logo

XXIII September AD

Patríciusok, plebejusok és Menenius Agrippa példázatai

Res publica, ahogyan a rómaiak a saját államukat nevezték, szó szerint ezt jelenti: „közügy", „mindenki ügye". Nem vonjuk kétségbe, hogy az új köztársaságot mindenki valóban a magáénak tekinthette, viszont egyesek többet, mások kevesebbet szólhattak bele az állam ügyeibe. Aszerint, hogy mennyi vagyonnal és milyen hatalommal rendelkeztek.
A vagyon és hatalom fogalma az osztálytársadalomban rendszerint egybeolvad. Rómában már a köztársaságot megelőző idők óta a patríciusok alkották az uralkodó osztályt; ők birtokolták a föld döntő hányadát, és őket illették meg az összes politikai jogok. Az uralmuk alatt tartott osztály a plebejusokból tevődött össze; a plebejusok osztályának egy részét az ún. kliensek meglehetősen népes társadalmi csoportja képezte, akik közvetlen függőségi viszonyban voltak a patríciusokkal. Ezekkel az osztályokkal szemben, amelyek tagjai személyileg szabadnak mondhatták magukat, ott álltak a rabszolgák.
A szabadok és rabszolgák közti szakadék okozta a római társadalomban az alapvető osztályellentétet. A legrégibb időkben ez az ellentét nemigen éreztette hatását, mert a rabszolgák kevesen voltak. Számuk és jelentőségük csak a későbbi évszázadok hódító háborúi után emelkedett, amikor ők is megjelentek az osztályharc porondján. A köztársaság első századaiban ez a harc voltaképpen csak a patríciusokat és plebejusokat állította szembe egymással, s a küzdelem a mezőgazdasági földért és politikai hatalomért folyt.

Rómában a földet egyrészt mint közösségi vagyont az állam birtokolta, másrészt magántulajdonba adták. Hogy ez így volt, ebben a tények és a hagyományok tökéletesen egyetértenek. Minthogy a rómaiak a földvagyont szentnek és sérthetetlennek tartották,
a plebejusok az állam tulajdonát képező földbirtokból követeltek juttatásokat, amely a legyőzött ellenségtől elkobzott területekkel amúgy is szüntelenül növekedett. Jóllehet a plebejusok követelései egyáltalán nem érintették a patríciusok régebben megszerzett vagyonát, mégis kirobbantak az ellentétek, mert a patríciusok a meghódított földterületek felosztását illetőleg külön nézeteket vallottak.
De még azok a földjuttatások sem javítottak túlságosan a plebejusok helyzetén, amelyeket mégiscsak sikerült valahogy kierőszakolniuk. Többségükben ugyanis nem rendelkeztek a juttatott föld megműveléséhez nélkülözhetetlen eszközökkel, s így nem tehettek egyebet, mint hogy kölcsönöket vettek föl a patríciusoktól. Lassanként eladósodtak, a patríciusok függőségébe kerültek, ami nemcsak terhet, de veszedelmet is jelentett számukra, mivelhogy az akkori joggyakorlat értelmében a hitelező a nem fizető adóst eladhatta rabszolgának. Ezek az adósságok aztán még inkább kiélezték az ellentéteket, hiszen most már nemcsak a plebejusok vagyona, hanem a szabadsága is kockán forgott.

