logo

XXII Aprilis AD

Az alexandriai zsidók ügye Claudius előtt .

41 áprilisának végén két küldöttség is érkezett Alexandriából Rómába, hogy köszöntse az új uralkodót - egy zsidó és egy görög. Az utóbbi delegáció hangadó tagja Iszidórosz, Dionüsziosz fia, a tekintélyes gümnasziarkhosz volt, aki kihasználva az alkalmat, bevádolta Claudiusnál I. Agrippa zsidó királyt. Erről a 3. század elején készült egy félig irodalmi jellegű jegyzőkönyv, amit az utókor Acta Alexandrinorum, illetve „Pogány mártírok aktája” néven tart nyilván. Az öt papiruszból álló actát 1895 és 1974 között tették közzé.
Iszidóroszt a zsidók küldöttségét vezető Philón sztasziarkhoszként, vagyis a felkelés vezetőjeként jellemzi, akit személyes felelősség terhel a 38-ban Alexandriában kirobbant pogromokért. A papiruszok természetesen egészen más képet festenek Iszidóroszról: nagy alexandriai lokálpatriótának, kiváló szónoknak, a Római Birodalom hős védelmezőjének tüntetik fel, míg társát, Lampónt, hű követőjének ábrázolják, aki bátran követte mesterét a halálba.

A tárgyalás Pachón 5-én, vagyis április 30-án kezdődött a császári tanács előtt (consilium/szümbolon). Iszidórosz nem kisebb váddal állt elő, mint hogy I. Agrippa és rajta keresztül az egész zsidó nép magát a Birodalmat veszélyezte ti. Agrippa ezidőtájt éppen Rómában tartózkodott, ahol Claudiustól megkapta a ludaea feletti királyságot. Mivel a zsidók királya befolyásának zenitjén állt a császári udvarban, merész, ha nem egyenesen provokatív dolog volt Iszidórosz részéről bevádolni őt.

Claudius szerette volna elhalasztani az ügyet, de Iszidóroszt két befolyásos szenátor is támogatta a tanácsban, akik meggyőzték a császárt, s az másnapra kitűzte a kihallgatást. A caesariana cognitio a palota kertjében zajlott, a császár személyes elnökletével. Claudiust nagyon felbőszítette a vádaskodás, mivel Iszidórosz korábban már két jó embere halálát is okozta feljelentésével.
Agrippa semmi más nem volt a szemében, mint egy „semmirekellő zsidó” (az eredeti szövegben „három oboloszt érő” [trioboleiosz] szerepel). Úgy tűnik, a vádló hallatlan merészsége folytán az ülést berekesztették, és kidobták őket az udvarból. A következő jelenetben az ötvenhat éves Iszidórosz ismét a tanács előtt áll, de a papirusz annyira sérült, hogy jóformán nem derül ki semmi a szövegből.

A jogi dráma negyedik felvonásában új szereplő lép a színre: Balbillus (vagy Barbillus), aki az alexandriai görögök küldöttségét vezette. Ekkor a zsidók küldöttsége is jelen volt, s a vita most már nem két személy, hanem a görögök és zsidók csoportjai között zajlott. A görögök a szokásos antiszemita-antijudaista vádakat hozták fel ellenük, míg a zsidók ősi kiváltságaikra hivatkoztak. De minthogy ezekért a vádakért („ateizmus, embergyűlölet, kirekesztés” stb.) nem jár halálbüntetés, Iszidórosz az egész Birodalom aláásásával vádolta meg a zsidókat.

Súlyos vádak voltak ezek, és a császárnak minden bátorságát össze kellett szednie, hogy ezek ellenében is Agrippát támogassa. De végül is így döntött, Iszidóroszt és Lampónt pedig „felségsértés” alapján halálra ítélték.
Az utolsó felvonásban azonban még mindketten életben vannak. Sőt, miután Claudius meggyanúsítja Iszidóroszt, hogy egy zenészlány (értsd: egy prostituált) fia, ő azzal vág neki vissza, hogy Claudius pedig egy Salomé nevű zsidó nőtől született! (Valószínűleg Nagy Heródes egyetlen nővéréről van szó, aki I. Agrippa apai nagynénje.)

Iszidórosz számára természetesen a zsidó rokonság nagyobb szégyennek számított, mint egy prostituálté. A függöny csak ez után hullik le a színpadon: a két elítéltet, Iszidóroszt és Lampónt elvezetik a kivégzésre.

