logo

XVIII Martius AD

Rómaiak a Szaharában - A só és rabszolgaút működése a császárkorban.

Időszámításunk első századára Róma olyan világbirodalommá nőtte ki magát, amely - legalábbis politikusainak állítása szerint - az „egész lakott világot” magában foglalta. A rómaiak képzeletében a mindhárom földrészre kiterjedő imperiumot tengerek, széles folyamok és meredek hegyláncok választották el a barbárok lakta, jóformán lakhatatlannak tartott peremterületektől; s ahol nem voltak természetes határok, ott építettek: gondoljunk csak a Hadrianus által emeltetett falra Britanniában.
A valóság persze egészen másként festett. Miközben a római földrajzi szakírók tudatosan alábecsülték a meg nem hódított Barbaricum területét, a császárok folyamatosan igyekeztek felderítő expedíciókkal kikutatni a „lakott világ” valós határait. A kereskedők persze nemegyszer megelőzték őket ebben - hiszen, ahogyan az angol mondás tartja: „flags follow trade”. Római felfedezők, vállalkozók, katonai expedíciók nemcsak India, Srí Lanka, Kína területére jutottak el, hanem a Szahara homoktengerének is nekivágtak. Lássuk, milyen sikerrel.

Róma és a szaharai térség kereskedelmi kapcsolatait illetően a 20. században nagyjából két - egymással szöges ellentétben álló - irányzat rajzolódott ki az ókortudományban. Az egyik vélemény szerint ez a kapcsolat kizárólag luxuscikkek (elefántcsont, állatbőrök, élő állatok) alkalmi behozatalára szorítkozott, de arany és rabszolga nem érkezett jelentős mennyiségben a Római Birodalom területére (Rostovtzeff, 1926: II. 335-339; Law, 1967; Swanson, 1975 stb.). Ezt az elképzelést látszottak megerősíteni azok a kutatások, melyek szerint állandó karavánkereskedelem csak a középkorban, az arab hódítást követően alakult ki a Szaharában.

Az elő-szaharai térségben az 1990-es évektől megélénkülő régészeti tevékenység nyomán egyes kutatók azonban éppen ellenkező eredményre jutottak. Különösen a líbiai Fezzán-fennsíkon végzett intenzív feltárások, amelyeket David Mattingly (University of Oxford) az ókori Garama környékén, valamint Mario Liverani (Sapienza - Universita di Roma) Ghatban folytatott, hívták fel a figyelmet arra, hogy a mediterrán térség és a Szahara kereskedelmi kapcsolatai igen intenzívekké váltak a római korban (Wilson, 2012: 410).

Egyes elképzelések szerint a rómaiak számára pusztán katonai jelentőséggel bírt a Fezzán-fennsík és az attól délebbre fekvő szaharai terület feletti befolyás megszerzése (Swanson, 1975).
A rómaiak szaharai és szubszaharai expedícióiról fennmaradt gyér számú irodalmi forrás valóban mintha ezt a képet támasztaná alá. Augustus már uralkodása elején is szorgalmazta a déli irányú terjeszkedést, amely feladat - úgy tűnik - a mindenkori egyiptomi kormányzókra hárult. Gondoljunk csak L. Aelius Gallus lényegében sikertelen dél-arábiai expedíciójára, vagy P Petronius nem sokkal érdemdúsabb etiópiai vállalkozására.
A katonai expedíciók közül legsikeresebbnek L. Cornelius Balbus hadjárata bizonyult, aki i. e. 21-20-ban Africa tartomány proconsulaként már harcolt a garamantok ellen, sőt azok fővárosát, Garamát is elfoglalta, s ezért Augustus diadalmenettel jutalmazta. (A császárkorban ő volt az utolsó, nem a császári családhoz tartozó személy, akinek pompa triumphalis-t, vagyis diadalmenetet engedélyeztek.)

Idősebb Plinius enciklopédiájában mindazokat a helyeket felsorolja, amelyeket Balbus útja során elfoglalt (Naturalis historia V 36-37). Ezek közül több a Numidia déli részén - vagyis a római limestől nem túl távol - lakó gaetulus törzs területén található, de Henri Lhote azt is felvetette, hogy Balbus a Fezzán-fennsíkon túlra is behatolt, és egészen a Niger-folyóig jutott.

