logo

XXIII Januarius AD

A Nyugat-Római Birodalom bukása I.

Theodosius fiai közül Honorius (395-423) kapta a birodalom nyugati felét, az idősebb Arcadius (395-408) pedig a keletit, de egyik – trónra lépésük idején még csak tizenéves – fiú sem uralkodott ténylegesen: államukat helyettük még az apjuk által kinevezett, illetve az udvari intrikákban, harcokban hosszabb-rövidebb időre hatalomhoz jutó személyek vezették. A nyugati területeket kezdetben Stilicho, a félig vandál származású hadvezér irányította, míg keleten sűrűbben váltották egymást az udvar élén a császárra hatni akaró személyek, mint Rufinus vagy az eunuch Eutropius, de nagy szerep jutott a császári család nő tagjainak is. A dinasztikus elvet és a császári trónok) stabilitását néhány évtizedre azon az áron sikerült biztosítani, hogy a tényleges hatalom kikerült a császárok kezéből, és személyük csak az éppen hatalomra kerülő csoportot legitimálta.
A birodalom két fele abban a szűk nyolcvan esztendőben, amíg a Nyugatrómai Birodalom még fennállt, legtöbbször ellenségesen viszonyult egymáshoz. Ellenérdekeltségük a kor legsúlyosabb problémájával kapcsolatos: mivel a barbárok támadásaival szemben nem tudtak közösen fellépni, saját védelmüket inkább a másik fél kárára próbálták megszervezni, a népvándorlás hullámait pénzzel és diplomáciai eszközökkel a birodalom másik felére hárítva. Ebben – többek között földrajzi helyzete és gazdasági viszonyai miatt – a konstantinápolyi udvar volt a sikeresebb.

Theodosius halála után Alarich, a „gótok királya”, féltve a Theodosiusszal személyesen kialakított rendszert és a Római Birodalom határain belül elnyert földjeiket, seregeivel megmozdult, és a keletrómai terülteket fenyegette. Hogy ebben mekkora szerepe volt Stilichónak, nem tudhatjuk, de az, hogy Alarich kisvártatva Itália felé vette az irányt, biztosan a konstantinápolyi udvar erőfeszítéseinek volt köszönhető.
401-ben, rövid harc után, a milánói – illetve épp a betörés hatására védhetőbb központba, Ravennába költöző – udvar még kiegyezett Alarichkal, Itálián kívül, a Száva mellett adva földeket a nyugati gótoknak. 405 végén azonban összeomlott a birodalom dunai határvonala: a hunok elől menekülő különböző germán törzsek – elsősorban a keleti gótok (osztrogótok) – százezres tömege rázúdult az alpesi tartományokra, sőt Itáliát is elérte, ahol is csak a Pó völgyétől délre, az Arno folyónál sikerült őket megállítani.

A következő év december 31-én átszakadt a rajnai határ is: vandálok, alánok, burgundok és egyéb törzsek árasztották el a gazdag, romanizált nyugati tartományokat, végleg megtelepedve Gallia és Hispánia nagy részén. Mivel a ravennai udvar ezeken a területeken katonailag nem tudott fellépni – Britanniából és a Duna mellől végleg kivonta a csapatait –, a betelepülő törzseket, ahogy már korábban a nyugati gótokat is, foederatinak, azaz szövetséges államnak ismerte el.
A birodalom nehézségei megrendítették Stilicho pozícióját, illetve „barbár” származását is felhasználták ellenfelei, amikor 408-ban kivégezték- pedig szükség lett volna rá Alarichkal szemben, aki ugyanebben az évben benyomult Itáliába, és Rómát fenyegette. Ekkor még beérte egy hatalmas hadisarccal, de 410-ben már el is foglalta a Várost. Utóda – Alarich még ugyanebben az évben meghalt – végül Dél-Galliába vezette népét, és ott alapított „foederált” királyságot.

A birodalmat III. Valentinianus (424-455) nyugatrómai császár alatt érte a következő végzetes csapás, amikor is elveszett Africa. Ezt a gabonaellátás, illetve a földközi-tengeri kereskedelem miatt Itália szempontjából oly fontos területet, ahol már a 300-as évek végétől egyre csak gyengült a központi hatalom, a vandálok szakították el Rómától. Geiserich vandál király 429-ben kelt át Hispániából, és 439-ben már Karthágót is elfoglalta, létrehozva az afrikai vandál királyságot. Ez az állam már látszólag sincs Ravennának alávetve, nem szövetséges jogállású, hanem teljesen független, sőt ellenséges ország, mint ezt a vandáloknak a földközi-tengeri kalózkodása, valamint Róma 455. évi kifosztása is hatásosan megmutatta. (A vandálok nevét és a késő antik világban kialakult rossz hírüket – amit többek között Róma alapos kifosztásával öregbítettek – nemcsak „vandalizmus” szavunk őrzi, hanem az Ibériai-félsziget legdélibb területének, Andalúziának – „Vandalúziának” – a neve is.)
A hatalmas veszteségek közepette Aëtius, a birodalom hadseregének a vezetője próbálta menteni a menthetőt: egyrészt megerősíteni a központi hatalmat a megmaradt ténylegesen is birtokolt területeken, azaz Itáliában és az alpesi tartományokban, másrészt szilárd és kiegyensúlyozott kapcsolatokat teremteni a foederati államokkal. A birodalom és a Nyugat-Európába betelepült germánok diplomáciai viszonyának súlyos próbatétele volt a hunok megjelenése.

