logo

XIX September AD

Követ és követség, legatus és legatio

A római diplomácia szempontjából a legfontosabb személy a legatus volt, az általa végrehajtott küldetés pedig a legatio. Az elnevezés a legere kiválasztani igéből ered, szó szerint tehát azt jelenti: akit valamilyen feladatra kiválasztottak: Maga a legatus nem folyamatos hivatali megbízást, hanem alkalmi feladat-végrehajtást jelentett.
A legatus feladata volt a diplomáciai küldetések teljesítése minden olyan esetben, amikor nem hadüzenetről volt szó. A hadüzenet célba juttatása ugyanis egy egészen másféle mechanizmuson keresztül valósult meg, és - a hagyomány szerint - már a királyság korában nagyon szigorú rituálé szerint zajlott, amint azt a későbbiekben látjuk majd.

A legatus kifejezést használták minden olyan személyre, akit Róma valamilyen meghatározott feladattal más törzsekhez vagy államokba küldött. A köztársaság korában a követeket a senatus választotta. A követek száma, a követség létszáma változó volt, általában kettő, három, öt, hét vagy tíz főből állt. Vezetőjük az ún. princeps legationis, a küldöttség legtekintélyesebb tagja volt.
A követek, ha nem hadüzenet átadása volt a cél, teljes fölhatalmazást kaptak a tárgyalásra (legatus cum auctoritate), de a Kr. e. I. században voltak követek, akik inkább ún. lobbifeladatokat láttak el. Ezt nevezték legatio liberának. Ezzel szemben a latin szövegekben a legatiónak, ha politikai természetű ügyben járt el, vagy egyáltalán nincs jelzője, vagy legatio mandatának nevezték. Ha a követség inkább tiszteleti céllal érkezett, s feladata valamilyen üdvözlés kinyilvánítása vagy áldozatbemutatás volt, legatio votivának nevezték.

A legatusok utazásukhoz az állami postát (cursus publicus) használták, ahová pedig már nem jutott el a posta, vagy tengerre kellett szállni, oda vagy lóval, vagy a római flotta hadihajóival közlekedtek, esetleg hajót béreltek. Kiadásaik fedezésére állami ellátmányt, útiköltséget, viaticumot kaptak.
A késő ókorban egész hivatal alakult ki a kapcsolatok fenntartására, amelynek vezetője az ún. magister offlciorum volt. Hozzá tartozott az állami posta, a barbárokkal levelező hivatal, a beadványokat kezelő hivatalnokok, a tolmácsok stb.

A római források megkülönböztetés nélkül legatusnak nevezték az idegen követségek tagjait is. Ha szövetséges, baráti országból vagy városból, néptől érkezett a követség, tagjai a quaestoroknak járó ellátásban részesültek. Díszülőhelyet kaptak a színházban, joguk volt áldozati szertartást bemutatni a római szentélyekben, elsősorban a capitoliumi Iuppiter Optimus Maximus-templomban, s az áldozatbemutatás költségét a senatus olykor visszatérítette.
Rendszerint nagyon értékes ajándékokat vagy pénzt kaptak, amely egyben a küldő közösség támogatására is szolgált. Ha megbetegedtek, orvosi ellátásra voltak jogosultak, ha véletlenül Rómában halt volna meg a követ, állami temetés (funus publicum) járt neki.

Az idegen követségeket a senatus a senatusi ülések színhelyén, a Curiában fogadta. Általában februárban, mert ekkor volt a követségek fogadásának általánosan bevett ideje, rendkívüli helyzetben azonban természetesen bár-mikor érkezhetett követség. Ruházatuk annak megfelelően, hogy örömhírrel vagy esetleg valamilyen szomorú ügyben érkeztek, változhatott.
A rhodoszi követség például - a makedón háború idején - előbb fehér ruhában járult a senatus elé, majd amikor a rómaiak haragját és elutasítását megtapasztalták, a következő alkalommal gyászruhában léptek a Curia épületébe.

