logo

XXIII Junius AD

Háború vagy béke

Jogos kérdés Rómával kapcsolatban, hogy valójában mit is tekintettek a rómaiak államuk természetes állapotának: a háborút-e vagy a békét, vagy a kettő közt lévő valamiféle nyugalmi állapotot? Ennek fölvetésére szorít minket a Város történelme, amely háborús konfliktusok szinte meg-szakítatlan sorozata. A háború, a hódítás, a katonáskodás a római nép szinte legfontosabb identitásképző fogalmainak tűnnek.
Ráadásul a rómaiaknál nagyon sokáig nem is tűnik értéknek a béke, vagy nem olyasminek, ami a konfliktusok végcélja. Ez talán abból az alapvető eszméből következik, hogy környezetével nem békében akart élni a római nép, hanem engedelmességre akarta szorítani. A ki- és megegyezés, a nyugodt egymás mellett élés jelszava mellett az úr-barát-szolga viszonylatában gondolkodtak a közösségek esetében is. Tulajdonképpen csak a polgárháború idején megtapasztalt háborús iszonyatból föleszmélő Augustus-kori irodalom reflektál erőteljesen a békére.

Az idősebb Cato beszédeiben még bátran hangoztathatja, hogy Róma biztonsága érdekében Karthágót el kell pusztítani. Számára ráadásul az ideális római képéhez hozzátartozik a fegyverforgatás. A földművelésről szóló műve bevezetőjében (De agri cultura) a földművest és a katonát, illetve a jó földművesből jó katonává előlépő rómait nevezi az állam igazi pillérének.
A háborús állapotnak ez a primátusa fejeződik ki az alapítás mítoszában is. A Rómát alapító Romulus és testvére, a gúnyolódásért halállal lakoló Remus Marsnak, a hadistennek gyermekei, miközben a család, a tisztaság, az ősi értékek tiszteletét jelképező Vesta papnője, Rhea Silvia az anyjuk. De ezt fejezi ki a költő Ennius híres verssora is, amely az ősi római értékeket a katonai erényekkel azonosítja: Moribus antiquis res stat Romana virisque, vagyis az ősi erkölcsökön és férfiakon nyugszik a római állam, de hogy ez valójában mit jelent, akkor válik világossá, ha az első négy szó kezdőbetűit összeolvassuk: Mars. Ez az istenség testesíti meg legjobban a római identitást.

Mindezek után talán nem meglepő, hogy a római állam - történelmének kezdeti szakaszában - a háborút, illetve a (fegyveres) szembenállást tekintette az állam természetes állapotának. Ebben a fölfogásban gyökeres változás az augustusi aranykorban következik be, amikor a háborút a béke váltja föl.
A béke utáni vágyakozás az irodalom egyik meghatározó témájává válik, és a ciklikus időszemlélet jegyében új aranykor beköszöntét vizionálják a költők. Az aranykor ugyanis az az állapot, amikor a béke uralkodott, s amikor nemcsak az emberi konfliktusok nem léteztek, hanem a természet sem ismert semmilyen ártó szándékot. Az aranykor efféle édes illúziója azonban csak a polgárháború keserű tapasztalatából születhetett meg.


Forrás: Takács László - A római diplomácia