logo

XVI December AD

A római társadalom alapstruktúrái

Az amerikai kontinens fölfedezésével megindult az európai államok kirajzása, ami azzal is együtt járt, hogy addig alig ismert területekre jutott el az európai kultúra és az európai államszervezet. Mindez azt eredményezte, hogy sok helyütt a gyarmati léten keresztül olyan államok jöttek létre, amelyek alapstruktúráiban az európai államszervezetet utánozzák.
Ez a strukturális hasonlóság eredményezi azt, hogy a különféle államok viszonylag egyszerűen tudnak kapcsolatot tartani hivatali szervezetük különböző szintjein. A kormányzati, miniszteriális fölépítés is nagyjából hasonló, és hasonlóan épül ki a külkapcsolati rendszer is, ami természetesen könnyíti meg az államok közötti kommunikációt.

Ezzel szemben a római állam olyan történelmi környezetben hozta létre a maga rendkívül strukturált és finom államigazgatási gépezetét, amikor a körülötte élő népek többsége még az államalkotás elemi szintjére sem jutott el. Hasonlóan szervezett állammal Róma történelme folyamán először Karthágóval került szembe, később pedig olyan hatalmasra nőtt a Római Birodalom, hogy századokig nem kellett olyan háborút folytatnia, amely a birodalom összes emberi és anyagi erőforrását lekötötte volna.
Mindaddig, míg a rómaiak nem győzték le Karthágót, a Mediterráneum nyugati felében két egyformán jól szervezett és katonailag Is erős állam állt szemben egymással. A győzelem kimenetele, ha végigtekintünk a teljes eseménytörténeten, sokáig kétséges volt, s a küzdelem váltakozó szerencsével folyt: hol a punok, hol a rómaiak győztek.
Amikor a rómaiak végül győzedelmeskedtek Karthágó fölött, gazdasági és katonai erejük tekintetében minden más államot fölülmúltak, így a római consulok, a senatus, majd később a princeps, a császár egy olyan hatalmas állam vezetői lettek, amelynek nem volt megfelelő súlyú partnere a környező népeknél. Ez természetesen hatott a diplomácia természetére is. A rómaiak képesek voltak a határaiknál fekvő államok vagy kevéssé szervezett népek, törzsek vezetőinek diktálni. Ennek ellenére nagyon is kényesen ügyeltek a formákra.

A Római Birodalom határainál fekvő államok és törzsek vezetőinek a szomszédos római provinciák kormányzói és haderejének parancsnokai könnyen adhattak volna utasításokat, mivel hatalmuk tekintetében nyilvánvalóan fölülmúlták ezeket az uralkodókat, amennyiben ezen azt értjük, hogy milyen erőforrások felett rendelkeztek. Ennek ellenére a rómaiak csak ritkán éreztették ezt a hatalmi fölényt, s általában elfogadták azt az elvet, hogy a helyi uralkodónak Róma legfőbb méltósága a partnere, így ha lehetőség nyílott rá, akár egy kisebb nép törzsfőnökét is maga a császár, vagy a senatus fogadta.
Ha erre nem volt mód, akkor valamilyen egyéb megoldással, például a princeps arcképének elhelyezésével hangsúlyozták az uralkodó jelenlétét. A köztársaságkor végén és a császárkor elején azonban újabb igen erős szervezetű állammal kellett Rómának szembenéznie, a katonai erő tekintetében is jelentős párthus (perzsa) birodalommal.
A császárkor hanyatlásának időszakában pedig a birodalom sok, katonailag szervezett és erős barbár törzzsel kényszerült tárgyalni és szövetségeket, megállapodásokat kötni. Ezek be-betörtek a tartományok területére, s fürge ragadozók módjára marcangolták az egyre tehetetlenebb óriást.