A Plinius listáján szereplő Alasi helynevet Lhote az Ilesi berber névvel (ma Fort Polignac/Illizi, Algéria); a Balsa nevet a Hoggarban fekvő Abalessával; míg a Dasibari folyónevet a Niger szongáj elnevezésével azonosította (Da Isa Bari, „Da nagy folyója”) (Lhote, 1954).
A kutatók többsége azonban ezeket a névazonosításokat nem fogadja el, és nem tartja valószínűnek, hogy Balbus ilyen messze délre jutott volna. Valamikor Augustus vagy Tiberius korában a neves szenátor, P. Sulpicius Quirinus újból vereséget mért a garamantok és a Cyrenaicában élő marmaridák szövetségére (Florus II. 31).
A garamantok támogatták a berber musulamius-törzshöz tartozó Tacfarinas felkelését is (i. sz. 15-24) - 22-ben például a gazdag tengerparti városra, Leptis Magnára is lecsaptak (Tacitus, Évkönyvek III. 74) -, de annak veresége után küldöttséget menesztettek Rómába, hogy békét kérjenek a szenátustól (Tacitus, Évkönyvek IV. 26). A szerződést azonban eszük ágában nem volt betartani: továbbra is folytatták rabló életmódjukat („fékezhetetlen és a szomszédok kifosztására mindig kapható törzs” - mondja róluk Tacitus: Korunk története IV. 50).
A geográfus Ptolemiosz adatai szerint az 1. század végén egy bizonyos Septimius Flaccus „Lybiából indult útnak és három hónapi utazás után jutott el az etiópokhoz a garamantok országától délre”; Iulius Maternus pedig a garamantok királyával együtt utazott négy hónapig, és együtt érték el „Agasimba országot, ahol az orrszarvúak tanyáznak” - ami egyes magyarázók szerint a Kongó vidékére, vagy esetleg a Csád-tó környékére vonatkozik (Swanson, 1975: 600).

A Szaharán átvezető utak közül kettőt már az i. e. 5. században Hérodotosz is megnevezett (Görög-perzsa háborúk IV. 181-185). Az első ÉNy-DK-i irányba tartott a Nílus-völgyi Thébából a Fezzán-fennsíkra, a Nyugati-Sivatag oázisain keresztül (Kharga, Dakhla, Farafra, Baharia), majd a Marmarica-mélyföldön haldt keresztül (Siwa, Jarabub, Jalo, Augila). Hérodotosz szerint a mai Fezzán környékére érve már nehezebb állomáshelyeket meghatározni. Egyes kutatók szerint az út egészen a Niger-folyóig folytatódott tovább (Liverani, 2000).
Hérodotosz ugyancsak beszél egy harminc napos sivatagi útról, amely a garamantoktól vezet a „lótuszevők” földjére, amely a Kis-Szirtisz-öböl egyik félszigetén található. Az ókori földrajzi irodalom a Homérosztól ismert „lótuszevőket” a mai Tunéziához tartozó Djerba szigetére, vagy az annak közelében található Zarzis-fokra lokalizálta (Sztrabón, Geógraphika I. 2.17. C 25). Ez az út tehát a Fezzánt kötötte össze a római kori Tripolitania (a mai Líbia) partvidékével.

A kora-principátuskori expedícióknak köszönhetően a rómaiak földrajzi írók ismerete is jelentősen megnőtt a Szahara térségével kapcsolatban. Plinius egy helyütt megemlíti a Syrtis minortól (Gabes-öböl) a „széles sivatagon át” (Keleti-Nagy-Erg) a garamantokig vezető utat (Naturalis historia V. 26).
Sokkal pontosabb annak az útnak a leírása, amely a „nyugat felől sivataggal körülvett” Syrtis maiortól (Sirte-öböl) az onnan tizenkét napi járóföldre fekvő - de máskülönben nem ismert - Amantes néphez vezet a Keleti-Nagy-Erg keleti széle mentén (Naturalis historia V. 34-36). Az Amantes- törzstől délnyugati irányban hétnapi út vezet a „barlanglakó” troglüditákig, akiktől a rómaiak drágaköveket vásárolnak. Ez a helyszín minden bizonnyal a Tassili nAjjer-rel (berberjelentése:„afolyókfennsíkja”) azonos.

A Fezzántól más utak is vezettek a Földközi-tenger partjáig, mint a Hérodotosz által említett második útvonal. Az egyik a Jofra-oázisokon keresztül (Hun, Waddan, Sokna) tartott északra egészen Leptis Magnáig; az i. sz. 202-ben épített Gholaia (Bu Njem) katonai erőd éppen ezen az úton helyezkedett el (Rebuffat, 2000). Az erődben felfedezett osztrakonok tanúsága szerint a katonák a „teveistállók” (stationes camellariorum) működtetéséért is felelősek voltak (Marichal, 1992; Rebuffat, 2004: 248-251).

