logo

XXIII September AD

A Cannaei csata (Kr. e. 216) Livius XXII 44-51.

44. A consulok az utak megfelelő felderítése után Hannibál nyomába szegődtek, s mikor elértek Cannaehoz, s megpillantották az ellenséget, két megerősített tábort emeltek, nagyjából olyan távolságra egymástól, mint Gereoniumnál, s akárcsak előzőleg, megosztoztak a csapatokon is.
Az Aufidus mindkét római tábor mellett elfolyt, s a vízhordók, ki-ki a neki megfelelő helyen, le tudtak járni a folyóhoz, bár ki voltak téve az ellenség zaklatásának. Mégis, az Aufidus partján felvert kisebbik római táborba könnyebben lehetett vizet hordani, mert a túlsó partra egyáltalán nem állított őrséget Hannibál, aki abban reménykedett, hogy a consulok olyan terepen ütköznek meg vele, amely kiváltképpen alkalmas a lovascsatára – amely harcnemben legyőzhetetlen volt –, ezért hadirendbe állítva seregét, a numida lovasok rajtaütéseivel ingerelte az ellenséget.
Erre a római tábort ismét felkavarta a katonák lázadozása és a consulok egyenetlenkedése, miközben Paulus Varro szemére hányta, hogy olyan meggondolatlan, mint Sempronius vagy Flaminius, Varro pedig Paulusnak Fabiust, a félénk és cselvetésektől irtózó vezérek oly csábító példaképét emlegette, tanúul híva istent s embert: nem ő a hibás, hogy Hannibál a használat jogán már szinte birtokának tekinti Italiát, hisz őt tiszttársa megbénítja a cselekvésben, s a felbőszült és háborúra sóvárgó katonák kezéből kicsavarják a fegyvert. Erre Paulus azt válaszolta, hogy őt semmi felelősség nem fogja terhelni, ha elhamarkodott és meggondolatlan csatában feláldozzák a legiókat, noha a sorsukat mindenképpen vállalni fogja; s szeretné látni, hogy akiknek a nyelve most ennyire elszánt és vakmerő, a csatában is ilyen erővel küzdenek-e majd.

1. Varro, mikor másnap átvette a főparancsnokságot, kitűzte a jelet a csatára, csapatait hadirendben átvezette a folyón, meg sem kérdezte tiszttársát, aki követte őt, mert azt megtehette ugyan, hogy ne helyeselje, de azt nem, hogy ne támogassa a tervet. Átkelve a folyón, magukkal vitték a kisebb táborban tartózkodó csapatokat is, és úgy sorakoztatták fel csatarendjüket, hogy a folyóhoz közelebb álló jobbszárnyra állították a római lovasságot, melléje a gyalogosokat, a balszárny szélére a szövetségesek lovasait, beljebb gyalogosaikat, középre pedig az egyesített római legiókat, s a parittyások s a többi könnyűfegyverzetű csapat volt az elősorokban. A consulok a szárnyakon helyezkedtek el, Terentius a bal-, Aemilius a jobbszárnyon; a csatasor közepének vezénylését Geminus Serviliusra bízták.

2. Hannibál, előreküldve a balearokat és a többi könnyűfegyverzetű csapatát, kora hajnalban átkelt a folyón, s amilyen sorrendben átvezette, úgy állította őket csatarendbe is. A gallus és hispán lovasságot közvetlenül a folyópart mellett, a római lovassággal szemben helyezte el, a jobbszárnyra a numida lovasokat rendelte, középre a gyalogságot állította, úgyhogy az africaiak a két szárnyon sorakozzanak fel, s a gallusok és hispánok pedig közéjük zárva, középen helyezkedjenek el. A csatasorban álló gyalogság teljes létszáma negyvenezer, a lovasoké tízezer volt. A balszárnyat Hasdrubal, a jobbszárnyat Maharbal vezette; Hannibál – öccsével, Magóval – a hadsor

3. Miután elhangzott a csatakiáltás, a segédcsapatok rohamával és a könnyűfegyverzetűek összecsapásával megkezdődött az ütközet. Majd a gallus és hispán lovasságból álló balszárny ütközött meg a római jobbszárnnyal, de egyáltalán nem a lovascsatákban szokásos módon. Az arcvonalaknak ugyanis szemtől szemben, egymásnak rohanva kellett küzdeniük, nem volt módjuk az elkanyarodásra, mert egyik oldalról a folyó, a másikról a gyalogosok hadsora fogta őket közre. Így mindkét fél egyenes irányban tört előre, s mikor lovaik megtorpantak, s egy tömegben zsúfolódtak össze, a lovasok összekapaszkodva igyekeztek egymást lerántani a lóról. A csata már nagyrészt gyalogos ütközetté alakult át, de inkább elkeseredve harcoltak, nem kitartóan, s a visszaszorított római lovasok menekülni kezdtek.