Meg kell jegyezni azt is, hogy a római diplomácia szempontjából nagyon fontos a római államszervezet. Ha leegyszerűsítjük, a Római Birodalom történelme során különféle politikai-hatalmi berendezkedés szerint működött. A kezdeti időszakban, a királyság korában monarchia volt, ami azt jelentette, hogy az államszervezet élén egyetlen személy állt, akinek joga és kötelessége volt a külkapcsolatok működtetése.
Az egyeduralmat Kr. e. 510-ben új államforma, a köztársaság váltotta föl. Ez a köztársasági államforma annyiban sajátos volt, hogy monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elemeket egyaránt tartalmazott. Az elsővel a legfőbb tisztségviselők, a consulok szerepe rokonította, míg a másodikkal, hogy az állam legfőbb irányító szerve az arisztokrácia hatalmát megtestesítő senatus volt.
Demokratikus elemnek nevezhető azonban (és ez fokozatosan bővült a köztársaság korában), hogy a népnek a népgyűlés révén útja-módja nyílt beleszólnia Róma politikájába. Éppen ezért írhatta azt Machiavelli, hogy a Római Köztársaság - attól függően, hogy valaki hatalmi struktúrájának mely elemével találkozott - képes volt kifelé egészen különböző arcát mutatni. A külföldi követségek - mondja a humanista tudós - arisztokratikus államnak látták Rómát, mert ők a senatus-sal tárgyaltak ügyeikről, s általában véve is a senatushoz tartozott a külügyek intézése. A senatus döntött a küldöttségek indításáról, s általában a Curiában fogadták a követségeket.

A köztársaságot fölváltó principatus névleg megtartotta a korábbi hivatali struktúrát, ám azt egészen új közjogi rendszerré formálta. Ebben a hatalmi berendezkedésben megmaradt ugyan a senatus, és képviselői valóban a senatus előtt adták elő kérésüket, a külpolitika igazi alakítója mégis a császár lett. Gyakran előfordult, hogy az igazi döntések nem a senatusban, hanem a császári palotában történtek, s ez azzal járt, hogy a senatusban való követfogadás jelentőségét vesztette, mert csak a birodalmi politika szempontjából jelentéktelen ügyek kerültek a tanács elé.
A római diplomáciai gondolkozásnak azonban szoros kapcsolata volt a hagyományos társadalmi berendezkedés-«el is, amelynek itt csak két sarkalatos elemét idézzük. Az egyik a család (familia), amelynek élén élet és halál uraként II családfő, a pater familias állt, s amelynek tagjai voltak a háztartáshoz tartozó rabszolgák is, a másik pedig a patrónus-kliens (patronus - cliens) viszony, amely szervezetében lilát túlmutatott a családon. Mindkét struktúra jól tükrözi római gondolkodás hagyományosan hierarchikus rend-szerét.

A gazdag, befolyásos patrónusok és az őket minden reggel köszöntéssel megtisztelő, a tiszteletért cserébe védelemben részesülő kliensek kapcsolata a római társadalomnak egészen a birodalom bukásáig - egyik alappillére. Ez az alapképlet tükröződik a szigorúan hierarchizált társadalmi életben, úr (dominus) és rabszolga (servus) viszonyában, de ez a struktúra határozta meg a rómaiak vallásos gondolkodását is.
A világot a görögöknél jóval változatosabb Istenekkel, démonokkal benépesítő rómaiak számára szinte minden egyes tevékenységnek megvolt a maga istensége. Ezek az olykor védő, máskor ártó démonok, szellemek többnyire úgy viselkedtek, ahogy a patrónusok klienseikkel. Megfelelő ellenszolgáltatásért (pl. áldozatok, tiszteletadás) hajlandók voltak védelmet nyújtani pártfogoltjaiknak, vagy ha tevékenységük ártalmas volt, nem okoztak kárt. E sokszínű démonvilág jellemzésére általában Robigót szokták emlegetni, aki a gabonarozsda betegségének démona volt.

