logo

XII December AD

Diplomáciai csúcsforgalom

A különböző városok, népek követségei állandó látványosságot jelenthettek Rómában. Viseletük, a velük való különleges bánásmód miatt kiríttak a rómaiak közül, akik általános viselete a toga volt. Olykor egész rajokban érkezhettek a követségek a városba, a senatus pedig óriási türe-lemmel viseltetett irányukban. Ez tűnik ki legalábbis abból a tudósításból, amelyet Tacitusnál olvashatunk Tiberius uralkodásáról (Évkönyvek, 4, 55).

Kr. u. 26-ban tizenegy kis-ázsai városból érkezett követség azzal a kéréssel, hogy Róma támogatásával náluk emeljenek templomot a császárnak. A történetíró szerint a tizenegy város „egyforma igyekezettel, egyenlőtlen erővel" képviselte szándékát, ami burkoltan azt fejezi ki, hogy a senatusban az egyes városoknak eltérő számú támogatója volt. Érveik nem különböztek jelentősen egymáséitól, „származásuk ősiségét", a rómaiak iránti lojalitásukat hangsúlyozták különféle háborúkban. Tacitus szerint „a hypaepaiak s a trallesiak, mint kevéssé jelentősek, a laodiciaiakkal és magnesiaiakkal együtt kiestek. Jó esélyei voltak Trójának, hiszen a hagyomány szerint tőlük eredtek a rómaiak, ez azonban kevés súllyal esett a latba.

Új érvvel álltak elő a halikarnasszosziak, akik a biztonságot hangsúlyozták, vagyis hogy földrengés nem sújtotta őket, így a tervezett szentélyt nem fenyegeti természeti csapás. Voltak aztán azok, akik már eddig is jelentős kultuszhellyel rendelkeztek. Ezért estek ki a pergamoniak, mert nekik volt egy Augustus-templomuk, Epheszoszt és Milétoszt pedig híressé tette Apollón- és Diana-kultusza.
Maradtak tehát a szardesziek és a zmyrnaiak. Ők szintén a történeti hagyománnyal érveltek: „A sardesiak egy etruriai határozatot olvastak fel, mint vérrokonok: hogy tudniillik Tyrrhenus s Lydus, Atys király fiai, a sokaság miatt kettéosztották a népet; Lydus hazai földjén maradt, Tyrrhenusnak pedig az jutott, hogy új hazát alapítson; és a vezérek nevéről nevezték el az egyik népet Asiában, a másikat Italiában; s még növekedett is a lydek hatalma, mikor telepeseket küldtek Görögországba, amelyet ezután Pelopsról neveztek el."
A Rómához fűződő kapcsolatnak azonban nemcsak a mitikus múltban homályba vesző elemeit hangoztatták, hanem kézzelfogható bizonyítékokat is a senatus elé tártak, mint például „hadvezéreink leveleit és a macedon háború idején velünk kötött szerződéseket, folyóik nagyságát, éghajlatuk enyheségét és a környező földek termékenységét emlegették".

A zmyrnaiak szinte teljesen azonos módon építették föl érveiket. Ők is hangsúlyozták ősiségüket („hogy Iuppitertől született Tantalus, hogy Theseus is isteni törzsből származik, vagy hogy egy amazon alapította városukat"), aztán jöttek a bizonyítékok, amelyekkel azt kívánták alátámasztani, hogy mennyire segítették mindig a rómaiakat, s hogy hűségük még akkor sem ingott meg, amikor még Karthágó fenyegette Rómát. Még egy akár teátrálisnak is nevezhető, igen hatásos gesztust is fölemlegettek:
„Egyszersmind Lucius Sullát hívták tanúul, hogy mikor a sereg a tél zordsága és a hiányos ruházat miatt válságos helyzetbe jutott, s ezt Zmyrnába, a népgyűlésnek hírül adták, mindnyájan, akik csak ott állottak, levetették ruhájukat s elküldték legióinknak." Ezek után nem volt kétséges, hogy a senatus melyik város mellé álljon, s végül Zmyrna kapta meg a jogot a szentély megépítésére. Így épült föl Zmyrnában a Tiberius tiszteletére szentelt templom, ami újabb fontos lépés volt a császárkultusz kialakításában. Zmyrnára egyébként nem véletlenül esett a választás, és a halikarnassszosziak sem véletlenül hangsúlyozták, hogy őket nem sújtotta földrengés.

Zmyrnában ugyanis nem sokkal korábban volt pusztító földrengés, de nagyobb jelentősége volt annak, hogy itt már állt korábban egy Róma tiszteletére emelt szentély. Úgy látszik, a zmyrnaiak éppenséggel nem voltak híján a diplomáciai és politikai tehetségnek. Még a Kr. e. II. század elején, HI. Antiokhosz fenyegetése idején álltak a rómaiak oldalára, s a Rómának szentelt templomot nem annyira a vallásos tisztelet, mint inkább a szövetségesi hűség ügyes diplomáciai kifejezésének tekinthetjük.