Az 1. század végén egy rövidebb utat is feltártak, amely Brakból vezetett Ghariat el-Gharbia oázison keresztül Oeába (Tripoli). Valószínűleg ezt az utat nevezte Plinius „a kőfej mellett elhaladó”-nak (praeter caput saxi, Naturalis historia V. 38). Az utak régészeti meghatározása igen nehéz, mivel eddig csak nagyon kevés kutatás történt ebben a témában. Mindenesetre eddig csak nagyon kevés klasszikus kori görög anyag került elő a Szaharában, mint ahogyan igen kevés szaharai eredetű leletet találtak Cyrenaicában és a pun településeken, ami gyér kereskedelmi kapcsolatokra utal.
Az i. e. 3-2. században a pun kerámia mennyisége növekszik a garamantok településein a Wadi al-Ajal völgyében, de az import kerámia igazán csak a római kereskedelem kiépülésével válik meghatározóvá. A kereskedelmi kapcsolatok intenzitásának növekedését mutatja a Dél-Algériában (Timissao környékén) felfedezett 30 x 30 cm-es latin nyelvű (!) felirat, amely - ha minden igaz - egy víz- felvevő-hely (lacus) után nyomozó Tiberius Quintinius nevű személyt említ (AE 1990, 1028). A felirat azon az útvonalon került elő, amely a Niger partján fekvő kereskedelmi központot, Gaót kötötte össze az Adrar, az Ahaggar és a Tassili n-Ajjer fennsíkjain áthaladva Lepcis Magnával.
A helyszínen talált római pénzek is arról vallanak, hogy nem csupán egy a Mediterráneum vidékéről erre tévedt magányos utazó járhatott errefelé (Rebuffat, 2004: 243, 253-257). Gaóban egyébként az i. sz. 200-600 közötti időszakból került elő legtöbb nyoma a transz-szaharai kereskedelemnek (Insoll, 1997).

A római világból az i. sz. 1. századtól elég nagy mennyiségben a garamantokhoz érkező importcikkek természetesen a Fezzán-fennsíkon élő bennszülöttek életére is visszahatottak. Ez a hatás nemcsak a változatosabb étkezésben nyilvánult meg - a bor, az olaj és a halszósz is megjelent az étlapon -, hanem a tárgyi kultúrában is, hiszen az itteniek a terrakotta- és üvegedények széles választékát használták. Ráadásul a régészeti kutatások alapján azt is elmondhatjuk, hogy nemcsak a garamantok elitje élt ezekkel a javakkal, hanem a társadalom legszélesebb köre is, és nemcsak a fővárosban (Garama), hanem a kis településeken is megtaláljuk az importáruk nyomait.
Természetesen nemcsak árukat, hanem technológiákat is importáltak: már jóval a rómaiak megjelenése előtt, Egyiptomból vették át a shaduf néven ismert - a mi gémeskutunkhoz hasonló - vízkiemelési technikát, valamint a széltében alkalmazott földalatti öntözőcsatornákat (foggara) (Wilson, 2003).

A római korban vették át a kézi őrlőmalmot, a hypocaustumot, az üreges fali téglákat (fistulae) és a láncnehezékes szövőszéket, amelynek nehezékeit Aghram Nadarif oázisban találták meg (Wilson, 2012: 420, 428). Plinius, aki 70 körül írta meg enciklopédiáját, még csak a carabunculus néven ismert vörösesbarna színű féldrágakövet (kalcedon) említette, mint a garamantok legismertebb exportcikkét (Naturialis historia V. 34).

Az 1. század vége és a 4. század eleje között azonban olyan nagy mértékben nőtt meg a mediterrán térségből származó export a garamantoknál, hogy ezt aligha fizethették ki csupán a kalcedon exportjával. A foggarák alkalmazása lehetővé tette az intenzív mezőgazdálkodást, ami elsősorban olíva, de kisebb mértékben búza és árpa termesztését is jelentette. 1979 és 1989 között az UNESCO Libyan Valleys Survey kutatásai a Wadi Sofeggin és Zem Zem környékén vizsgálták az ókori mezőgazdasági termelés rendszerét.
Kiderült, hogy a jelenleg rendkívül száraz, sivatagos területen a foggarák és a wádikba épített gátak és falak révén ciszternákba terelt víz segítségével virágzó földművelést (floodwater farming) folytattak: főként gyümölcsféléket, zöldséget, olívát, szőlőt, pusztáciát és mandulát termesztettek (Barker et al., 1996). Ezeket a terményeket részben a limes Africanus mentén állomásozó katonaság körében értékesítették, részben a mediterrán kikötőkbe exportálták.