A lovascsata végeztével megkezdődött a gyalogság küzdelme. Kezdetben, amíg soraik összetömörültek, a gallusok és a hispánok egyenlő erővel és lelkesedéssel szálltak szembe a rómaiakkal, végül azonban ezek bekanyarodó, tömör arcvonalukkal, szívós, meg-megújuló rohamok után visszanyomták az ellenséges csatasor többi részéből előrenyúló, túlságosan keskeny, s éppen ezért kevéssé ellenállóképes éket. Ezután üldözni kezdték a visszaszorított, rendetlenül visszavonuló csapatokat, majd a rémülten, hanyatt-homlok menekülő tömegen át egyetlen rohammal behatoltak a csatasor közepéig, s így jutottak el végül ellenállás nélkül a tartalékhoz, a jobb és balszárnyon elhelyezett africai csapatokhoz, amelyek hátravonva álltak úgy, hogy a csatasor gallusokból és hispánokból álló középső része eléggé előreugrott.
Mikor a rómaiak visszanyomták ezt az éket, az arcvonal először kiegyenesedett, majd hátrálás közben középen be is öblösödött, az africaiak pedig már kihúzódtak kétfelé a szárnyakra, amelyek bekerítették a középre gyanútlanul berohanó rómaiakat, majd, még jobban megnyúlva, hátulról is átkarolták őket. Ekkor a rómaiak, miután hiába harcoltak végig egy ütközetet, otthagyva a gallusokat és hispánokat, akiket már hátulról kezdtek kaszabolni, az africaiak ellen újabb csatát kezdtek, amely nemcsak azért volt egyenlőtlen, mert az ellenség által körülfogva vívták, hanem azért is, mert fáradtan kellett küzdeniük az erejük teljében levő friss csapatok ellen.

1. Közben megkezdődött a harc a római balszárnyon is, ahol a szövetséges lovasok a numidákkal álltak szemben; eleinte vontatottan, mert egy pun hadicsel vezette be. A numidák közül mintegy ötszázan, akik nemcsak szokott fegyverüket, a dárdát viselték, hanem vértjük alá még kardot is rejtettek, azt színlelve, hogy átszöknek, a csatasorból kiválva, s pajzsukat hátukra taszítva átnyargaltak az ellenséghez, s itt lovukról leugorva, pajzsukat és hajítófegyverüket a katonák lába elé dobták.
A gyalogság beengedte sorai közé a csapatot, s elvezetve őket a leghátsó sorba, rájuk parancsoltak, hogy maradjanak ott. Azok nem is mozdultak, miközben körülöttük tombolt a csata, de mikor a rómaiak tekintete s teljes figyelme az ütközetre irányult, ők a levágott holttestek halmai között szanaszét heverő pajzsaikat felkapkodva, hátulról megrohanták a római csatasort, s a katonák hátába szúrva és térdhajlatukba belevagdalva nagy veszteséget, s még ennél is jóval nagyobb rémületet és zűrzavart okoztak.

2. A csatatér másik pontján Paulus, noha már a harc kezdetén súlyosan megsebesült egy parittyakőtől, sorra indította a rohamokat Hannibál összetömörült hadsorai ellen. Több helyen is megszilárdította a hadihelyzetet; a római lovasok fedezték, akik, minthogy a consulnak már arra sem volt ereje, hogy lovát kormányozza, végül leszálltak a lóról. Hannibál, mikor valaki hírül vitte neki, hogy a római lovasok a consul parancsára gyalogosan harcolnak tovább, állítólag kijelentette:

Azt hiszem, jobb lenne, ha mindjárt megkötözve adná át őket nekem!
A lovasok gyalogos harca olyasféle küzdelem volt, amelyben kétségtelen az ellenség győzelme, de a legyőzöttek inkább hajlandók ott helyben meghalni, semhogy megfussanak, a győztesek pedig nekidühödve öldösik azokat, akiket nem tudtak meghátrálásra bírni, mivel késleltetik győzelmüket. Végül mégis megfutamították azt a küzdelemtől és a sebektől kimerült néhány rómait, aki még életben maradt. Ezek mindnyájan szétszóródtak, s aki még képes volt rá, igyekezett megkeresni lovát, hogy megmenekülhessen. A becslések szerint negyvenötezer-ötszáz gyalogos, kétezer-hétszáz lovas, körülbelül ugyanennyi polgár és szövetséges veszett oda.

1. Így zajlott le az Allia melletti vereséghez hasonlóan baljós emlékű cannaei csata, amely – hála az ellenség tétovázásának – ha következményeit tekintve nem is volt olyan végzetes, de azért súlyosabb és iszonyúbb csapást is jelentett, mert seregünk odaveszett.

2. Hannibált a többiek, körülállva, szerencsekívánatokkal halmozták el a győzelemért, s azt tanácsolták, hogy e nagy háború befejezése után a nap többi részében és a rá következő éjszaka adjon pihenőt magának és kimerült katonáinak. Csupán Maharbal, a lovasság parancsnoka vélekedett úgy, hogy egyetlen percet sem szabad elvesztegetniük.

• Hogy megtudd – mondta –, mit nyertél ebben a csatában, öt nap múlva győztesen a Capitoliumon kell ebédelned! Kövess engem, én majd előremegyek a lovassággal, hadd higgye az ellenség, mielőtt még odaérkeztél volna, hogy Rómában vagy!
Hannibál azonban túl derűlátónak és nagyszerűnek vélte a tervet ahhoz, hogy azonnal elfogadja. Ezért azt felelte Maharbalnak, hogy szándéka dicséretet érdemel, de ilyen elhatározás mérlegeléséhez időre van szükség.

• Valóban úgy van – szólt erre Maharbal –, hogy az istenek nem adnak meg mindent egy embernek. Győzni, azt tudsz, Hannibál, de a győzelmet kihasználni nem tudod!
S általános vélemény, hogy ez az egy nap késlekedés mentette meg Rómát és a birodalmat.


Muraközy Gyula

Forrás: Németh György: Görög–római szöveggyűjtemény