logo

X December AD

Caesar és a gallok

Sokat elárul a római diplomáciáról, de különösen Iulius Caesar politikai érzékenységéről a De bello Gallico (A gall háborúról) című művének nyitó eseménysora. Caesarnak hivatala elején azonnal egy rendkívül kényes problémát kell megoldania. Neki mint a hódító rómaiak vezetőjének anélkül kellett rendeznie a konfliktust, hogy veszélybe sodorná szövetségeseit. Dióhéjban összefoglalva a történet a következő: Orgetorix, egy befolyásos és gazdag helvét szeretett volna király lenni.
Mikor népe, mivel szűkösnek tartotta azt a területet, amelyet birtokolt, elhatározta, hogy más területre vándorol, őt választották az előkészületek vezetőjének, neki kellett a szomszéd népekkel tárgyalnia. Ezt a közösségi fölhatalmazást Orgetorix a maga céljai elérésére használta föl.

A sequanusok közt puccsra vette rá Casticust (apja a rómaiak szövetségese volt). A haeduusoknál ugyanezt tervezte Dumnorix megkörnyékezésével, akinek fivére, Diviciacus volt a törzs vezetője. Diviciacus azonban a rómaiak elkötelezett híve volt, így Orgetorix csak Dumnorix-ban bízhatott, akihez a lányát is feleségül adta. Végső céljuk a Gallia fölötti hatalom megszerzése volt, e cél érdekében esküdtek össze.
Orgetorix azonban lelepleződött, bilincsbe verték, s mielőtt ítélkezhettek volna fölötte, alighanem öngyilkos lett. A költözés tervéről azonban nem tettek le, s még városaikat is fölgyújtották, hogy semmi se marasztalja őket. Lakóhelyük elhagyásakor két út állt előttük: az egyik a sequanusok földjén, a Rhőne és a Jura-hegység közt nehe-zen járható terepen, vagy egy kényelmesebb úton, a római Gallia Ulterior provincián keresztül.

A provincia szélén állt az allobroxok városa, Genava (ma Genf), ahol híd vezetett át a Rhőne-on. A helvétek itt akartak átkelni a folyón, így amikor a még Rómában tartózkodó Caesar értesült a tervükről, azonnal elindult a provinciába. Előzetesen megparancsolta a haderő növelését és a híd lerombolását.
A helvétek az időközben megérkezett Caesarhoz a törzs előkelőit küldték, hogy adja hozzájárulását a provincián való szabad átvonuláshoz, ő azonban taktikai okokból gondolkodási időt kért. Időt akart nyerni, mert a helvéteket nem akarta átengedni, a katonák létszámának növelése viszont időbe telt.

A rómaiaknak rossz tapasztalataik voltak a helvétekkel, akik évekkel korábban legyőzték és megalázták őket. Caesar attól tartott, súlyos károkat okozna az átvonulásuk, ezért még egy körülbelül negyven kilométer hosszú sáncot is emeltetett, hogy ezzel zárja el a helvétek útját. A helvétek ugyan megpróbálkoztak az átkeléssel, a római legiók azonban útjukat állták. Maradt tehát a nehezebb út át a sequanusok földjén.
A helvétek azt a haeduus Dumnorixot kérték meg közbenjárónak, aki korábban részese volt a helvét Orgetorix, vagyis apósa összeesküvésének. Dumnorix elvégezte a rábízott feladatot, s a megállapodás biztosítékául túszok (obsides) cseréjében is megállapodott.

Caesar — saját bevallása szerint — világosan látta a veszélyt, amelyet a helvéteknek a provincia határán való megjelenése okozhatott, ezért a haderőt tovább növelte. Közben azonban a helvétek átkeltek a sequanus földeken, s a rómaiakkal jó viszonyt ápoló haeduusok, ambarrusok javait pusztították, s a santók földjét fenyegették. Az átvonulást megszenvedő törzsek Caesar segítségét kérték.

