logo

XVI December AD

Diplomáciai siker - Tiridates és Armenia

A diplomáciai, külpolitikai sikerek belpolitikai érdekű föl-használásának első jeleit a principatus korában figyelhetjük meg. A pax Augusta ideológiájának jegyében már Augustus is fontosnak tartotta a békét propagandájában, az ő erejét azonban lekötötte a polgárháborús helyzet fölszámolása.
A külpolitika belpolitikai célú használata egyik legjellemzőbb epizódja Nerónak az armeniaiakkal való békekötése. Neró-nak minderre annyira szüksége volt, mint egy falat kenyér-re, hiszen a római belpolitikai helyzet már évek óta megle-hetősen feszült volt, s Nero egyre több, uralmát fenyegető jelet tapasztalhatott.

64 júliusában a Város hatalmas részét pusztította el a tűzvész, amelyről olyan hírek keltek lábra, hogy maga a császár adott utasítást a gyújtogatásra. Bár Nero mindent elkövetett, s a keresztényeket igyekezett bűn-bakká tenni, a híresztelés nem szűnt, s népszerűsége még az addig őt támogató római köznép körében is látványosan zuhant. Mindezt nem sokkal ezután újabb csapás követte.
65-ben senatori rangú politikusok és magas rangú katonák, a praetorianus cohors tisztjei összeesküvést szőttek a császár meggyilkolására. A Piso-féle összeesküvés lelepleződött, s Nero addig soha nem látott véres leszámolással állt bosszút. Segédei ebben a praetorianus cohors parancsnoka, Tigelli-nus és Cocceius Nerva, a későbbi császár voltak.
Hiába volt azonban a leszámolás, az összeesküvés és különösen annak nagysága intő jel volt a császár számára, aki úgy gondolta, ahogy korábban, látványos sikerekkel most is stabilizálni tudja helyzetét és képes lesz növelni népszerűségét. Ennek a politikai célnak, úgy vélte, a hosszú évek óta rengeteg gondot okozó armeniai helyzet rendezésének látványos római aktusa felel meg legjobban. Éppen ezért határozhatta el, hogy a béke- és szövetségkötés ünnepélyes bejelentésére a fővárosban kerüljön sor.

Kétségtelen, hogy a britanniai lázadás (Kr. u. 60) után Nero uralmának egyik legfontosabb külpolitikai problémája — nem számítva a végül Vespasianusra maradt zsidó háborút Armenia, az egyébként klienskirályság helyzetének rendezése volt. Maga a folyamat több fölvonásban zajlott, s Tacitus részletesen ismerteti az eseménytörténetet. E beszámoló megbízhatóságát növeli, hogy alighanem fölhasználta a kor legnevesebb hadvezérének, Domitius Corbulónak az emlékiratait.
Armenia királysága rendkívül speciális helyzetben volt. A fölötte való rendelkezést régi szerződés garantálta, amelyet még Augustus kötött IV. Phraatés párthus királlyal. Ez a szerződés biztosította, hogy a rómaiak döntsenek arról, ki kerüljön Armenia trónjára, amelyen az 50-es évek elejéig Mithridatés ült, akit saját unokaöccse, Rhadamistus meggyilkolt. Mithridatés még azután nyerte el Armenia trónját, hogy a Rómával szövetséges I. Pharasmenés Kr. u. 35-ben bevonult Armeniába, és elfoglalta a fővárost, Artaxatát (az Ararat közelében).

I. Pharasmenés azonban később elégedetlen lett fivérével, és rávette egyik fiát, Rhadamistust, hogy gyilkolja meg Mithridatést, aki a terv kiötlőjének fivére, így Rhadamistus nagybátyja volt, ráadásul az apósa is, felesége, Zenobia ugyanis Mithridatés lánya volt.
Rhadamistus nagy erőkkel vonult Mithridatés ellen, aki a rómaiak egyik erődjébe menekült. A rómaiak nem bírták tartani magukat, s bár megállapodtak, hogy Mithridatésnak nem esik bántódása, Rhadamistus megölette őt és fiait, s Kr. u. 51-ben Armenia királya lett. A rómaiak nem avatkoztak közbe, csak fölszólították I. Pharasmenést, hogy vonuljon ki Armeniából.
A szomszédos Cappadocia Tacitus által nevetségesnek tartott kormányzója, Paelignus ugyan behatolt Armenia területére, és ugyanígy cselekedett Syria kormányzója is, Urnmidius Quadratus, de Róma visszahívta, mert nem akart háborút a párthusokkal.

