logo

XIV December AD

Diplomácia a királyság korában

Róma történelme a Kr. e. I. században az uralkodó, Iulia gcns (Iulius-nemzetség) ideológiájából fakadóan az egyre Inkább hangsúlyozott trójai háborútól kezdődik. Aeneas, az Itáliába hajózott trójai hős a maroknyi csapat politikai vezetője, sikeres diplomáciai és katonai manőverekkel - amelyeket később önálló fejezetben mutatok be - új otthont talál a kis-ázsiai városból kimenekített házi isteneknek.
Ekkortól kezdve még nem kevés idő telik el addig, míg Romulus megalapítja Róma városát. Livius, a város történetének legnagyobb krónikása itt kezd az imperium Romanum történetének elbeszélésébe. Természetesen fölvetődik a kérdés, mennyiben megbízható a történetírónak a kezdetekről majd hét évszázad távolából megrajzolt képe.
Jelen helyzetben azonban nem az ábrázolt viszonyok hitelessége lényeges, hiszen nagyon valószínű, hogy Livius vagy történetírói forrásai számos tekintetben saját koruknak a szokásait vetítették vissza a királyok korára, minthogy azonban e szokások hosszú időn keresztül voltak érvényben, talán nem tévedés, ha egy ilyen összefoglaló jellegű mű esetében az általános jellemzőket egy sok tekintetben bizonyára fiktív elemekkel ábrázolt, de a római diplomácia és politika sajátos jegyeivel mégis valóságosan fölruházott kor bemutatásával és elemzésével kezdem.

Miután Alba Longa kicsinek bizonyult, a testvérpár, Romulus és Remus elhatározzák, hogy új várost alapítanak, s az alapító személyének kiválasztását madárjóslat formájában az istenekre bízzák. A szerencsés Romulus lát hozzá Róma fölépítéséhez, amelynek környékén más etnikumok, elsősorban etruszkok, de szabinok és egyéb italikus népek is élnek. Az első politikai problémát, amellyel Romulusnak szembe kellett néznie, öccse sértettsége okozta, aki csalódottságában, hogy nem ő lesz az új város alapítója, becsmérlő megjegyzéseket tett az épülő falakra. Fivére egy szerű megoldást választ. Anélkül, hogy megpróbálná jobb belátásra bírni, lekaszabolja.
Más kérdésekben azonban jóval óvatosabb politikusnak bizonyult Romulus. Hogy kellő számú lakost csalogasson a városba, egy részét asylummá, vagyis menedékhellyé nyilvánította, amely így mindenkit befogadhatott, aki bármilyen okból menekülni kényszerült hazájából. Diplomáciai érzékéről külpolitikai manőverei árulkodnak, amelynek fő szempontja a város zavartalan fejlődésének és gyarapodásának a biztosítása volt. Ehhez két dolgot kellett mindenekelőtt elérnie: biztonságot szavatoló és békés egymás mellett élést a környező népekkel, valamint a lakosság növekedését.

Róma környékén ebben az időben - amint azt a történeti és régészeti kutatások is megerősítik - különböző népcsoportok éltek. Romulus - miután megalkotta a város közigazgatását és törvényhozását, vagyis létrehozta a senatust -, hogy megvalósítsa a két említett célkitűzést, diplomáciai eszközökhöz folyamodott: követeket (legati) küldött a szomszédos népekhez, hogy szövetséget kössenek, s biztosítsanak házassági lehetőséget az eddig főleg férfiakból álló közösség számára. (Livius, Ab urbe condita, 1, 9.)
Mivel nagyrészt elutasítással fogadták a követségeket, ami feltüzelte a rómaiakat, Romulus a nyílt konfliktus helyett mégis cselhez folyamodott inkább, s ünnepi játékokra invitálta a környező városok lakóit. Az ezután következő események közismertek. A szabin nőket családjuk köréből ragadják el a rómaiak, s szüleik kárhoztatják ugyan a vendéglátókat, elmenekülnek, s bosszút esküsznek.