A követségeket gyakorta díszvacsorán is vendégül látta az uralkodó. Suetonius szemrehányóan írja Neróról: miután színpadra lépett és énekelt, a görög „városok, melyek dalosversenyt szoktak rendezni, elhatározták, hogy a cithera énekesek összes győzelmi koszorúit elküldik neki. Nero oly boldogan fogadta ezt a megtiszteltetést, hogy a követeket, akik a koszorúkat hozták, nemcsak elsőnek engedte színe elé, de még bizalmas barátaival egy asztalhoz is ültette őket:
(Suetonius, Nero, 22)


Ha ellenséges állam vagy törzs követei érkeztek Rómába, akkor nem engedélyezték nekik a senatus épületébe a belépést, velük általában Bellona vagy Apollo szentélyében tárgyaltak. Elhelyezésükről a városfalon kívül - katonai őrizet mellett - a senatus gondoskodott, egy villa publicában, az állam tulajdonában álló épületben helyezték el őket. Ide „internálták" azokat a követségeket is, amelyek hirtelen nemkívánatosak lettek Rómában. Így járt a már említett rhodoszi követség is. Panaszukban ezt szóvá is tették:


Eddig még nincs bebizonyítva, hogy valóban vétkeztünk-e, viszont máris el kell tűrnünk minden büntetést és meg-szégyenítést. Régebben, mikor a carthagóiak legyőzése, vagy Philippus és Antiochus leverése után megérkeztünk Rómába, az állam által bérelt szállásunkról mentünk át a Curiába, hogy szerencsét kívánjunk nektek, összeírt atyák, majd a Curiából felmentünk a Capitoliumra, hogy átadjuk adományunkat a ti isteneiteknek. Most egy hitvány vendég-fogadóból érkeztünk, ahol pénzért is alig kaptunk szállást, s majdnem arra kényszerítettek, mint valami ellenséget, hogy maradjunk a Városon kívül. S ebben a gyászruhában jelentünk meg a római Curiában mi, rhodusiak...
(Livius, 45, 22.)
(Muraközy Gyula fordítása.)


Az idegen követségek bevonulásakor egyébként különféle, a helyet azonosító jelvényeket, címereket hordozó heroldok (praecones) vonultak elöl. A rómaiak tehát igen eltérően viszonyultak a követségekhez annak függvényében, hogy szövetséges vagy ellenséges államból érkeztek-e.
Az ellenség követségei még a pomeriumon (Róma városának szertartással kijelölt és az idők során egyre távolabbra helyezett határmezsgyéjén) belülre sem léphettek, csak miután erre az engedélyt megkapták. Ezzel szemben a baráti államok vagy törzsek követségei nagy megtiszteltetésben részesültek, és a rómaiak kitüntető figyelemmel voltak irányukban. Ennek illusztrálására egy szinte vígjátéki epizódot idézünk, amelyet Tacitus mesél el az Annalesben (13, 54).

Nero uralkodásának elején, 58-ban északon, a germánok vidékén viszonylag nyugodt időket éltek, és a császár valóban nem akarta elmérgesíteni a helyzetet, így nem volt meglepő, hogy „az a hír terjedt el a katonák között, hogy elvették a legatusoktól az ellenség megtámadásának jogát: Erre aztán az egyik törzs, a frízek fölbátorodtak, és két vezetőjük, Verritus és Malorix kezdeményezésére elfoglalták a legióknak fönntartott területet. Ezt az új római helytartó nem nézte jó szemmel, s - római módra - fenyegetni kezdte őket, hogy eredeti szállásterületükre szorítsa vissza őket, vagy pedig folyamodjanak a császárhoz.
Nyilvánvaló, hogy a római parancsnok nem akarta eszkalálni a helyzetet, de nem is akart ebbe belenyugodni, így végül rávette a két vezetőt, hogy menjenek Rómába, és Nerótól kérjék a helyzet rendezését. A két fríz, Verritus és Malorix el is utazott Rómába, ott azonban a császár nem fogadta őket azonnal, így egy kis városnézésre indultak. A két távoli előkelő csetlik-botlik a nagyvárosban, nem tudják élvezni az urbánus gyönyöröket, de azért elvetődnek a Pompeius-színházba, ahol szemükbe ötlik, hogy különbség van az alsó és a fölső sorok közönsége közt.