A földért és az adósságok csökkentéséért vívott harccal egyidejűleg a plebejusok jogaik kiszélesítését is követelték. Régóta római polgárok voltak már, részt vehettek a népgyűléseken, megillette őket a katonáskodás joga, és hősi halált halhattak a hazáért, de nem lehettek konzulok, szenátorok és papok, nem viselhettek állami hivatalt, sőt a patríciusok rendjének tagjaival házasságot sem köthettek. Egészen biztosra vehetjük, hogy a plebejusok többségét nem érdekelték a hivatali állások, amelyekkel úgysem járt fizetség, s legtöbbjük a patríciusok rendjéhez tartozó házastársra sem vágyott, ám az egyenlőtlenséget mindegyikük tűrhetetlennek érezte.
Az uralkodó osztály ritkán tanúsít olyan bölcsességet és előrelátást, hogy önként lemondjon kiváltságairól. S ilyen tekintetben a római patríciusok sem jelentettek kivételt; mentségükre talán csak politikai tapasztalataik hiánya szolgálhat. Ugyanakkor a plebejusok, akik már megszokták, hogy fegyvert viselnek (és fegyverüket nemcsak viselték, hanem az állam védelmében nemegyszer elő is vették), követeléseik érvényesítése végett mégsem folyamodtak erőszakhoz; legalábbis egyetlen történetíró sem említ ilyesfélét, még ha a patríciusokhoz tartozott is. De egy napon elfogyott a plebejusok türelme. Titkos éjszakai gyűlésük eredményeként elhatározták, hogy nem várnak tovább, s olyasmit tettek, amihez hasonlót XX. századunkban talán csak Mahatma Gandhi sugallhatott volna a népének: fölszedelőzködtek, kiköltöztek Rómából, s a várostól néhány kilométernyi távolságban keletre emelkedő Szenthegyen, az Anio folyón túl telepedtek meg. Hogy ez a fontos esemény mikor történt, pontosan nem tudjuk; általában Livius adatát szoktuk elfogadni, aki szerint a plebejusok az időszámításunk előtti 494-ben költöztek ki Rómából, vagyis egy esztendőre rá, hogy a rómaiak a Regillus tónál megverték a latinokat. Ez a győzelem ugyanis jócskán fölfokozta a katonák öntudatát, s növelte a reményüket, hogy végre nekik is jut az ellenségtől elkobzott földvagyonból.

A történelemben ez az esemény mint secessio plebis, „a nép kivonulása" szerepel, noha kétségtelen, hogy nem az egész nép hagyta ott a városát, csupán a katonák távoztak el. Kivonulásuk közvetlen oka a konzuloknak az a parancsa volt, hogy készüljenek föl az aequusok elleni háborúra. Livius világosan megírja, hogy a patríciusok éppen csak meg akartak szabadulni a követelőző katonáktól. „Eleinte azt tervezték, hogy a katonaságot szélnek eresztik, ám az atyákat eltöltötte az aggodalom a katonák titkos összejövetelei és szövetkezése miatt ... Úgy gondolták azonban, hogy a katonákat eskü kötelezi a hűségre... így azután azzal az ürüggyel, hogy az aequusok háborút indítottak, kivezényelték a légiókat a városból."
Amint látjuk, az uralkodó osztályoknak régi gyakorlata már, hogy a belső ellentétek kirobbanását kívülről fenyegető háború hírével próbálják megakadályozni. Ám a római nép tisztában volt a patríciusok igazi szándékával, s a kihívásra olyan cselekedettel válaszolt, amelyet a legtalálóbban katonai sztrájknak nevezhetünk. A katonák első felindulásukban állítólag meg akarták ölni a konzulokat, hogy ily módon feloldottnak tekinthessék magukat az ő kezükbe letett eskü alól. Aztán mégis belátták, hogy a bűntett semmilyen kötelezettségtől nem mentesíthet, majd egyik bajtársuk, név szerint Sicinius tanácsára kivonultak Rómából, s a Szenthegyen letáboroztak.

„Ott nem választottak vezért, táborukat sánccal és árokkal vették körül, békésen viselkedtek, s csak a legfontosabb létszükségleti kellékekről gondoskodva, néhány napig kitartottak anélkül, hogy bárkit is bántottak volna, de őket sem érte semmiféle bántódás" — írja Livius, majd így folytatja:
„Róma mérhetetlen rémületben élt, a kölcsönös félelem miatt mindenki bizonytalannak érezte a sorsát. A nép, amelyet a támaszai elhagytak, félt az atyák megtorlásától, az atyák a városban maradt néptől féltek, s azt sem tudták, mit is szeretnének: hogy a városban maradjanak-e azok, akik nem mentek el, vagy pedig ők is távozzanak? S további kérdések is fölmerültek: Meddig őrzik meg a nyugalmukat azok, akik elszakadtak? Mi történik, ha közben a külső ellenség valamelyikével háborúba keverednek? Itt már valóban nincs más remény, mint helyreállítani a polgárok egységét. Ezt az egységet meg kell teremteni a városban, akár szép szóval, akár erőszakkal!"