Több támadás éri ekkor a rómaiakat, akiknek sikerül valamennyit visszaverniük. Ovidius, aki a Fastiban örökítette meg a szabin nők elrablásának történetét, a csatatéren békítteti meg egymással a két tábort, miközben az erőszakos nászból született gyermekeket a béke zálogának (pignus) nevezi.
(Ovidius, Fasti, 3, 218.)

Livius pedig arról is megemlékezik, hogy Romulus hagyta bevándorolni az elrabolt nők hozzátartozóit Rómába, a rómaiak pedig telepeseket (colonus) küldtek a szabin Crustumerium-ba. (Livius, Ab urbe condita, I, 11.)
Ennek ellenére az ádáz szembenállásnak csak akkor szakad vége, amikor a végletesen kiélezett helyzetben a Szabin bin nők a csatasorok közt szólítják föl békekötésre a két felet. Elkeseredett tettük - Livius szerint - megindította a hadban állókat. A vezérek szerződést és békét kötnek, majd Kóma központtal egyesítik a két államot.

Ebben a rövid, de annál lényegesebb epizódban benne van a római diplomáciának minden jelentősebb vonása, mely a város külügyekben való viselkedését jellemezte. A követeknek a későbbiekben is fontos szerep jutott a más népekkel való kapcsolattartásban éppúgy, mint az üzenetközvetítésben.
Nem volt kisebb jelentőségük azoknak a szerződéseknek sem, amelyek révén a rómaiak más városokat vagy népeket fogadtak barátaikká (amicus) és szövetségeseikké (socius), s kiemelt szerep jutott a szövetségek (letartását garantáló zálogoknak, vagy kevésbé eufemiszikus kifejezéssel élve: túszoknak. Ráadásul a szabin nők elrablásának története arra is rávilágít, hogy hódításaiban Róma nem pusztán erőfölényére alapozott, hanem minden hadi vállalkozását diplomáciai előkészítés és próbálkozás előzte meg.

A katonai megoldás a végső fegyver volt a rómaiak kezében, amikor fenyegetéssel és ígérgetéssel már végképp nem bírták a maguk érdekére hajlítani az ellenfelet. Mint a szabinok rászedése mutatja, nem riadtak vissza, ha azt tartották a legkevésbé kockázatos eljárásnak, hogy cselhez és megtévesztéshez folyamodjanak.
De a kezükre játszott az ókori világban gyakorinak mondható kolonizációs magatartás is, amely a meghódítandó területeket Rómából származó telepesekkel igyekezett benépesíteni. A város alapításakor még szűk horizontú római diplomácia évszázadok múltával fokozatosan szélesedett ki, s tette működési területévé a Földközi-tenger egész medencéjét és a szomszédos területeket.

Bár a jellemző példaként bemutatott történetből nem derül ki, a rómaiak későbbi diplomáciai tevékenységét vizsgálva, valamint figyelembe véve, hogy hétköznapi és közéletüket egyaránt áthatotta az olykor már egyenesen csak babonaságnak nevezhető vallásosság, mindenképpen fontos hangsúlyozni, hogy diplomáciájuk is sok tekintetben szakrális jellegű volt.
A béke vagy hadüzenet érdekében indított diplomáciai küldetésekben legtöbbször a fetialisok papi testületéhez tartozó személyek vettek részt (amint azt a későbbiekben látjuk majd), s egy-egy szerződéskötés alkalmával részben olyan szimbolikus cselekedeteket végeztek, amelyek a szerződés isteni szentesítését voltak hivatva szolgálni, részben pedig az istenek büntetését is kilátásba helyező esküt tettek, hogy őszinteségüket kinyilvánítsák. Mindezek miatt a más népekkel folytatott diplomáciájukban központi szerepe volt az isteni erők megnyerésének, támogatásuk megtartásának és szerződéseik szentesítésének.


Forrás: Takács László - A római diplomácia