A senatorok és a lovagrendiek széksoraiban aztán „észrevesznek néhány idegen öltözékű személyt, kilétük felől kérdezősködnek, s miután meghallották, hogy olyan népek követeinek jár ki ez a megtisztelés, amelyek vitézségükkel és Róma iránti barátságukkal kitűnnek: »Senki emberfia fegyverforgatásban és hűségben nem különb a germánoknál« - kiáltozzák, lemennek és a senatorok közé telepednek."
Tacitus beszámolója szerint a két fríz váratlan megjelenését a senatorok közt a római nép „jóindulattal fogadta", Nero pedig, amikor értesült minderről, „római polgárjoggal ajándékozta meg mindkettejüket", de „a frízeknek mégis megparancsolta, távozzanak a földekről: A történet azonban - sajnos - csak Verritus és Malorix számára végződött hepienddel. A rómaiak azokra, akik nem engedelmeskedtek, fegyveres erővel törtek rá: voltak, akiket megöltek, másokat fogságba vetettek.

A történet tehát rávilágít arra, hogy létezett egyfajta kettősség a római hatalmi politikában. Az itt felidézett anekdotikus történetben is ezt tapasztaljuk. A városi tömeg nagy rokonszenvvel fogadja az idegeneket, maga Nero is azonnal kivételes kegyben részesíti őket, amikor megadja nekik a polgárjogot (az ő uralkodása alatt ez valóban kegy volt, mert Seneca szándékai szerint - ellentétben a Claudius alatt követett gyakorlattal - igyekeztek visszaszorítani a polgárjog kiterjesztését). Megjutalmazásuk és baráti fogad-tatásuk azonban a gyakorlatban mit sem ért. Üres kézzel tértek vissza, az elfoglalt földekről ki kellett vonulniuk.

A történetnek a frízek szempontjából ugyan vége, de a terület kormányzójának, Dubius Avitusnak a szempontjából nem, mert egy másik törzs szintén szemet vetett a területre, ráadásul ezek vezetője régi szövetségese volt a rómaiaknak s katonaként is szolgált nekik. Ennek ellenére Avitus ezt nem vagy alig méltányolta a nép esetében, s ahogy Tacitus írja, a rómaiak identitás- és hivatástudatának bizonyosságával válaszolt nekik:
„Tűrni kell a jobbak parancsait; az isteneknek, akikhez könyörögnek, úgy tetszett, hogy a rómaiak dönthessék el, mit adjanak, mit vegyenek el, és hogy más bírákat magukon kívül ne tűrjenek."

Tacitus ráadásul kétértelműen tolmácsolja Avitus szavait. Kik azok a jobbak, akiknek a parancsait (imperia) el kell tűrniük a földet kérőknek? A rómaiak vagy az istenek? A lényeg, hogy a rómaiaknak isteni küldetése a döntőbíró szerep, annak eldöntése, kinek mi jár, s hogy nincs fölöttük bíró, Illetve hogy önnön tetteiknek maguk a rómaiak a bírái (neque alios iudices quam se ipsos paterentur).

A vezérüknek érdemeiért cserébe földet adott volna - mintegy a divide et impera jegyében -, aki azonban ezt visszautasította, mert nem akart áruló lenni. Az összekülönbözés után aztán a törzsek törékeny szövetségbe kovácsolódtak, amelyet a római fenyegetés és katonai erő hamar fölbomlasztott. Végül ínség és halál várt a földet elfoglaló ampsivariusokra: a többi törzs földjéről „kiűzték őket; ekkor a chattusokhoz, majd a cheruscusokhoz mentek, mások országában hosszan bolyongtak mint idegenek, ínséget szenvedők, ellenségek, és ami ifjúságuk volt, elhullott; a harcra alkalmatlan korosztályt zsákmányként osztották fel."