Caesar az Arar (ma Saőne) folyónál rajta is ütött a helvétek egy csoportján, akiket — a rómaiakat ért korábbi sérelem miatt és személyes okokból — legyilkoltatott. Az igazi diplomáciai feladat tulajdonképpen ezzel kezdődik Caesar számára. A helvétek ezúttal békekövetséget küldtek annak a Divicó-nak a vezetésével, aki a korábban Cassiust legyőző helvét sereg parancsnoka is volt.
Az ellenséges törzsnek a személyi választása ekképpen szinte nyílt provokáció volt, hiszen Caesart a vereségre és a római vezér halálára emlékeztette. Ráadásul Divico öntudatos, kihívó szavai még inkább olajat öntöttek a tűzre. Mondandójának lényege az volt, hogy amennyiben Caesar nem egyezik meg velük és nem köt békét, a katonai vereséget kockáztatja. Caesar visszautasította a fenyegetést, de garanciát, vagyis túszokat kért a békéért cserébe s a baráti törzsek kártalanítását. Divico a túszadást kérkedő hangnemben utasította vissza: „A helvétek azt tanulták őseiktől, hogy túszokat sose adjanak, mindig csak szerezzenek; erre maga a római nép lehet a tanú: (Caesar, A gall háborúról, 1, 14.)

Caesar ezek után fölkészült a keményebb föllépésre, de mivel mindez áprilisban történt, fontos volt a gabona-utánpótlás, amellyel késtek a haeduusok. Mivel a késés bosszantotta, és szabotázsra gyanakodott, a törzs vezetőihez fordult, akik a táborában tartózkodtak. Ez diplomáciai szempontból is fontos körülmény, jelenlétük ugyanis egyként értelmezhető a bizalmatlanság és a bizalom jelének: az előbbi esetben szabadon járó-kelő túszok, az utóbbiban a barátság bizonyítékai.

Köztük volt Diviciacus, a titkos terveket dédelgető Dumnorix fivére, s a legfőbb törzsi tisztségviselő (vergobretus), Liscus. Caesar kemény szavakkal ostorozta őket, s szemükre vetette, hogy nem segítik a helvétek ellen. Erre Liscus — igaz, virágnyelven, de — föltárta a haeduus törzsön belüli törésvonalakat, ami megerősítette Caesar gyanúját, hogy a háttérben a hatalomra törő Dumnorix áll. Mindez nyilvánvalóvá vált, amikor Liscus és a római helytartó már csak négyszemközt voltak. Ráadásul Caesar másoktól is ugyanezt tudta meg.
Dumnorix, aki egyben a rómaiakat segítő haeduus lovasság vezetője is volt, sok apró jelből kikövetkeztethetően csak félszívvel támogatta a rómaiakat. Caesar azonban nem akarta kockáztatni a fivér, Diviciacus jóindulatát, ezért olyan megbeszélésre hívta, amelyet a nyilván megbízhatatlan tolmácsok segítsége nélkül folytattak. Erre Caesar külön fölhívja a figyelmet (cotidianis interpretibus remotis), s megjegyzi, hogy megbízható embere, C. Valerius Procillus tolmácsolt.
Diviciacust meggyőzték a bizonyítékok, de személyes okokból (testvéréről volt szó, és a büntetést könnyen az ő számlájára írhatták volna) büntetlenséget kért Dumnorixnak, amit Caesar elfogadott s jobbjával pecsételt meg. Dumnorixot végül Diviciacus jelenlétében vonta kérdőre, ígéretet csikart ki belőle, hogy felhagy eddig követett magatartásával, s a biztonság kedvéért őröket rendelt melléje.

Nem sokkal később komoly csatára került sor a haeduu-sokkal, s az azt követő események újabb adalékkal szolgálnak a római diplomáciával kapcsolatban. Caesar a helvétek útjába eső lingóknak követekkel levelet küldött (litteras nuntiosque), hogy ne támogassák a helvéteket, de közben a készletekből kifogyván azok követei is megjelentek nála, hogy megadják magukat: „A követek (...) a lábához borultak, és könnyes szemmel, könyörögve kértek békét: (Caesar, A gall háborúról, 1, 27.)

Caesar ebben az esetben is biztosítékot, vagyis túszokat kér a békéért cserébe. A helvétek részben engedelmeskedtek, részben nem, s ezzel egy csoportjuk kiváltotta Caesar haragját, aki addig nem nyugodott, míg az egész törzset vissza nem terelte eredeti lakhelyére.

