logo

XXII Aprilis AD

A városok jogállása

Asia provincia területén – formálisan, a nagy múltú görög városi kultúra igényeinek megfelelően – „szabad” és „önálló” (vö. Polyb. XVIII 46,5: eleutheria kai autonomia), ténylegesen – a római hatalmi politika gyakorlata szerint – azonban eltérő jogállású városok sokasága található.

Sok a tartományi kormányzat közvetlen beavatkozásától mentesülő „szabad város” (civitates liberae), de csak kevés olyan akad, amelyet nem terhelnek szolgáltatási kötelezettségek (civitates liberae et immunes). Mint elvben (városi területükkel, territoriumukkal egyetemben) Róma részei, libertasszal és immunitasszal rendelkeztek a ius Italicummal felruházott városok, ill. a római coloniak: így például a korábban már említett Alexandria Troas és Parium.
A leggyakoribb azonban a formálisan ugyancsak önálló (saját városi tanáccsal és a keleti görög városokban még viszonylagos jelentőséggel bíró népgyűléssel rendelkező, a helyi törvénykezés jogával is felruházott) város, az adófizetési- és számos más szolgáltatási kötelezettséggel terhelt civitas stipendiaria (vö. Aristeid. or. XXVI,67.).

A civitates stipendiariae jogai és kötelezettségei – az előbbi garanciáktól, illetve függéstípusoktól eltérően – nem esküvel szentesített kétoldalú szerződésen (foedus), de nem is a római nép vagy a senatus egyoldalú határozatán (lex) vagy döntésén (senatus consultum) alapulnak.
A helytartó, vagy a császári kinevezés alapján a helytartó által megbízott tisztségviselők (pl. a korábbiakból már jól ismert curatores rei publicae, valamint a velük lényegében azonos feladatkörű correctores: vö. Aristeid. or. XXVI,67.) a város életébe való aktív beavatkozásának jogát itt – egy erre a célra felállított bizottság által kidolgozott – külön törvény, a tartomány igazgatásának alapelveit rögzítő lex provinciae biztosította. Ugyancsak ennek a minden provinciára külön-külön kiadott, s időről időre módosított törvénynek az alapján határozták meg az egyes – adófizetésre kötelezett – városok territoriumára eső adóösszeget.

A tartományi adókra – így a gazdag Asia provincia időről időre megnövelt adóira is – mind jobban rászorult a kényes pénzügyi egyensúlyt mutató Római Birodalom. A számos városi jog közül az adómentesség kiváltsága ezért meglehetősen ritka volt, és ugyancsak ritkán bizonyult tartósnak ez a privilégium. Még a ius Italicum vagy a colonia rangjának adományozása is csak abban az esetben mentesítette a várost az adófizetés kötelezettsége alól, ha az adományozásról intézkedő császári rendelet erre külön is kitért (Dig. L 15,8.).
Az állam minden erővel az adóbevételek növelésére törekedett, s így az egyes privilegizált társadalmi rétegek és csoportok vonatkozásában is szűkíteni igyekezett a teljes, vagy a részlegesadómentességben (ateleia) részesülő személyek körét (vö. Dig. XXVII 1,6,3.). Adójövedelmei védelmében a császári kormányzat még a közpénzekből fizetett városi alkalmazottak létszámának kérdésébe is beavatkozott. Az Aelius Aristeidés által magasztalt „nagy és illő egyenlőség” (or. XXVI,39.) így, ha másutt nem is, az állami adók tekintetében messzemenőleg érvényesült.

A tartományok igazgatásának valós – a regionális sajátosságokat is figyelembe vevő – gyakorlata részben a szomszédos provincia, Bithynia-Pontus példája alapján rekonstruálható. Általában véve elmondhatjuk, hogy a császárság az Antoninusok korára jellemző központosító és kiegyenlítő irányzatának megfelelően, a „szabad” (civitas libera) és „adófizetésre kötelezett” (civitas stipendiaria) városi közösségek jogi helyzete a Kr. u. második század derekán mindinkább közelít egymáshoz. (Más oldalról közelítve meg a kérdést: a korábban autonóm polisok lényegében adminisztratív központokká válnak.)
A különbségek mindinkább külsőségekben nyilvánulnak meg: például abban, hogy küldhet-e a város közvetlenül – a helytartón át vezető köteles szolgálati út megkerülésével – követséget a császárhoz. Bizonyos privilégiumokat jelentett, illetve számos – nyílt vagy burkolt – gazdasági előnnyel járt együtt a métropolis-cím elnyerése, vagy a conventus iuridicus-státusz adományozása is (vö. Dig. XVII 1,6,2.). De ettől eltekintve, az augustusi principatus létrejötte óta nem tudunk újabb foedusról, amelyet a római állam egy görög polisszal kötött. Még Hadrianus sem tartotta szükségesnek, aki pedig szinte egyetlen lehetséges kegyet vagy kedvezést sem tagadott meg szeretett görögjeitől, hogy újra osztogatni kezdje városaiknak a civitas libera-státusz privilégiumát.

Amiként szerte a Birodalomban, úgy a római Kis-Ázsiában is a hajdani ,szabadság (eleutheria) helyébe szabadságjogok, az egyetlen jog helyébe a különféle jogok–jogcímek–jogosultságok léptek.
A „szabad város” jogállásának adományozása helyébe az egyes politéseknek juttatott egyéni privilégiumok és megtiszteltetések sora, a városoknak a bőségesen juttatott császári javadalmazások, kitüntető címek és pénzadományok (Aristeid. or. XXVI,98.), a városi arisztokrácia számára pedig a római polgárjog szélesebb körű osztogatása lépett az Antoninusok idején. Mindez megfelelt a császárság a második század derekán a Birodalom egészében érvényesülő – korábban már említett – központosító és kiegyenlítő irányzatának.



Szlávik Gábor