Tekintettel az erőviszonyokra, a patríciusok úgy döntöttek, hogy szép szóval próbálják megoldani a válságot. Kiválasztották azt a férfiút, aki az állam szolgálatában szerzett érdemeiért mind a patríciusok, mind a plebejusok körében egyforma megbecsülésnek örvendett. Menenius Agrippa, az egykori konzul volt ez a férfiú, aki ügyes közvetítő és békeszerető ember hírében állt. A katonák készségesen a táborukba bocsátották, s amikor köréje sereglettek, csodálkozva állapították meg, hogy fenyegetések és kívánságok helyett mesével hozakodik
Azzal kezdte, hogy a régesrégi időkben az emberi test különböző szervei állítólag nem működtek olyan Összhangban, mint most. Minden szervnek megvolt a maga külön esze és nyelve. Egyszer, amint beszélgettek, rájöttek arra, hogy mindegyikük jó valamire, és mindegyiküknek kell valamit dolgoznia, egyedül csak a gyomor kivétel. Kényelmesen elterpeszkedik az emberi szervezet kellős közepén, s munka nélkül mindent fölemészt, amit a többi szerv szállít neki. A testrészek megállapodtak tehát, hogy véget vetnek a gyomor uralmának: a kéz nem teszi a szájba az ételt, a száj nem fogadja be az ételt, a fogak ezentúl nem hajlandók rágni.
Kiderült azonban, hogy mialatt a gyomrot éhséggel büntették, maguk is elvesztették erejüket, s az egész test sorvadni kezdett. Ezek után belátták, hogy a gyomor sem fölösleges: táplálja a test minden részét, és semmivel sem fogyaszt többet, mint amennyit ő ad a testrészeknek. Amikor a katonák megkérdezték Menenius Agrippától, hogy miért mondta el nekik mindezt, a következőket válaszolta: Ugyanez a közösségre vagy államra Is vonatkozik. Ha a plebejusok kéznek tartják magukat, és megtagadják a gyomor kiszolgálását, amelyhez szerintük a patríciusok hasonlíthatók, akkor a maguk romlását idézik elő.

Menenius Agrippa példázata (némi változtatásokkal időnként a kapitalizmus védelmezői is fölhasználták) állítólag meggyőzte a békétlenkedő plebejusokat, s megegyeztek a patríciusokkal. De semmi esetre se úgy, ahogyan egy másik mesében a bárány egyezett meg a farkassal. Először is kikötötték, hogy senki sem büntethető azért, mert részt vett a tüntető elvonulásban; másodszor: a patríciusok engedjék el a plebejusok minden adósságát, mégpedig kamatostul; harmadszor: a plebejusok érdekeinek védelmére új intézményt kell létesíteni, amelynek tisztviselői sérthetetlenek, és kizárólag a plebejusok közül választhatók.
Az új intézmény tisztviselőit a tribuni plebis (néptribunok) rang illette meg, és rendkívül kiterjedt jogkörrel ruházták föl őket.
Jogukban állt, hogy minden plebejust, aki kérte, személyes közbelépésükkel megvédjenek bármelyik hivatalnok végrehajtó hatalmával szemben (ez alól egyedül a háború idején törvényesen megválasztott diktátor volt kivétel); bezárathatták azt a hivatalnokot, aki netán nem tartotta tiszteletben ilyen irányú intézkedésüket; összehívhatták a plebejusok gyűléseit és a népgyűléseket, ahol elnökölhettek; tanácskozhattak a szenátorokkal, s később a szenátust is egybehívhatták. Hovatovább a vétójogot is kiharcolták, amelyet akkor érvényesíthettek, ha szerintük ezt a plebejusok, tehát voltaképpen az állam érdekei megkövetelték, s vétójogukkal bármely hivatal, sőt a szenátus döntését is hatálytalaníthatták (megint csak a diktátor kivételével). Hivatalukat a Porcia-bazilikában (Basilica Porcia) rendezték be, amelynek kapuja éjjelnappal nyitva állt, akárcsak lakásuk ajtaja, hogy bárki és bármikor menedéket találjon náluk. A néptribunok csupán az első mérföldkőig távozhattak el a városból, s addig terjedt a hatáskörük is.

Az első két néptribunt a plebejusok már a Szenthegyen megválasztották, mégpedig Caius Licinius és Lucius Albinus személyében, akik aztán még három társat vettek magukhoz, köztük Sicinust, a szenthegyi kivonulás értelmi szerzőjét. A néptribunok száma később tízre emelkedett, s ők lettek a köztársaság legbefolyásosabb tisztviselői, ami a köztársasági Rómának csak a javára szolgált.