Mindezzel csak azt szeretnénk érzékeltetni, hogy a látványos városi fogadtatás és megbecsülés ellenére vagy ellentéteként a határvidékeken ritkán érvényesült más, mint a római érdek és a nyers erő.
Tulajdonképpen ez vezetett Nero korának legnagyobb válságához, a britanniai lázadáshoz is, hiszen az icenusok szövetséges királyának özvegy feleségét és leányait rendkívüli módon megalázták a rómaiak, vagyis a kiszolgáltatott asszonyokat még a Róma-hűség sem mentette meg.

A római politikának egy nagyon sajátos eleme volt egyébként az idegen uralkodó réteg asszimilálása, illetve az, hogy a meghódított törzsek előkelőiből, illetve azok fiaiból megpróbálta kinevelni a Rómához hű politikai elitet. Verritus és Malorix elismerése és polgárjoggal való fölruházása is ebbe a sorba tartozik, de ennél még markánsabb esetek is előfordulnak. Ilyen például annak a törzsfőnek az esete, akiről szintén Tacitus számol be az apósáról írt életrajzában (Agricola).
Elmondása szerint az apósa maga mellett tartott egy ír előkelőt, akit a törzse üldözött el a trónról. Ez a regulusnak nevezett száműzött hatalmasság - a történetíró szerint - egyfolytában azzal rágta Agricola fülét, hogy könnyen, nem túl nagy létszámú katonasággal vissza lehetne szerezni azt a területet, ahonnan elüldözték. Agricola ugyan nem hallgatott rá, de a törzsfő nyilván a római fegyvereket akarta a maga érdekében fölhasználni.

Nem kevésbé érdekes Tiberius Iulius Alexander személye. Különösen kiemeli alakját, hogy római lovagként olyan magas tisztségeket töltött be, amelyeknél kifejezetten előnyt jelenthetett zsidó származása. (Sokáig ő a legmagasabb tisztségbe jutott zsidó a Római Birodalomban.)
Előkelő zsidó családban született Alexandriában (nagybátyja a híres zsidó teológus és filozófus Philón volt!), de vallását vagy elhagyta, vagy nem gyakorolta. Emelkedése már Claudius alatt elkezdődött, hiszen 46 és 48 között Iudaea procuratora volt. Ebben szerepet játszottak családi kapcsolatai is.
Apját, akit Caligula idején börtönbe vetettek, Claudius parancsára szabadon engedték, fivére, Marcus pedig Iudaea királya, Agrippa lányának, Berenikének a férje lett. Befolyását Nero uralma alatt még tovább növelte, amiben nyilván szerepet játszott Nerónak és feleségének, Poppaea Sabinának a zsidók iránti szimpátiája.

63-ban Corbulo segítségére volt az armeniai válság megoldásában, majd a szintén jelentős zsidó diaszpórával rendelkező és stratégiailag is rendkívül fontos Egyiptom praefectusává nevezte ki Nero 66-ban. Ez az egyik legmagasabb tisztség volt, amelyet csak lovagi rangú római betölthetett. Ezt a tisztségét Galba alatt is megtartotta, s ő verte le az alexandriai zsidó lázadást, de támogatta Vespasianust, majd Titus mellett katonai parancsnok volt Jeruzsálem elfoglalásakor.

Aligha lehet véletlen, hogy Nero idején éppen olyan helyeken kellett szolgálatot teljesítenie, ahol kifejezetten előnyt jelentett zsidó származása, illetve a zsidó közösség életének, vallásának ismerete. Bár rómaiként lépett föl ezeknek a konfliktusoknak a megoldásában, nyilván máshogy tudott tárgyalni az alexandriai vagy jeruzsálemi zsidó közösség képviselőivel, mint egy nem zsidó származású római tisztviselő.
Mindez persze jól mutatja, hogy Róma nagyon ügyesen tudta használni politikai és diplomáciai céljai érdekében különböző népek, törzsek esetében az adott közösség vagy teljesen asszimilált, vagy erőteljesen Róma-baráttá tett képviselőit.


Forrás: Takács László - A római diplomácia