(a) P. Lond. 2785 = CPJ 156b col. I.
A kertekben [...] húsz szenátor ült vele, köztük tizenhat consulviselt férfi, és az
udvarhoz tartozó hölgyek is figyeltek [...] Iszidórosz perére. Iszidórosz így kezdte mondandóját:
- Ó uram, császár, könyörgök, hallgasd meg szülővárosom szenvedéseiről szóló
számadásomat! A császár:
- Engedélyezem neked ezen a napon.
Valamennyi szenátor, aki ülnökként volt jelen, egyet értett ezzel, tudván, milyen ember volt Iszidórosz. Claudius Caesar: - Ne szólj egy szót se előttem barátom ellen, úgy ahogyan azt már korábban megtetted barátaim: Theón, az exegétész és Naevius, Egyiptom praefectusa és a római testőrgárda parancsnoka ellen. És most ezt az embert üldözöd!?
Iszidórosz: - Ó uram, császár, mit törődsz egy ilyen fabatkát sem érő zsidóval, mint ez az Agrippa? Claudius Caesar: - Micsoda? Te vagy a legarcátlanabb ember, akit beszélni [...]
Iszidórosz: - [...] nem fogom tagadni [...] elhallgatni [...]megverve [...] olümpiai Caesar
[...]

(b) P. Berl. 8877 = CPJ 156c col. II.
Iszidórosz: Felséges uram, a te érdekeidre való tekintettel, Balbillosz valóban jól beszélt. De neked, Agrippa, visszavágok azzal kapcsolatban, amit a zsidókról mondottál. Azzal vádolom őket, hogy az egész világot fel akarják forgatni [...]

Minden részletet meg kell vizsgálnunk annak érdekében, hogy megítélhessük ezt az egész népet. Mert nem olyanok ők, mint az alexandriaiak, hanem inkább az egyiptomiak módjára élnek. Nem olyanok-e ők, mint akik fejadót fizetnek (phoron teluszi)? Agrippa: - Az egyiptomiak olyan adót fizetnek, amit az uralkodók szabtak ki rájuk [...] de a zsidókra senki sem szabott ki ilyet.
Iszidórosz: - Lásd, milyen szemtelenség, akár az ő istene, akár [...]

(c) P. Cairo 10448 = CPJ 156d col. III.
Lampón Iszidórosznak: - Szembenéztem a halállal [...] Claudius Caesar: - Iszidórosz, te sok barátomat megöletted.
Iszidórosz: - Csak az akkoriban uralkodó király akaratát teljesítettem. Ugyanígy hajlandó lennék bárkit feljelenteni, akit te óhajtasz.
Claudius Caesar: - Iszidórosz, te tényleg egy zenészlány fia vagy.
Iszidórosz: - Sem rabszolga nem vagyok, sem zenészlány fia, hanem Alexandria dicsőséges városának gümnasziarkhosza. Te viszont a zsidó Salomé fattya vagy! És ezért [...]
Lampón azt mondta Iszidórosznak: - Mi is átadathatunk ennek az őrült császárnak!
Claudius Caesar: - Azok, akiknek mondtam, végezzék ki Iszidóroszt és Lampónt [...]

Az i. e. 5. századtól kezdve a Rómába érkező követségek arany koszorúkat és dedikációkat helyeztek el Iuppiter szent körzetén belül a Capitoliumon. A rómaiak szemében luppiter garantálta az esküket és szerződéseket, amelyeket templomában helyeztek el. A Capitolium i. e. 83. július 6-i leégése után ezek a dokumentumok elpusztultak, de Sulla idejében újraírták őket. Az egyik fennmaradt szöveget latinul írta a lükiai városok ligája, amelyben hálájukat fejezik ki, amiért a demokráciát helyreállították városaikban, s a rómaiakat „rokon, baráti és szövetséges” népnek nevezik (populum Romanum cognatum, amicum, socium CIL I, 726 = VI 30927 = ILLRP 175).
Ebből a felsorolásból bizonyára a rokonságra történő hivatkozás a legmeglepőbb korunk embere számára Pedig a „rokonsági diplomácia” - melynek történetét Christopher Prestige Jones dolgozta fel - az ókorban nagyon is fontos részét képezte a gyakorlati politizálásnak. Thomas Jefferson talán nem is volt tisztában azzal, hogy amikor a Függetlenségi Nyilatkozatban a „brit testvérek” (British brethren) kifejezést használta, az ókori diplomáciai nyelv egyik gyakori fordulatát idézte. Ám a „testvérnép” szófordulatot sem a görögök, sem a rómaiak nem szánták retorikai közhelynek. Olyannyira nem, hogy a különféle államok és népek valósággal versengtek a minél előkelőbb - és főleg a rómaiakkal rokonítható - mitikus genealógiák kiagyalásában.

A görögök és rómaiak rokoni kapcsolatát egyébként mindkét nép fontosnak tartotta. A Birodalom létrejöttének hajnalán, mikor az Antium városából származó, Hellaszt fosztogató római kalózokat Nagy Sándor és Démétriosz visszaküldte hazájukba, azt üzenték velük: „visszaajándékozzák őket a hellénekkel való rokonság miatt”.


Forrás: Grüll Tibor - Az utolsó Birodalom