I. Vologaeses kihasználta ezt, és 53-ban elüldözte a trónról az ibériai Rhadamistust, aki feleségével együtt menekülni kényszerült. Róla, Zenobiáról szól a híres történet, hogy menekülés közben arra kérte férjét, ölje meg, mert nem akar élve üldözői kezei közé kerülni. Vologaeses tehát sikerrel járt, és a hatalmat átadta fivérének, Tiridatesnek.
Tiridates azonban nem élvezhette sokáig a frissen ölébe hullott királyságot: fivére ezzel a lépéssel megszegte ugyanis a már említett, Augustusszal kötött szerződést. A rómaiak sokáig nem léptek ebben a kérdésben, 58-ban azonban végre cselekvésre szánták el magukat.
I. Vologaeses, aki akkor a párthus trónon ült, azt akarta, hogy fivére kerüljön a trónra, hiszen ő úgy gondolta, ez a méltóság az ő családját illeti — Corbulo viszont szerette volna szorosabb szálakkal kapcsolni Rómához ezt a területet —, míg másik fivérének, Pacorusnak Média trónját adta. Corbulo akkor csapataival az éppen szomszédos Syriában állomásozott. A hosszú béke alatt teljesen eltunyultak a katonái, így első intézkedése az volt, hogy fiatalabbakra cserélte a haderőt.

58-ban tehát föllángolt egész Armeniában a háború, Tiridates pedig magára maradt, mert fivére figyelmét egy másik konfliktus kötötte le, így Corbulo megpróbálta üzenetekkel meggyőzni, hogy újítsa meg a szövetséget Rómával.
Meg is egyeztek a találkozóban, de a feltételek miatt a római hadvezér cselt sejtett, s végül a találkozó terve kútba esett. Utána nem sokkal azonban elfoglalta a fővárost, s ezzel dicsőséget szerzett Nerónak. A császár pedig Tiridates helyére a cappadociai uralkodócsaládból származó VI. Tigranest ültette, akiről így ír Tacitus:

megérkezett Tigranes, akit Nero az uralom átvételére választott: előkelő cappadociai sarj, Archelaus király dédunokája, de mivel sokáig túszként élt Rómában, a szolgai tűrésig alázatos. Nem is egyetértésben fogadták, mert némelyekben élt még az Arsacidák szeretete; viszont a többség megunta a parthusok fennhéjázását és inkább akarta a rómaiaktól kapott királyt. Adtak melléje őrséget is, ezer legionariust, három szövetséges cohorsot s két lovas osztagot; és hogy az új királyságot könnyebben meg lehessen védeni, Armeniának az illetők területeivel határos részeit Pharasmanes és Polemo, Aristobulos és Antiochus parancsa alá rendelték. Corbulo az Ummidius helytartó halálával megürült Syriába vonult, amelyet reá bíztak.
(Tacitus, Évkönyvek, 14, 26.)
(A Tacitus-szövegek Borzsák István fordításai.)

A küzdelem azonban újra kiújult Armenia körül, mert Vologaeses, a parthus király nem hagyta annyiban, hogy Tiridatest letették a trónról, ezért Tigranes ellen indult, és le is győzte. Sikeres hadműveletei után követeket küldött Rómába, akik Tacitus szerint a következő üzenetet hozták:

Közben, a tavasz kezdetén, a parthusok követei Vologaeses király üzenetét s ugyanúgy megírt levelét hozták: ő most mellőzi a korábbi és Armenia megtartásáról annyiszor felemlegetett dolgokat, mivel az istenek, mégoly hatalmas népek döntőbírái, birtoklását - nem a rómaiak gyalázata nélkül - a parthusoknak adták.
A minap zárta körül Tigranest; majd élve bocsátotta el Paetust és legióit, bár meg is semmisíthette volna őket. Eléggé bizonyította erejét; szelídségének is próbáját adta. Tiridates sem utasítaná vissza, hogy a diadéma átvételére Rómába menjen, ha papi méltóságának kötelékei nem tartóztatnák: de elmegy majd a jelvényekhez és a princeps képmásához, hogy ott a legiók színe előtt királyságát jó szerencsével kezdje.
(Tacitus, Évkönyvek, 15, 24.)