A patrónusságban való római gondolkozást tovább árnyalta az az elképzelés, amely az egyes családokat kü-lönféle istenségektől eredeztette. Így lett a rómaiak, majd különösen a Iulia gens, Iulius Caesar családjának ősanyja és védőistensége a görög Aphroditével azonosított Venus. Így egy magasra emelkedett római család gyökerénél tehát mindig valamilyen halhatatlant kereshetünk. Mivel az emberi kapcsolatok tekintetében ennyire meghatározó volt a patrónusszemlélet (a patrónusok klienseiket hol amicus-nak, vagyis barátnak, hol familiarisnak nevezték), kézenfekvő, hogy ez a szemléletmód rányomta bélyegét Róma és az őt körülvevő szűkebb és tágabb környezet kapcsolatára.
Ahogy az égben, az égiek és az emberek, ember és ember kapcsolatában a hierarchikus szemlélet érvényesült (s még nem is említettük külön a római család, azaz a família belső struktúráját), ugyanúgy ez a hierarchikus szemlélet jellemezte az államközi kapcsolatokat. Róma, amelynek nevét egyesek a görög rhómé erő szóból magyarázták, úgy tekintett magára, mint legfőbb patrónusra, akinek minden más állammal kliensi kapcsolata van. A Város pedig patrónusi hatalmának elismeréséért cserébe védelmet és biztonságot nyújt szövetségesének. Legmarkánsabban ezt éppen Vergilius fogalmazta meg az Aeneis híres soraiban, Anchises jövendölésében:


„Más faj - elismerem - élethűbb ércszobrokat alkot,
S arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány,
Jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját
Mérőbotjával, vagy számon tartja kelésük:
Am a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
El ne feledd - hogy békés törvényekkel igazgass,
És kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!"
(Aeneis, 6, 847-853.)
(Lakatos István fordítása.)



Ezt a politikai filozófiát, amely kímélendő meghódoltakra (parcere subiectis) és eltiprandó lázadókra (debellare superbos) osztja a Rómát körülvevő politikai közösségeket, továbbörökítette a principátus uralkodó felfogása is. Nem véletlen, hogy Iulius Caesartól kezdődően az egyik legfontosabb politikai értékfogalom a dementia lett. Ez a többnyire nagylelkűségnek; jóindulatnak fordított fogalom igazi jelentését éppen a patrónus-kliens dichotómiában nyeri el. A jóindulatú patrónus még az ellene fenekedő alávetettjével szemben is elnézően, kíméletesen és megbocsátóan viselkedik.
Ennek a korlátlan hatalommal bíró, de hatalmával líden élő ideális uralkodónak az alakját kívánta követendő példaképként megrajzolni az ifjabb Seneca is tanítványa, a trónra tizenhét évesen került Nero számára De dementia (A nagylelkűségről) című dialógusában. A sztoikus filozófus szemében az ifjú uralkodó az istenek földi helytartója, hatalmuk képviselője, egyben minden alattvalója, míg megérdemlik az elnézést, jóindulatú patrónusa, akinek Cselekedeteit csak saját belátása korlátozza. Mindezt a mű elején Nero szájába adott töprengő szavak fejezik ki:


Hát valóban engem tartottak a legmegfelelőbbnek a halandók közül, engem választottak ki arra, hogy a földön istenek szerepét töltsem be? A nemzetek életének és halálának ura vagyok. Kinek milyen sors, milyen rang jut osztályrészül, az én kezemben van. A halandók közül kinek mit akar adni a szerencse, az én ajkammal adja hírül. Az országok és városok boldogsága az én döntésemtől függ. Semmilyen tájék nem virágzik fel akaratom és kegyem nélkül. Az a sok ezer kard, amelyet az én Békém tart féken, egy intésemre kirepül hüvelyéből. Melyik népet kell mind egy szálig kiirtani, áttelepíteni, melyiknek kell szabadságot adni, s melyiktől kell elvenni azt, melyik király süllyedjen szolgasorba, és kinek a fejét ékesítse királyi dísz, mely városok dőljenek romba és milyenek szülessenek; ó, az én szavam dönti el. [...] Én a leghitványabb életet is kímélem.
(De dementia, 1,2)
(Szőke Ágnes fordítása.)


Róma és vezetői, akár senatus populusque Romanusnak, akár consulnak és senatusnak, akár princepsnek nevezték magukat, erősen alá- és fölérendelt sémában gondolkodtak emberek és politikai közösségek tekintetében egyaránt.
Ebből a szempontból nincs különbség a királyság és a kései császárkor között, ami szorosan összefüggött az örök Róma, vagyis a Roma aeterna eszméjével, amelyet Vergilius azzal fejezett ki, hogy az Aeneisben Iuppiter imperium sine fine, vagyis sem időben, sem térben (és talán eszközökben sem!) nem korlátozott hatalmat adott a rómaiaknak.



Forrás: Takács László - A római diplomácia