Az efféle diplomáciai „nagyüzem" azonban szinte általánosnak tekinthető a korai császárkorban Rómában. Úgy látszik, a görög városok egymással versenyeztek, s ha valami divattá vált, szinte „vérszemet kaptak: Szintén Tiberius korában történt, amiről Tacitus beszámol: „A görög városokban elharapózott ugyanis a menedékhelyek alapításának büntetlensége és szabadossága: a templomok megteltek a leghitványabb szolgákkal; ugyanebbe a menedékbe húzódtak hitelezőik elől az adósok s a főbenjáró vétségekkel gyanúsítottak, és nem volt elég erős hatalom a nép zendüléseinek megfékezésére, mely az emberi bűnöket úgy védelmezte, mint isteni szentségeket." (Évkönyvek, 3, 60.)
A helyzet tűrhetetlenné vált, s Róma arra kényszerült, hogy a jelenséget kivizsgálja. Ezért határozatot fogadtak el azzal a fölszólítással, „hogy a városok küldjék el jogszerű bizonyítékaikat és követeiket: Erre egyes városok gyorsan visszaléptek, más városok viszont jöttek a már jól begyakorolt érvrendszerrel. Vagy valami ősi mítoszra, szokásra, hagyományra hivatkoztak, vagy arra, milyen módon segítették korábban a rómaiakat.

A senatus — Tacitus szavai szerint — szinte „lubickolt" a lehetőségben, hogy megvizsgálja az egyes városok érveit: „Csakugyan nagy és gyönyörűséges nap volt az, mikor a senatus az ősök jótetteit, a szövetségi szerződéseket, a római fennhatóság előtti királyok határozatait, sőt még maguknak az isteneknek járó vallásos tiszteletet is átvizsgálta..." Elsőként a kis-ázsiai Epheszosz küldöttsége érkezett, akik azonnal egy ősi mítosz tagadásával kezdték, és azt állították, hogy Létó nem Déloszon, hanem náluk szülte Artemiszt és Apollónt, s hogy az olajfa, amelynek szülés közben támaszkodott, még áll. De ez csak az egyik volt a legfontosabb érvek közt, mert Bakkhosz, Heraklész és a perzsák következtek, akik mind tiszteletben tartották a szentélyt.

A római hadvezérek az irántuk tanúsított jóindulat viszonzásául gyakran adományoztak különféle kiváltságokat ezeknek a városoknak, ami a kedvezés időpontjában fontos diplomáciai gesztus volt, ilyenkor azonban az ellenkezőjébe fordult. Így történhetett, hogy tőszomszédaik, a magnesiaiak, Lucius Scipio és Lucius Sulla engedélyeire hivatkoztak, kik közül amaz Antiochus, ez Mithridates leverése után azzal tisztelte meg Magnesia hűségét és érdemét, hogy a leucophrysi Diana szentélye sérthetetlen menedék legyen.
Ezután az aphrodisiasiak és a stratoniciaiak a dictator Caesarnak régi pártérdemeik miatt hozott, valamint az isteni Augustusnak újabb határozatával álltak elő, amely dicsérettel említi róluk, hogy a parthus betörést a római nép iránt rendületlen állhatatossággal vészelték át. Egyébként Aphrodisias polgárai Venusnak, a stratoniciaiak Iuppiternek és Triviának a tiszteletét védelmezték.

Tüzetesebben adták elő érveiket Hierocaesaria lakói: náluk a perzsiai Diana van otthon, a szentélyt Cyrus alatt szentelték fel, de emlegették Perpennának, Isauricusnak és sok más hadvezérnek a nevét is, akik nemcsak a templomnak, hanem kétezer lépésnyi körzetnek is ugyanazt a szent kiváltságot engedélyezték. Ezután a cyprusiak emeltek szót három szentély ügyében: a legősibbet Aerias építette a paphosi Venusnak, a másikat fia, Amathus, az amathusi Venusnak, a salamisi Iup-piternek pedig Teucer alapított templomot, mikor apjának, Telamónnak haragja elől menekült. (Évkönyvek, 3, 62.)

Se vége, se hossza nem volt a követjárásnak, nem csoda, hogy „a senatorok belefáradtak a sokaságba", mert az említetteken kívül jöttek a pergamoniak, a zmyrnaiak, a tenusziak, a szardesziek, a milétosziak meg a krétaiak, és a senatusnak szinte a gordiuszi csomót kellett átvágnia.
A rómaiak nem akarták elveszíteni a városok jóindulatát, s alighanem imponált is nekik az igyekezet, amivel hűségüket bizonygatták. Ezért aztán mint valami bölcs tanító mester és szülő, aki szereti és fegyelmezi is gyermekeit, „a senatus meghozta határozatait, melyek nagy tiszteletadással ugyan, mégis bizonyos mértéket szabtak, és az illetők parancsot kaptak, hogy örök emlékeztetőül a templomokban függesszék ki az érctáblákat, és hogy a vallásosság örve alatt vetélkedésbe ne tévelyedjenek: Mindez persze azt is mutatja, hogy olykor egészen nyomasztó súllyal telepedhetett a senatusra és a császárra a birodalom diplomáciája, különösen olyankor, amikor a birodalom gondjai közepette apró-cseprőnek látszó ügyek kötötték le a figyelmet.


Forrás: Takács László - A római diplomácia