A sivatagi mezőgazdálkodás csúcskorszakát a 2-4. század jelentette, amiről a garamantok előkelőségeinek pazar kivitelű mauzóleumai máig beszédesen tanúskodnak (Mattingly-Edwards, 2003: 187-217). Sőt, a ghirzai (Bani Walid, Líbia) templomok és mauzóleumok némelyikén domborművekbe faragott mezőgazdasági jeleneteket is láthatunk (Brogan-Smith, 1984).
A garamantok azonban nemcsak élelmiszernövényeket (búza, árpa, köles, szorgum stb.), gyümölcsöt (datolya, füge, dinnye, olaj, mandula, gránátalma stb.), hanem fűszer- és haszonnövényeket (koriander, mák, szezám, len stb.) is termesztettek rafinált öntözőrendszereik segítségével.
A paleobotanikai kutatások igazolták, hogy Garama 3-4. századi rétegeiben nagy mennyiségben fordul elő a gyapot (Pelling, 2008: 58-59, 64-65), amely Indiából került Egyiptomba, ahol a Nyugati-Sivatag oázisaiban (Dakhla, Kharga) termesztették, mint azt a papiruszforrások és régészeti adatok is igazolják. Az egzotikus haszonnövényt innen vitték át a karavánok nyugatra, a garamantok földjére.
A gyapot nem mellesleg olyan árucikk, amelynek igen jó a súly/érték aránya, és viszonylag könnyen lehet nagy távolságokra is szállítani. A garamantok temetkezéseiben talált szövetek, vetülékek és szövőnehezékek arra mutatnak, hogy a 2-4. században textiliparral is számolnunk kell (Mori, 2005; Wilson, 2012: 425).

Másik fontos kiviteli cikkük lehetett a nátron (szóda), amit a Garamától északra található Edeyen Ubari számos sós tavából kinyerhettek (pl. a Bahar at-Trouna, amit a 19-20. században is kiaknáztak ebből a célból). A nátront általában egy évben egyszer, júliusban „aratják”, amikor a tó visszahúzódik - modern kori feljegyzések (1944) szerint egyetlen alkalommal akár 80 tonna szódát is kinyerhettek. Bár nátront Egyiptomból, Szíriából és Makedóniából is importáltak, ennek az anyagnak az üveggyártásban és a ruhaiparban óriási felvevőpiaca volt, így kapós kereskedelmi cikknek számított.
A só évszázadok óta szintén fontos kiviteli cikknek számított, amit a Szaharából és a Niger vidékéről részben a Mediterráneumba, részben Fekete-Afrikába szállítottak (McDougall, 1992). Garama városától keletre a Wadi al-Ajal kiszáradt sós tavaiból lehetett sót kinyerni, s a közeli Tuwash-tó szélén talált sótelepek, amelyek a foggarákkal egyidősek, szintén arra utalnak, hogy a garamantok sóelőállítással is foglalkoztak (Mattingly-Reynolds-Dore, 2003: 359), sőt Mario Liverani merész feltételezése szerint a só a garamantok legfontosabb áruja volt a Fekete-Afrikával folytatott kereskedelemben (Liverani, 2000).

Ghat és Serdeles / al-Uwaynat környékén természetes timsót is kinyertek, ami szintén egy lehetséges kereskedelmi cikk volt (Mattingly-Reynolds-Dore, 2003: 360). Ma már azt is elképzelhetőnek tartják, hogy a garamantok a búza- és árpatermesztés során keletkezett felesleget is exportálták, ha nem is a Mediterraneum, de a szubszaharai térség irányába, amit sóra, timsóra és rabszolgákra cserélhettek (Wilson, 2012: 426). Kérdés, hogy a nyugat-afrikai aranylelőhelyeket (a mai Szenegál keleti, Guinea északi, Mali déli részén és Burkina Fasóban) kiaknázták-e már az ókorban (Devisse, 1993)? Timothy Garrard egy több mint harminc évvel ezelőtt megjelent cikkében numizmatikai érvekkel próbálta bizonyítani, hogy az i. sz. 3-6. század között jelentős mennyiségű arany érkezett a római, vandál, majd bizánci fennhatóság alatt álló Észak-Afrikába (Garrard, 1982).
Sajnos a szaharai utak mentén eddig kevés jelét találták meg az aranykereskedelemnek: a legendás Tin Hinan (a tuaregek mitikus első királynője) sírjában Abalessában (Ahaggar-hegység, Algéria) fedeztek fel arany tárgyakat; az egyik garamant sírban (Taqallit, Wadi al-Ajal, Líbia) találtak egy aranylemezkét; és Garamában az 1960-as években folytatott ásatásokon bukkantak aranyrögökre, de ezeknek mára nyomuk veszett.