A hunok a 4. század utolsó negyedében a keleti gótok és az alánok meghódításával hatalmas birodalmat hoztak létre, amely a századfordulótól már a Kárpát-medencére is kiterjedt. Erős központi hatalom tette még félelmetesebbé ezt a lovas nomád birodalmat 434-445 között Bleda (Buda) és Attila kettős királysága, majd 445-455 között az utóbbi egyedüli uralma idején. Aëtius sokáig együtt tudott működni a hunokkal, a Keletrómai Birodalom felé irányítva őket. 451-ben azonban Attila hun, keleti gót és alán seregével átkelt a Rajnán.
A hatalmas haderővel szemben felvonultak a Római Birodalom és az érintett foederált germán királyságok csapatai, és a Catalaunumi síkon megállították Attilát. A hunok nem tudtak ugyan nyerni, de az erejük nem roppant meg: Attila a következő évben Itáliára támadt, elpusztította a rendkívül gazdag Aquileiát – ahol az úgynevezett borostyánút elérte a tengert –, és seregével Róma ellen vonult. Váratlanul azonban visszafordult, a következő évben pedig meghalt, és ezzel szét is esett a Hun Birodalom.

Csakhogy Attila halála sem menthette meg a Nyugatrómai Birodalmat a pusztulástól: nemcsak a már említett 455. évi vandál támadás – amelynek során Geiserich megszerezte Szardíniát és Korzikát – mutatta a bukás közeledtét, hanem az állam belső tehetetlenségének és megosztottságának olyan jelei is, mint Aëtius kivégeztetése 454-ben. (A kivégzést elrendelő III. Valentinianust pedig Aëtius katonái gyilkolták meg.)
Zűrzavaros évtizedek után, miközben a foederati államok végleg függetlenedtek, illetve a birodalom újabb területeket veszített, 474-ben Orestes katonai főparancsnok saját fiát, Romulus Augustulust tette meg császárnak. Az itáliai germánok (különböző törzsek töredékei) vezéreként fellépő Odoaker (Odevacar) azonban 476-ban felvette a rex Italiae címet, legyőzte és megölette Orestést, a kiskorú uralkodót pedig megfosztotta a császári jelvényektől, és azokat elküldte a keletrómai császárnak, Zénónnak. Ezzel a Nyugatrómai Birodalom utolsó megmaradt területén, Itáliában is barbár királyság alakult.

Az európai múltfelfogás egyik újra meg újra felmerülő, örök kérdését – Róma szilárdságának és sikerének okai mellett – a birodalom bukásának okai jelentik: miért hullott szét ez a nagy területeket rendkívül hosszan, sikeresen integráló, jólétet és magas színvonalú kultúrát létrehozó birodalom? Sokan egyetlen okban találják meg választ: a vízvezetékek ólomcsöveiből az ivóvízbe kerülő káros anyagok, a kereszténység vagy épp az erkölcsök romlása stb.
Van olyan vélemény, amely egyszerűen csak a történelem lényegéhez tartozónak tartja a bukást, egy-egy rendszer elöregedésében találva meg az okot. A kérdés végleges lezárása természetesen nem lehetséges, de a kutatás most mindenesetre okok sokaságára, bonyolult hálójára mutat rá. Ezek közé tartozik többek közt a munkaerőben és a hadsereg utánpótlásában jelentkező végzetes hiány - amit néhány katasztrofális, több tízezres veszteséggel járó vereség tragikussá tett –, a hadsereg feltöltése germánokkal, a colonusok röghöz kötése. Súlyos problémát jelentett az állam elidegenedése is a társadalomtól: a bürokratikus hatalom brutálissá, öncélúvá és improduktívvá vált, és minden belső reformja, amelyekkel az újabb problémákra reagált, csak ezeket a vonásokat erősítette. A gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális okokat még hosszan lehetne sorolni, de egyet külön is ki kell emelni – ez pedig a barbárok hatalmas áradata, amely a Római Birodalomra, annak is elsősorban a nyugati felére zúdult, és amely talán bármilyen erős államot és társadalmat képes lett volna összeroppantani.


Forrás:
Világtörténet
Akadémiai kézikönyvek
ISBN 963 05 8412 3
ISBN 978 963 05 8412 8
Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja.
1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19.
www.akkrt.hu