logo

XIX September AD

Barátkozás a harctéren

Ez a szembenállás azonban szinte csak a vezérek akaratán múlott. Szintén Caesar számol be arról, hogy az egymással farkasszemet néző római katonák hogyan elegyedtek szóba egymással.

Elmenetelük után a katonák akadálytalanul beszélgetésbe elegyedhettek a mieinkkel, ezért tömegesen elhagyták a tábort, és akinek Caesar seregében barátja vagy földije volt, kérdezősködött utána, vagy kihívta. Először mindnyájan megköszönték mindenkinek, hogy az előző nap zűrzavarában megkímélték őket: az ő jóvoltukból élnek. Azután a fővezér megbízhatósága felől érdeklődtek, megkérdezték, vajon bízvást hihetnek-e Caesarnak, és sajnálkoztak, hogy nem mindjárt kezdetben tudakozódtak, akkor barát és rokon nem harcolt volna egymás ellen. Ezektől a beszélgetésektől felbátorodva, kifejezték az óhajukat, hogy szavatolja a fővezér Petreius és Afranius életét, nehogy úgy tűnjék, mintha bűnt követnének el és elárulnák bajtársaikat.
Miután erről biztosították őket, kezeskedtek, hogy hadijelvényeikkel nyomban átallnak, és rangelső centurióikat békekövetségben Caesarhoz küldik. Közben egyesek meghívták barátaikat, másokat az övéik vittek magukkal, úgyhogy a két tábor már egynek látszott. Sok katonai tribunus és centurio eljött Caesarhoz, és felajánlotta szolgálatát. Ugyanígy cselekedtek azok a hispaniai főemberek is, akiket az ellenség magához rendelt, és most túszként a táborban őriztetett. Ismerősöket és barátokat kerestek, hogy az ő közvetítésükkel kihallgatást kaphassanak Caesarnál, s beajánlják őket. Afranius serdülő fia is tárgyalt Caesarral, az apja és az ő biztonságáról Sulpicius legatus útján. Mind elteltek boldogsággal, szerencsét kívántak egymásnak.
(1, 74.)


Minden békésen elrendeződött volna, Afranius is hajlott a kiegyezésre, „de Petreius nem adta fel az ügyet. Felfegyverezte rabszolgáit, velük és könnyű fegyverzetű testőrségével meg néhány barbár lovas katonával, tiszteseivel, akiket rendszerint személyes védelmére tartott maga mellett, váratlanul megrohanta a sáncot, félbeszakította a katonák beszélgetését, a mieinket kiűzte a táborból, és akiket elfogott, megölette." (1, 75.) Ez aztán csak olaj volt a tűzre, s tovább erősítette Caesarban, hogy nem kell egyezségre törekednie.
A követség sérthetetlenségével azonban vissza is lehetett élni. Ilyen visszaélésnek esett áldozatul Pompeius is. Ami-kor a hadvezér Egyiptomban tartózkodott, a trónon fiatal uralkodó ült, aki helyett előkelő főemberek kormányoztak. Ők hoztak határozatot Pompeius meggyilkolásáról is. Pompeius követeket küldött, akiket az egyiptomi vezetők szívélyesen fogadtak, „és meghívták őket, jelenjenek meg a királynál. Ők maguk titkos tanácskozás után Achillas ki-rályi főtisztet, ezt a rendkívül elszánt férfiút és L. Septimius katonai tribunust elküldték, hogy gyilkolják meg Pompeiust:
A két bérgyilkos követnek álcázva járult elé: „A két küldött barátságosan köszöntötte Pompeiust, akit megtévesztett Septimiusszal való ismeretsége — a kalózháborúban alatta vezetett egy centuriát —, ezért kevés emberének kíséretében egy kis sajkába szállt, ahol Achillas és Septimius megölte"
(3, 104.)

Forrás: Takács László - A római diplomácia