Mivel ellentmondásos hírek érkeztek, Nero csak a követség fogadása után, a követekkel - alighanem tolmácsként - érkezett centunótól tudta meg, hogy Vologaeses már dűlőre vitte a dolgot Armeniában. Erre határoztak úgy Rómában, hogy „a kétes kimenetelű háború" és a „becstelen béke" közül az előbbit választják. A hadműveletek vezetésével a kiváló római hadvezért, Domitius Corbulót bízták meg. Nero azonban kiskaput is nyitott Tiridatesnak: „Dolguk végezetlenül küldik tehát vissza a követeket, de azért ajándékokkal, hogy reményük lehessen: nemhiába kérné ugyanezt Tiridates, ha a kérést maga terjesztené elő."
(Tacitus, Évkönyvek, 15, 25.)

Ezt a politikát folytatta Corbulo is, vagyis mindent el-követett a békés rendezés érdekében: „Tiridatesnak s Vologaesesnek a béke ügyében érkező követeit nem utasítja el; centuriókat ad melléjük, nem barátságtalan üzenetekkel: nem jutottak még odáig, hogy végső döntésre kellene vinniük a dolgot" - írja Tacitus (Évkönyvek, 15, 27). Személyes megbeszélésre is sor került:

A megbeszélt napon Tiberius Alexander előkelő római lovag, a hadbiztosi szolgálat feje, és Vinicianus Annius, Corbulo veje - még nem senatori korú, de mégis az ötödik legio legatusa - Tiridates táborába ment, hogy megtiszteljék, és hogy ilyen zálog birtokában ne tartson cselvetéstől. Ezután húsz-húsz lovast vettek maguk mellé. Meglátván Corbulót, a király elsőnek ugrott le lováról; nem késett Corbulo sem, így mindketten gyalogosan fogtak kezet.
A tárgyalás olyan sikeresen zajlott le, hogy végül Tiridates és Corbulo megegyeztek, hogy Tiridates, a parthusoknak nem kedvezőtlen helyzetében térdet hajtó Arsacida, kész elmenni Rómába s új díszt vinni a császárnak. Ekkor megállapodtak, hogy Tiridates Caesar képmása előtt leteszi királyi jelvényét, és majd csak Nero kezéből veszi át ismét, és a tárgyalást csókkal fejezték be.
(Tacitus, Évkönyvek, 15, 29.)

Majd este még díszlakomával is megvendégelte Corbulo Tiridatest. Tiridates biztosítékul saját lányát adta túszul, majd a megfelelő előkészítés után hatalmas kísérettel, feleségével együtt elindult Rómába. Mivel Tacitusnak a Tiridates megérkezéséről szóló beszámolója elveszett, a Rómába való megérkezés részleteit csak Cassius Dio töredékeiből ismerjük. Amikor Nero elé járult, Tiridates térdre borult előtte, és urának nevezte a császárt. Ezután ünnepélyesen bevonult a küldöttség Rómába, ahol látványos külsőségek közt Nero Tiridates fejére helyezte a királyságát jelképező diadémot.
Armenia így elismert és Rómával szövetséges uralkodója pedig ezt mondta: „Uram, én, Arsacos unokája, Vologaeses és Pacoros királyok fia, a szolgád vagyok. Úgy érkeztem hozzád, mint istenemhez, hogy leboruljak előtted, mint Mithras előtt, és az leszek, ha meghallgatsz engem. Te vagy ugyanis a végzetem és a sorsom." Ezután természetesen hatalmas ünneplés következett, hiszen az események teljessé tették Nero sikerét.

Tiridates nem is maradt hálátlan, hiszen hazatérve fölépítette romjaiból Artaxatát, s hálából Neroniának nevezte el. A császárnak egyébként a legnagyobb vadra, a parthus uralkodóra is fájt a foga. Többször is sürgette Nero Vologaesest, hogy jöjjön Rómába. Corbulo azonban nem akart Róma urával találkozni, s mindig azzal hárította el a meghívást, hogy Nerónak egyszerűbb áthajóznia Kis-Ázsiába.


Forrás: Takács László - A római diplomácia