logo

XIX September AD

Közbenjárók, jószolgálati követség, lobbi

Nem volt ismeretlen a római diplomáciai gyakorlatban, hogy a Rómába érkezett követségek szószólókat igyekeztek megnyerni ügyüknek, akik a hivatalos fórumon, a Curiában fölemelték szavukat a küldöttség érdekében. Ezek a személyek gyakran azok voltak, akiket valamilyen korábbi hivatalos kapcsolat kötött össze a követséget küldőkkel.
A leghíresebb eset kétségtelenül Ciceróé, aki szicíliai hivatalviselése miatt vállalta el, hogy közbenjár azoknak a károknak az elhárításáért, amelyeket Verres okozott a provinciának. Ezt támasztja alá az is, hogy például Nero is fölkarolta idegen követségek ügyét, mint a fentebb említettük a trójaiak és rhodosziak esetében. (Suetonius, Nero, 7.).

Érdekes adalékkal szolgál a közbenjárás fontosságával kapcsolatban Szent Pál apostol és Seneca apokrif levelezése. A tizennégy levélből álló levélváltás természetesen hamisítvány, noha Seneca és az apostol tudhattak is volna egymásról, sőt ismerhették volna egymást, hiszen Szent Pált éppen a filozófus bátyja, Gallio hallgatta ki Korinthoszban.
Bár a levélváltás hitelességét már az ókorban kétségbe vonták, különösen Szent Jeromos, népszerű olvasmány volt a keresztények körében. Az inkább csak udvariassági fordulatokat tartalmazó levelezés egyik sarkalatos pontja azonban kétségkívül az, hogy Szent Pál bízik abban, hogy Seneca majd közbenjár a keresztények ügyében a császárnál, s feléjük fordítja a császárné, Poppaea Sabina szívét is. Poppaea Sabinában nem hiába reménykedett azonban Iosephus Flavius.

A Jeruzsálemből a császárhoz érkező küldöttség útjáról és előkészítő tárgyalásairól így számol be:

Miután betöltöttem a 26. évemet, történt, hogy Rómába kel-lett utaznom, mégpedig a következő okból: abban az időben, mikor Felix volt Judaea helytartója, néhány derék és kiváló papbarátomat valami jelentéktelen ok miatt elfogatta, és Rómába küldte, hogy a császár előtt igazolják magukat. Ezeket a férfiakat szerettem volna kiszabadítani, annál inkább, mert tudtam, hogy ebben a kínos helyzetben sem tértek le az istenfélelem útjáról, hanem csak fügén és dión tengették életüket. Ez a római út azonban sokféle veszélyt rejtegetett számomra: hajónk az Adriai-tenger közepén elsüllyedt, úgyhogy mi körülbelül hatszázan egész éjjel a tengerben vergődtünk, míg végre Isten jóságos gondoskodásából kora hajnalban egy kyrénéi hajó bukkant fel előttünk, s engem néhányad magammal, mert fürgébbek voltunk a többieknél, mindössze 80 hajótöröttet, felvett.
Miután ép bőrrel menekültem a veszedelemből, eljutottam Dikaiarchiába, amelyet a rómaiak Puteolinak neveznek, és ott barátságot kötöttem egy bizonyos Alityros nevű, zsidó származású színésszel, aki kedves embere volt Nerónak; ennek a közvetítésével megismerkedtem a császár feleségével, Poppaeával, és most egyetlen gondom volt az, hogy eléje terjeszthessem kérésemet a papok szabadon bocsátása ügyében. Miután Poppaea közbenjárása sikerrel járt, hazautaztam.
(Iosephus Flavius, Ónéletrajz)
(Révay József fordítása)


Bár az efféle lobbi tevékenységről keveset lehet tudni, az elszórt adatokból mégis sejthető, hogy a külföldi követségek vagy a különféle népek, törzsek, városok közösségei megpróbáltak maguknak támogatókat szerezni a senatusban vagy a császár környezetében. Az ilyen jellegű kapcsolatfelvételnek persze sokféle háttere lehetett, és sok esetben az egyéni érvényesülést is ily módon lehetett kieszközölni.

A történeti forrásokban számos alkalommal találkozunk olyan adattal, hogy a senatusban egy-egy törzs kérését valamelyik senator ismertette.


Forrás: Takács László - A római diplomácia