ellen, épp ellenkezőleg. A rómaiak azonban az állampolgárság osztogatásával elég fukarul bántak, s a szövetségesek hűségéért járó egyik legnagyobb jutalomnak tartották.
Időszámításunk előtt 90-ben éppenséggel az történt, hogy az itáliai szövetségesek háborút robbantottak ki, mert behódolásukkal ők is jogot akartak szerezni a római állampolgárságra. S a rómaiak mi egyebet tehettek volna: engedtek a rakoncátlan szövetségesek kívánságának.

A római állampolgári jogok kiterjesztése lassanként egész Itália elrómaiasodását jelentette. Illetőleg megerősítette azt a fegyverekkel és diplomáciával kialakított valóságot, hogy egész Itáliában Róma lett az úr.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969