Végül térjünk ki a fekete-afrikai rabszolga-kereskedelem kérdésére, amely egészen a modern korig zajlott a szaharai utakon keresztül (Wright, 2007). Már Hérodotosz is megemlítette (IV. 183), hogy a garamantok néha rajtaütnek tróglüdita szomszédaikon (ez valószínűleg a Tibesti-hegységben élőket jelenti), sőt egyesek szerint a Iulius Maternus-féle Meroé elleni expedíció az 1. században, amelyben részt vett Agisymba, a garamantok királya is, szintén rabszolgavadászat lehetett (Ptolemaiosz, Geographika I. 8.4; Desanges. 1964).
Egy fekete rabszolga ellen íródott epigramma, amit Hadrumetumban (ma Sousse, Tunézia) írtak a 3. században, „a garamantok söpredékének” (faex Garamantorum, AL 183) nevezi az illetőt, és tudunk arról, hogy Karthágóban még az 5. században is voltak fekete rabszolgák (Harper, 2011: 87-88).
Mivel a foggarák üzemeltetése sok munkaerőt igényelt, a fekete-afrikaiak egy része bizonyosan a garamantok földalatti csatornáiban fejezte be életét, míg a többieket - a Római Birodalom területéről fennmaradt feketéket ábrázoló szobrok és domborművek tanúsága szerint - északra vitték és a kikötőkben eladták rabszolgának.

A hagyományos felfogás szerint a fekete rabszolgák mindig is exotikus kisebbséget alkottak a római rabszolgatársadalomban, és Elisabeth Fentress szerint elsősorban gyermekeket szállítottak ebből a célból Rómába Afrika belső vidékeiről (Fentress, 2011). A transz-szaharai utakon északra szállított rabszolgák számát az iszlám középkorban évi 3000-5000 közé becsülik (Wright, 2007), de ennél egyrészt a jelentősebb igények, másrészt a szervezettebb kereskedelmi hálózat miatt az ókorban valószínűleg több fekete-afrikai rabszolgát adtak el a mediterrán piacokon.

A legújabb kutatások tehát igazolni látszanak az a feltételezést, hogy rómaiak Nyugat- és Közép-Afrika szubszaharai területeivel is érintkeztek. Ez(ek) az útvonal(ak) némiképp hasonlítottak a Kínába vezető Selyemúthoz, hiszen egy 5000 km széles és 2000-2500 km hosszú sivatagi területen kellett áthaladniuk; és ebben a kereskedelemben a garamantok éppen olyan közvetítő szerepet láttak el, mint Keleten a kusánok vagy a szogdok. Ennek ellenére a Szaharán átvezető karavánutakkal kapcsolatban nem alakult ki olyan metanarratíva, mint a Kínát a Közel-Kelettel összekötő kereskedelmi utak esetében, amiket röviden - és helytelenül - csak „Selyemútnak” szoktunk nevezni. Ennek okát nehéz lenne megmondani. Mindenesetre a kalandos életű és tudós Sven Hedinhez (1865-1952) és Sir Aurel Steinhez (1982-1943) hasonlóan ennek a területnek is akadt érdemes (és érdekes) kutatója Henri Lhote (1903-1991) személyében.
Minden bizonnyal az is hozzájárult ehhez a viszonylagos érdektelenséghez, hogy az észak-afrikai „só- és rabszolga útvonalon” nem szállítottak olyan egzotikus árucikkeket, mint a kínai selyem, és nem kerültek elő olyan izgalmas leletek, mint az Ezer Buddha barlangtemplomok. A legújabb régészeti feltárások eredményeképpen azonban remény van arra, hogy végül a transz-szaharai kereskedelmi útvonal is elfoglalhatja helyét az ókori világkereskedelmi útvonalakat (Selyemút, Borostyámat, Fűszerút) leíró „nagy történeti elbeszélések” között.



Grüll Tibor


Grüll Tibor (1964) a Pécsi Tudományegyetem docense, az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem magántanára, a Szent Pál Akadémia tanszékvezető főiskolai tanára. Fő kutatási területe a korai császárkor, valamint a római kori zsidóság és kereszténység története.

Forrás: Rómaiak a Szaharában. A só és rabszolgaút működése a császárkorban.