Az eseményekből nyilvánvalóvá válhat, hogy Caesar mindvégig maga irányította az eseményeket és a diplomáciai manővereket. Különös jelentőséget adott cselekedeteinek, hogy rendkívüli tekintéllyel rendelkezett, élvezte egyes törzsfők és népcsoportok bizalmát, valamint jelentős fegyveres erőnek parancsolt.
Diplomáciájának lényeges eleme volt tehát a katonai fenyegetés, de kétségtelen, hogy fontos eszköznek tartotta a tárgyalást, amelyet - amint az kiderül a történetből - szinte mindig személyesen folytatott. Nyilvánvaló volt, hogy törekedett személyes lekötelezettjeivé tenni az idegen előkelőket, de szövetségi kapcsolatai biztosításához nem tartotta elégségesnek az adott szót, hanem azt mindig igyekezett túszokkal is megerősíteni.

Külön figyelmet érdemel az a mód, ahogy Dumnorix-szal viselkedik. Fivére, Diviciacus érdemeit és érdekeit egyaránt szeme előtt tartja, s inkább hagyja büntetlenül a megbízhatatlan és a királyi tisztségre aspiráló Dumnorixot, mint hogy megbízható szövetségesét bajba sodorja. Ez azért is fontos mozzanat, mert a caesari propagandának mindig hangsúlyos eleme volt a dementia, vagyis a nagylelkűség, jóindulat hangsúlyozása. Világosan látható, hogy Caesar itt magasabb politikai céloknak rendeli alá a bűnös megbüntetésének kétségtelen szándékát.

De érdemes egy pillantást vetni a diplomáciai működés koreográfiájára is. Caesar nem pusztán hadvezér, hanem maga az első számú diplomata, aki maga vezényli le a tárgyalásokat. Általában személyesen, olykor négyszemközt, vagy tolmácsok segítségével tárgyal a követekkel, törzsi előkelőkkel, királyokkal, olykor többel egyszerre. Azokkal, akikkel nem tud személyes kapcsolatot tartani, levelek vagy követek útján érintkezik.
Táborában, közvetlen környezetében egyrészt tapasztalt, a helyi viszonyokat és nyelvet jól ismerő, megbízható rómaiak vannak (pl. az említett C. Valerius Procillus), másrészt szívesen tartja maga mellett a gall törzsi elöljárókat. Nem lehet véletlen, hogy Diviciacus és a vergobretus tisztét (a választott elöljáró elnevezése egyes gall törzseknél) betöltő Liscus éppen Caesar táborában tartózkodott az események idején.

Figyelemre méltó azonban bizonyos törekvések teljes hiánya is. Caesar például egyáltalán nem törekszik arra, hogy házasságok révén erősítse a gall törzsekkel való kapcsolatot. Míg belpolitikai céljai elérésében nagyon fontos szerepet játszott lánya és Pompeius házassága, addig erre való utalást nem találunk. Pedig maguk a törzsek, ahogy Dumnorix és Orgetorix lányának házassága mutatja, alkalmazták a szövetségi házasságkötéseket.
Caesar diplomáciai tevékenységének közelebbi vizsgálata egyébként azt is megmutatja, hogy a politikus-hadvezér - s ebben aligha volt egyedül a római politikusok közt -, az erő pozíciójából tárgyalt partnereivel. Jellemző, hogy mi-előtt megbeszéléseket kezdett volna, hatalmas sereget gyűjtött, hogy a tekintélyt parancsoló katonai erő támogatásával adjon nyomatékot szavainak.

Az erőfölény biztos tudatában valójában nem tekintette ellenfeleit egyenrangú partnereknek, amin nem kell csodálkozni, hiszen egy világbirodalom állt mögötte. Arra mégis kényesen ügyelt, hogy a rómaiakkal barátságot és szövetséget kötött népeket semmiképpen se idegenítse el. Caesar és a rómaiak nyilvánvaló politikai célja volt a béke és a nyugalom biztosítása, s határozottan léptek föl mindazokkal szemben, akik ezt veszélyeztették.
A hathatós föllépésre meg is volt az esély, s a források azt mutatják, a császárkorban is megmaradt az a gyakorlat, hogy a forrongó, lázongó provinciákban szolgálatot teljesítő hadvezérek egyben diplomáciai feladatot is elláttak, vagyis közvetlenül ők tárgyaltak az ellenféllel. A birodalom kritikus pontjain mindenesetre sohasem vetettek be „civil" tárgyalókat, politikusokat, a megegyezés kikényszerítése, a megállapodás mindig a legiók irányítóira maradt.


Forrás: Takács László - A római diplomácia