De a plebejusok diadalmas hazatérésével a harc még nem ért véget. S ez mindenképpen érthető: a nemzet többsége, amelyet a plebejusok alkottak, nem elégedhetett meg a hatalmi túlkapások megfékezésének üres szavatolásával, s maga is részesülni akart a hatalomban. Ennek előfeltétele a plebejusok és patríciusok polgári és politikai egyenjogúsítása volt. Időszámításunk előtt 449-ben a plebejusoknak engesztelhetetlen küzdelem után sikerült elfogadtatniuk a „tizenkét táblás törvényeket", amelyek egyetlen megszorítás kivételével „mindenkinek, legnagyobbnak és legkisebbnek egyenlő jogokat" biztosítottak. Ez az egy kivételes rendelkezés változatlanul Mosnak mondotta ki a patríciusok és plebejusok egymás közti házasságkötését, s csak újabb harcok árán vált hatálytalanná Canuleius néptribun időszámításunk előtt 444-ben hozott törvényével.
További harcok eredményeként, miközben Rómának egy ideig még kormánya sem volt, Licinius és Sextius néptribunok időszámításunk előtt 367-ben keresztülvitték azt a törvényt, amelynek értelmében a konzulok egyikét mindig a plebejusok közül kellett választani. S a nép még egyszer fölkerekedett, ezúttal a változatosság kedvéért a Janiculumon telepedett meg, hogy időszámításunk előtt 287ben végre megszülessen Quintus Hortensius törvénye, amely szerint a plebejusokat a népgyűléseken a törvényhozás joga is megillette.

A polgári és politikai jogokért folytatott küzdelemmel párhuzamosan a plebejusok vigasztalan gazdasági helyzetük megjavításáért is síkra szálltak. Ez a küzdelem éppolyan elkeseredett és szívós volt, mint a patríciusok ellenállása, s még halálos áldozatokat is követelt. Spurius Cassiust, aki a latinokkal megkötött békét követőleg (i. e. 493) törvényjavaslatot tett az ellenségtől elkobzott föld felosztására, kivégezték. Hasonló sors érte Spurius Maeliust is (ugyancsak i. e. 493ban), aki segítette a legszegényebb plebejusokat, s az állami eszközök igénybevételével kenyeret osztott szét közöttük. Formailag ugyan mindkettőjüket „a zsarnokság uralomra Juttatásának kísérlete miatt" ítélték halálra, s ugyanezzel vádolták Marcus Manlius Capitolinust is, aki a plebejusok adósságainak eltörlését indítványozta. Őt azonban nem végezték ki, hanem a biztonság okából még a halálos ítélet végrehajtásának kitűzött napja előtt meggyilkolták.
Végül a plebejusok mégiscsak elérték, amit akartak: részben a patríciusok engedményeinek jóvoltából, de nagyobbrészt a hódító háborúkban legyőzött népek rovására. Licinius és Sextius időszámításunk előtt 367-ben hozott törvényeinek alapján mentesültek a hitelkamatok fizetésétől, s az elkobzás útján állami tulajdonba került földből ugyanolyan terjedelmű területet igényelhettek, mint a patríciusok (500 holdat, ami körülbelül 125 hektárnak felel meg). Ezzel kielégültek mind a legszegényebb, mind a leggazdagabb plebejusok, tehát az egész plebejusi osztály követelései.

A plebejusok és patríciusok harca, amely negyed évezreden át gyengítette a római köztársaságot, hogy aztán mégis megszilárdítsa, ez a harc a legmeglepőbb módon ért véget: a patríciusok és plebejusok társadalmi osztálya egyaránt megszűnt.
A meggazdagodott plebejusok a patrícius nemzetségek tagjaival új, kiváltságos társadalmi rétegben olvadtak össze, amelyet lassanként mint nemességet (nobilitas) kezdtek emlegetni. A szegény plebejusok viszont annak az új társadalmi osztálynak az alapját képezték, amely fokozatosan a kisparasztságra és a városi proletariátusra tagozódott.
Tehát az osztályharc folytatódott.


Forrás: Vojtech Zamarovsky Róma történelmet írt Madách Könyvkiadó 1969